Nemrég az európai mesekincscsel foglalkozó találkozón bűvölte el közönségét a fehérvárcsurgói Károlyi-kastélyban. Néhány hónapos kisgyerekkel a karján érkezett. Megtartotta előadását lendületesen, mosolyogva, majd kiszaladt, hogy megszoptassa a kisfiút, akit addig férje babusgatott. Aztán visszafutott a terembe, mert kíváncsi volt francia kollégájára. Naponta több helyre hívják, sok felkérést elhárít. De Fehérvárcsurgón történt valami, ami elgondolkodtatta.
– A mesékből tanultam meg azt is: soha nem véletlen, hova keveredek. Úgy látszik, Fehérvárcsurgóra azért kellett elmennem, hogy megértsem, az életfeladatokat nem lehet sokáig elnapolni. A francia vendég, a mesemondó Bruno de la Salle hozta ezt az üzenetet. Ő vállalta küldetését, neki volt bátorsága elhinni – igaz, Franciaországban –, hogy mesemondásból, klasszikus eposzok előadásából meg lehet élni. Rengeteg helyre hívnak, évente negyven–ötven előadást tartok, ami nem kevés, de tarthatnék akár hetente kettőt vagy többet is. Két helyre rendszeresen visszajárok. Egy veszprémi általános iskolába és a Tolna megyei egészséghónapra, a záró előadást tartom. Felemelő tapasztalatom, hogy az emberek ki vannak éhezve a mesékre. Az előadás alatt nem nézik az órájukat, utána pedig sokáig együtt maradunk, hosszan beszélgetünk. Olyan kincs „bízódott” rám, amely őseink tudásából fakad. Engem az a szerencse ért, hogy megértem az ősi népmeséket, és tudok közvetíteni a régi mesemondók és a mai emberek között. Úgy érzem, mintha sok ezer valamikor élt nő hordozna a vállán, és talán majd az én vállamon is áll egyszer valaki. A mai felnőttek már nem értik a mesét – nincs idejük, türelmük hozzá –, pedig az a XIX. század végéig nekik szóló műfaj volt. Nagy tudás halmozódott fel ezekben a történetekben, kár volna, ha veszendőbe menne.
– Voltak mesemondó példaképei?
– Karcsán találkoztam 1998-ban Emma nénivel. Halmy György vitt el hozzá. Szakértőnek hívott meg, úgy tudtam, Emma néniről forgat filmet. Aztán amolyan párhuzamos történet kerekedett ki belőle: egy öregasszonyé, akiben rengeteg mese szunyókál, meg az enyém, aki, úgy gondolom, érti ezeket a meséket, és megpróbálja használni őket. Akkor világosodott meg bennem, micsoda ereje van a mondott szónak. Emma néni mesélt, és közben átíródott, átértékelődött, amit elméletben tudtam. Rájöttem, hogy a valóságban minden másként van. Semmi okos dolog nem jutott eszembe, teljesen a néni és a mesék hatása alá kerültem. Harminc évvel azelőtt egy karcsai néprajzkutató már járt nála, és magnóra vette a történeteit, amelyek meg is jelentek az Akadémiai Kiadó gondozásában. Harminc év után ugyanúgy el tudta mondani nekünk mindegyiket, csak egy kis időbe telt, míg előhívta őket az emlékezetéből. Semmi sem inspirál úgy egy mesemondót, mint a figyelem. Ha megérzi, hogy nem kuriózumnak tekintik, hanem szükség van a szavaira, megnyílik. Ráadásul Emma néni ránéz az emberre, és mond róla egy mesét. Telibe találja az életét. Pontosan tudja, kivel áll szemben. Szerencsésnek érzem magam, hogy találkozhattam vele megszokott környezetében. A Duna Televízió kétszer is vetítette ezt a filmet Emma néni, a mesemondó címmel, tavaly a filmszemlén is műsorra tűzték, de senki nem figyelt rá.
– Állítólag lassan kihalnak a mesemondók. Valóban így van?
– Azért még minden faluban lehet találni egy-egy embert, aki tud mesélni. Inkább azok fogynak, akik hajlandók megkeresni őket. A legszebb történeteket a cigány mesemondóktól lehet hallani. Fölbecsülhetetlen értéket őriznek. Az viszont igaz, hogy a mesemondók is elbizonytalanodtak ebben a világban. Nehéz talpon maradni, és megőrizni a kapcsolatot ezekkel a nagyon egyszerű, szép és tiszta történetekkel.
– Húsz éve kutatja a magyar népmeséket. Mi motiválta?
