Kecskeméti kerekasztal-beszélgetésünkön részt vett az ifjú és máris nemzetközi elismertségnek örvendő rendező, Péterffy Zsófia, a középnemzedékhez tartozó, számos díjjal kitüntetett „magánzó”, Tóth Pál, a Magyar Iparművészeti Egyetem animációs szakirányának vezetője, M. Tóth Géza, valamint Kecskeméti Kálmán festőművész, a Magyar Mozgókép Közalapítvány animációs szakkuratóriumának tagja. Ők segítenek a házigazdának, Mikulás Ferencnek és a hírlapírónak körbejárni a kérdést: hová tűnt a nem is olyan régen még oly nagy hírű, általános szeretetnek örvendő magyar animációsfilm-művészet, amelyről szűk szakmai körökben ma is azt állítják, világszínvonalú? Válság vagy reneszánsz? – teszi fel a kérdést a hírlapíró, s mert beszélgetőtársai nagyon összevonják a szemöldöküket, másképpen fogalmaz: válságos reneszánszát éli e műfaj?
Mikulás Ferenc: Miközben mindenütt azt olvasni, hogy a műfaj válságban van, a háromévente megrendezett kecskeméti fesztiválon seregnyi új magyar animációs film látható. A közismert klasszikusok és a középnemzedék jó nevű rendezői mellett fiatal tehetségek jelentkeznek munkáikkal. Több mint harminc műhelyből érkeztek legutóbb is nevezések. Műveiket – ahogyan ezt a szakértők meg is jegyezték – átjárja a szeretet. A sarkukban pedig már ott van a még távolabbi jövendő: a fesztivál szignáljait a Magyar Iparművészeti Egyetem animációs szakirányán tanuló diákok készítették. Mintha friss szellő fújná át a magyar animációsfilm-művészetet – annyi új talentumnak, mint amennyi a legutóbbi animációsfilm-szemlén jelen volt, vétek nem biztosítani a munkát, a pénzt, az életteret. Szinte már közhely elmondani, hogy közülük hányan aratnak sikert külföldön, a magyar kultúrát, a magyar értékeket is népszerűsítve. Ezek után külön fejezetet érdemelne, hogy mit mutatnak nézőiknek animációsfilm-művészet címszó alatt a magyar nyelvű televíziók, és mit mutathatnának, ha azt a sok tehetséges művészt foglalkoztatnák, akik a közvetlen közelünkben vannak.
Magyar Nemzet: A fesztivál, amiként a neve is jelzi, ünnep. Ünnepelni legszebb ruhájukat felöltve, emelkedett lélekkel szoktak az emberek, kudarcaikat és gondjaikat feledve. A kecskeméti animációsfilm-fesztivál háromévente megtartott ünnep. Nem a hétköznapokról, a keserves mindennapokról szól tehát.
M. Tóth Géza: Ellentmondásos helyzet, hogy egyik-másik filmünk egy, két, három évig készül, aztán legfeljebb néhány fesztivál szakmai közönsége látja. A legfeljebb az alanyi költészethez mérhető egyedi animációs filmalkotások képtelenek a piaci viszonyok közt érvényesülni. Az egyetemi oktatásban nem is az ilyen jellegű művek létrehozásához szükséges tudnivalókra helyezzük a súlyt. Ellentétben a korábbi évek szokásrendjével, a tervezési feladatokat úgy vesszük sorra, hogy a hallgatók az animáció valamennyi alkalmazott formájával találkozzanak. Tekintettel vagyunk az interaktív felületeken megjelenő animációra éppúgy, mint a televíziós vagy reklám jellegű feladatokra. Hallgatóink olykor megrendelésre is dolgoznak, és csak az utolsó évben határozhatják meg a diplomamunkájuk témáját és műfaját. Ekkor nyílik lehetőség számukra, hogy egyedi animációs filmet készítsenek.