– Gyermekkoromban nem szerettem jobban a meséket, mint más gyerek. A határkő az első dolgozat volt, amelyet Balassa Péterhez írtam az esztétika szakon. Dunaújvárosból kerültem Budapestre, nagyon egyedül éreztem magam a nagyvárosban. Mesekönyvek lógtak ki a zsebemből, menekülésül, vigaszul ezeket olvastam, de soha nem hittem volna, hogy lesz bátorságom róluk írni. Nagyon jó dolgozatot akartam beadni: műelemzéssel próbálkoztam, de kétheti kínlódás után a leadás előtti éjszaka rájöttem, hogy nem jó, amit írtam. Ott álltam összeomolva. Mesét fogok olvasni, gondoltam, és levettem az első könyvet a polcról. A Micimackó volt, a kilencedik fejezetnél nyílt ki, ott, ahol Malackát kiönti az árvíz. Rádöbbentem, hogy ez a mese rólam szól. Engem is most öntött ki az árvíz – és ahogy ez megvilágosodott előttem, megindult a tollam. Reggelre megírtam ennek a mesének az elemzését. A tanárom azt mondta, ez az egyik legjobb dolgozat, és megkérdezte, nem akarok-e mesével foglalkozni. Nekem akkor ez nagyon sokat jelentett. Ha nem kapok biztatást, talán soha nem lett volna bátorságom egy komolynak hitt egyetemen ilyen komolytalannak tartott műfajjal foglalkozni. Szakdolgozatomban a mai mesék és az ősi tündérmesék közötti mély kapcsolatot igyekeztem kimutatni, például azt, hogyan lesz a hétfejű sárkányból hétfejű tündér Lázár Ervin könyveiben. Változott a világ, változtak a mesék is. Mindig tükrözték, hogyan élnek az emberek, hogyan kellene élniük, hogyan silányul el életük minősége.
– Hogyan került kapcsolatba az Akadémia Néprajzi Kutatócsoportjával?
– Doktori ösztöndíjasként kezdtem komolyan foglalkozni a néprajzi anyaggal, Istvánovits Márton segítségével. Elképesztően nagy kincsre találtam irattárakban, könyvtárakban. Hamar kiderült, hogy az irodalomtudománynak fogalma sincs arról, miről szólnak a mesék. A mesemondókról, a mesemondás körülményeiről, a motívumok elterjedéséről sokat megtudhatunk, a szövegekről viszont szinte semmit. Az is foglalkoztatott, vajon miért nem értik ma a mesét a felnőttek. Általában azt tanuljuk, hogy a mesék jelképes nyelven közhelyeket ismételgetnek, de ez nem igaz. Ezernyi változatban élnek, és nagyon fontos üzenetük van minden ember számára.
– Mi kell ahhoz, hogy megértsük ezt az üzenetet?
– Élettapasztalat, türelem és persze idő, hogy elgondolkozzunk. Újabb határkőhöz érkeztem, amikor a fiam beteg lett, és életveszélyes állapotba került. Sejtettem, hogy adnom kell neki valamit, amibe bele tud kapaszkodni, és megszállottan kerestem az ő meséjét. Százával mondtam neki történeteket, ő hallgatta, de nem reagált. Több helyen kezelték, semmit sem javult, és már nem hitt senkinek. Azután bekerült a budai gyermekkórházba, és ott az első kezeléstől jobban lett. „Maga varázsló” – mondtam az orvosnak. Akkor megszólalt a fiam: „Meséld el az Ózt!”, és attól kezdve ezt kellett mondanom újra meg újra. Megértettem, hogy ez az ő meséje, mert azt olvasta ki belőle, hogy csak benne rejlik a gyógyulás lehetősége, hogy kellő bátorsággal, nyitott szívvel képes elérni, amit akar. Megkértem Lellei István professzort, engedje meg, hogy meséljek a többi gyereknek is. Rendszeresen bejártam, és nagy tapasztalatra tettem szert. Megtanultam például, hogy lázas betegnek nem jó sárkányos mesét mondani, mert megemelkedik a láza, de műtét előtt hasznos lehet, mert azt sugallja, hogy a leggonoszabb erőt is le lehet győzni. Felfedeztem azt is, hogy minden élethelyzetnek megvan a maga meséje. Ha nem látunk megoldást, a mese csodákra képes. De felnőttnek, gyereknek egyaránt közvetítőre van szüksége. Régen is az volt a közösségekben nagy tiszteletnek örvendő mesemondó feladata, hogy rendben tartsa a lelkeket.
– Hogyan tudja rávezetni hallgatóit a „saját” meséjükre?
– Több kiadó megkeresett már, hogy írjam meg, milyen betegségre milyen mese való. De ez így nem megy. Látnom kell, lány-e vagy fiú, nő-e vagy férfi az illető, kövér-e vagy sovány, elesett-e vagy földobott és így tovább. Lehet, hogy két asszony ugyanolyan problémával keres meg, és két egészen más mesét mondok nekik. Mindig az embert kell nézni. Én nem ismerem a baja gyökereit, de ő elő tudja hívni magából, csak egy kicsit segíteni kell neki. Egyszer a Rigócsőr királyfit meséltem valahol, utána odajött hozzám egy nő, és elmondta, most értette meg, miért azt a férfit választotta férjnek, akit választott. Más A három kismalacban ismert rá az „ő” meséjére, mert három gyerek közül ő volt a legidősebb, és ez az egyetlen mese, ahol a legnagyobb és nem a legkisebb győz. Sokszor segít, ha egy romokban heverő nőnek a Hamupipőkét meséljük, mert abból megtanulhatja, hogyan tehet rendet maga körül, de ez sem lehet mindenkinek varázsszer. Régen, ha bajban volt az ember, a tündérmesékben találhatott „életvezetési tanácsokat”. Ha feszültséget kell feloldani, sokat segíthet a pajzán, tréfás mese. Ősi tapasztalat, hogy ha félünk valami ismeretlentől, a legjobb nevetségessé tenni félelmünk tárgyát.