Kecskeméti Kálmán: Nemhogy válságban volna az animációsfilm-művészet Magyarországon, de reneszánszát éli. Az eszközök és a lehetőségek soha nem látott gazdagsága várja ma az animáció mestereit. Ha a külső szemlélőnek mégis válságérzete van, amikor erre a műfajra gondol, az kizárólag a stúdiók látványos anyagi gondjaival magyarázható. Megoldatlan az animációsfilm-művészet finanszírozása: hiába van a mozgókép-közalapítványon belül szakkuratóriuma ennek a filmművészeti ágnak, az a központi keret, amellyel rendelkezhetnek-rendelkezhetünk, évi negyven–ötven millió forint – ritka esetben, mint az idén is, ez az összeg húsz–huszonöt milliós pótköltségvetési pénzzel egészíthető ki –, egy olcsó játékfilmre szánt összegnek a felét sem éri el. Így azután nagyon nehéz a beérkező, igen színvonalas pályázatokat elbírálni. Korábban csupán egy stúdió működött az országban, ma már nagyon sok kis animációs műhely tevékenykedik sok ígéretes fiatallal, de megöli őket a kényszerűségből vállalt bérmunka. Nemcsak morálisan, hanem művészi tekintetben is. A pályakezdő művészek, akik voltaképpen a saját kultúrájukat szeretnék animálni, idegen világokat kénytelenek megjeleníteni, így nem csoda, ha előbb-utóbb belefásulnak a rabszolgamunkába. Ártalmas dolog rászabadítani a piacot a fiatal műhelyekre. Híreim szerint a Pannónia Filmstúdió, az „anyaintézmény” a tönk szélén áll, kár volna érte, ha be kellene zárnia kapuit, hiszen nemcsak a múltja jelentős, hanem most is ígéretes fiatalok találhatók a falai között. A fiatalabb műhelyek közül az egyik utolsó végvár a kecskeméti animációs stúdió, itt még talán egy darabig ügyesen tudnak egyensúlyozni a bérmunkák és az egyedi alkotások között. Egész estés animációs filmet központi pénzekből támogatni lehetetlen, ha egyévi teljes költségvetési keretét ítélné is oda a Magyar Mozgókép Közalapítvány animációs szakkuratóriuma egy ilyen pályázatnak, az is kevés volna rá. Maradunk tehát azoknál a rövid egyedi filmeknél, lírai etűdöknél, groteszkeknél, kis drámai alkotásoknál, amelyek ugyanazokat a jellegzetességeket ígérik, mint a 60-as, 70-es évek magyar animációsfilm-művészetének a világhírt meghozó alkotások. Erre vevő a világ, Péterffy Zsófia és Tóth Pál díjai is ezt tanúsítják. Tudnunk kell azonban, hogy sok filmet nem is tudnak benevezni a nemzetközi fesztiválokra, mert nincs rá pénze a műhelynek, ahol világra jött, az alkotónak, aki világra hozta. Megoldatlan a hazai animációs filmek forgalmazása is. A magyar nyelvű televíziók úgyszólván teljesen kivonultak az animációsfilm-művészet, az animációs ismeretterjesztő filmek támogatásából. Hiába írjuk oda pályázati felhívásunk végére, hogy a teljes filmet nem támogatjuk, olykor bizony megesik a szívünk egy-egy reményteljes pályázaton, és mert tudjuk, hogy rajtunk kívül nemigen vannak más források, összekaparjuk a film befejezéséhez szükséges összeget. Ma még szép álom csupán, hogy a reklámfilmeket megrendelő nagyvállalatok eltartják a filmstúdiókat.
Magyar Nemzet: Ismerve a pályázói furfangot, hogy tudniillik mindenki több pénzre pályázik, mint amennyire feltétlenül szüksége van, hátha így hozzájut ahhoz az összeghez, amelyből az új mű elindításához nélkülözhetetlen minimális kiadásokra futja, mennyit ad általában a közpénzekből egy pályázónak a mozgókép-közalapítvány?
Kecskeméti Kálmán: Általában egymillió forinttól ötmillióig terjed az az összeg, amelyet egyedi filmre adni tudunk. Az egyre növekvő gyártási költségeket is figyelembe véve tisztában vagyunk vele, hogy ez milyen kevés, többre azonban nem futja. Harminc–negyven művet segítünk a világra ezzel a pénzelosztási metódussal, köztük vannak a Magyar Iparművészeti Egyetem végzős hallgatóinak a diplomafilmjei is.
Tóth Pál: Húsz–huszonöt éve az animációs film művészeinek nem volt más dolguk, csak alkotni. Volt körülöttük néhány szervezet, és volt olyan infrastruktúra, amely kiszolgálta őket. Adott esetben döntöttek is helyettük, viszont biztosították az alkotás és a megjelenés lehetőségét, rendszerint a fesztiválokon való részvételt is. Ennek volt köszönhető, hogy egyik-másik rendező országos ismertségre tett szert, munkáik mellett kiállt a közönség, sőt ki is követelte őket. Mára ez a rendszer felborult, az alkotók és a stúdiók magukra maradtak. Kinek-kinek a saját feladata, hogy támogatókat találjon filmterveihez, majd a kész művet próbálja eladni, fesztiváloztatni. Rengeteg jobb sorsra érdemes energiát felemésztő tennivalók ezek, nehéz kitanulni s megszokni őket. Ennek ellenére a magyar animációs film mind erőteljesebben jelen van a nemzetközi fesztiválokon, egyre több díjat hozunk haza, és egyre több művészünket kérik, hogy vegyen részt a rangos rendezvények nemzetközi zsűrijében Hirosimától Teheránig, Szöultól az itáliai Viareggióig. Az egyedi animációs filmekről tehát joggal mondható, hogy a magyar mozgóképvilágnak ez a vonulata minden nehézség ellenére ismét felszálló ágba jutott, a kereskedelmi jellegű, az ismeretterjesztő animációs film azonban szinte teljesen eltűnt a színről.