– Mi foglalkoztatja mostanában?
– Egyre jobban érdekel, hogyan lehet csillapítani a haldoklók és a szülés előtt álló asszonyok szorongásait, fájdalmát. Sok mese szól a nem akart, a nagyon akart, a sokára született gyerekről. Azt hiszem, a születés kódja előhívható a nőkből. Ha mesélünk nekik, ez a kód működni kezd, és az asszonyok maguktól is tudják a dolgukat, ahogy régen – anélkül, hogy rideg kórházi körülmények között parancsolgatnának nekik. Rengeteg mese szól a halálról, a halottakhoz való viszonyról, a rosszul eltemetett, túlvilágról visszajáró hős tapasztalatairól, a túlságosan sokáig siratott halott panaszairól, a halál és a halhatatlanság kapcsolatáról. Ha egy gyereknek meghal valakije, A halhatatlanságra vágyó királyfi meséjét szoktam elmondani. Ez arról szól, hogy van egy királyfi, aki olyan birodalmat keres, ahol a halálnak nincs hatalma. Meg is találja, de itt nem ér véget a mese, a királyfiban felébred a honvágy. Hazamegy, és ott már várja a halál. Tízezer éve kereslek, mondja, mire a királyfiban feltámad az életösztön, és szalad vissza oda, ahonnan jött. A halhatatlanság birodalmának határán két oldalról megragadja az élet és a halál, és elkezdik rángatni. A küzdelmet a halhatatlanság királynéja dönti el. Azt mondja a halálnak: „Állj, felinek se te, se én nem veszem hasznát!” Ami azt jelenti, hogy az élet nem tud mit kezdeni a halál nélkül, és fordítva. Feldobják a királyfit, mondván, legyen azé, akinek az oldalára esik. A székely népmesében a királyfi az élet oldalára esik, az összes nyugati változatban a haláléra.
– Mit értenek meg ebből a gyerekek?
– Mindent. Ha megkérdezzük tőlük, igazságos volt-e, ami történt, kórusban felelik: „Iiiigen!” Ám ha olyan helyen vagyunk, ahol gyászolnak, bátortalanul a levegőbe emelkednek a kezecskék, és a gyerekek azt mondják, nem volt igazságos, mert aki születik, annak meg is kell halnia. Ugyanennek a mesének a Móricz Zsigmond-féle feldolgozásában a királyfi azt gondolja magában röpülés közben: „Hát ki vagyok én, hogy így labdáznak velem?”, majd csillaggá változik az égen. Ez igazi vigasz.
– Milyen módon hatnak ezek a mesék a mai emberre?
– Hőseik révén, akik nem beszélnek, hanem cselekszenek. Engem is az érdekelt a legjobban, mit tudnak mondani nekünk ezek a hősök anélkül, hogy megszólalnának. Mennek, mendegélnek, találkoznak valakivel, megszólítanak valakit, vagy megszólítják őket, padlóra kerülnek, felállnak, újra nekiindulnak, megint padlóra kerülnek, megint megrázzák magukat, újra próbálkoznak, és akkor sikerül nekik valami. Aki hallgatja a mesét, be tudja helyettesíteni önmagát, végiggondolja, hol tart, ki az ellensége, megszólítja-e, szembenéz-e vele vagy elfordul. Sokatmondó, hogy ki kivel azonosítja magát.
– Közismert, hogy a világ egymástól távoli pontjain ugyanazok a mesék bukkannak fel. Mi lehet ennek a magyarázata?
– Vannak, akik azt mondják, bizonyos motívumok vándorolnak, és nyomon lehet követni az útjukat. Én ebben nem hiszek. A meseteremtő lelki folyamatok az egész világon egyformák. Mesére mindenhol szükség van. A léleknek van igénye arra, hogy meséket szüljön. Az ember, mióta ember, rajzol, énekel, és mesét mond. Szerintem ilyen egyszerű.
***
Boldizsár Ildikó az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának magyar–népművelés–esztétika szakán szerzett diplomát 1986-ban. Dolgozott szerkesztőként, dramaturgként, tanított gyermekirodalmat, kiadói menedzsmentet, meseesztétikát. A néprajztudomány kandidátusa (1999). Önálló kötetei: Amália álmai (1991, Az Év Könyve díj), A fekete világkerülő ember meséi (1997, Az Év Gyermekkönyve díj), Varázslás és fogyókúra – Mesék, mesemondók, motívumok (1997). Három irodalmi olvasókönyvet is írt az általános iskola 2., 3. és 4. osztályosai számára (Nemzeti Tankönyvkiadó, 1998–2000). Jelenleg a Nemzeti Tankönyvkiadó Társadalomtudományi Szerkesztőségének a főszerkesztője.
Ukrajna
Ukrajnából a feketepiacra kerülnek a fegyverek