Magyar Nemzet: Felszálló ág ide, nemzetközi elismertség oda: háromdimenziós komputeranimációs technikát alkalmazó, fesztiváldíjas filmje, az az általános derűt kiváltó, minden korosztály számára élvezhető nyolc perc, amelyet A szentjánosbogarak nemi élete címmel mutattak be a kecskeméti fesztiválon, sehol sem látható ma Magyarországon.
Tóth Pál: Furcsa dolog, de így van: itthon sehol senki, semmifajta érdeklődést nem tanúsít fesztiváldíjas munkáim iránt. Nemcsak A szentjánosbogarakkal jártam így, hanem a többi filmemmel is. Amennyi időm és energiám marad a filmkészítés mellett, próbálok házalni velük, de mindenütt visszautasításban van részem. Pedig nem kerülnének sokba, a televíziók azonban kevés pénzt sem hajlandók adni értük. Tíz évvel ezelőtt a percenkénti sugárzási díj körülbelül 4500–5000 forint volt, a mai viszonyok között ennek legalább a tízszeresét illene kérni, de nemhogy ennyit, a tíz évvel ezelőtti árat sem hajlandó értük kifizetni senki sem.
Magyar Nemzet: Negyvenezer forintot, ha a régi árakkal számolunk? Négyszázezret, ha a napi árfolyamot vesszük figyelembe? De hiszen ez egy – rosszul fizetett – középszintű televíziós vezető egynapi, illetve félhavi bére! Külföldön is ilyen skótok a televíziós társaságok?
Tóth Pál: Nem, ott rendesen vásárolják a filmjeimet. Megvette valamennyit a dán filmintézet, fesztiválok nyitófilmjéül kérik őket más országokban… Idehaza a közszolgálati televíziók anyagi gondjaikra hivatkoznak, a kereskedelmi tévék pedig azt mondják, nem illenek a munkáim a műsorstruktúrájukba.
Péterffy Zsófia: Nekem is ez a tapasztalatom a televíziókkal, pedig a producer nem kért volna sokat, tízezres nagyságrendű összegben gondolkodott, de ezt is sokallták. Viszont közölték: ingyen bármit bármikor átvesznek…
Magyar Nemzet: … miközben a sokat szidott és idézett médiatörvény előírja, hogy a közszolgálati kötelezettséget vállaló televízióknak kötelező bemutatniuk a díjnyertes magyar filmalkotásokat…
Péterffy Zsófia: Kanyarodjunk vissza ahhoz az izgalmas kérdéshez, hogy beszélhetünk-e ma a magyar animációsfilm-művészet reneszánszáról, vagy sem. A befogadót soha nem látott vizuális dömping árasztja el, de hogy ez kulturális reneszánsz volna, az nem állítható. A televízióknak kötelességük volna meghatározott műsorsávban színvonalas animációs filmeket vetíteniük, sok-sok ismétléssel, hogy visszaszoktassák a nézők villogásokkal tönkretett szemét az igényes mozgóképvilághoz. Ahogyan a versolvasáshoz szokták visszatéríteni az embereket. A gyermekeket pedig, akik reggeltől estig szinte mást sem látnak, mint animációs filmet, már az első elemiben el kellene kezdeni megtanítani az animáció értelmezésére. Ahogyan az irodalmi olvasmányokat is elemzik, értelmezik. Hol van az megírva, hogy Bornemissza Gergő mellett nem kell jellemrajzot írni – mondjuk – Bubó doktorról? Mostanában a gyerekek sokkal több animációs filmet látnak, mint amennyi könyvet olvasnak, azzal azonban senki sem törődik, hogyan lehetnének értő s kellően felkészült befogadói a látottaknak.
M. Tóth Géza: Angliában a médiaoktatás – érdekes módon a környezeti nevelés, és nem a művészeti oktatás részeként – hatesztendős kortól beépíti az oktatási struktúrába a vizuális ismereteket, méghozzá nem a természeti környezetre helyezve a súlyt, hanem a társadalmira.
Kecskeméti Kálmán: Kodály Zoltán szülővárosában nem árt emlékezetünkbe idézni, mit mondott Kodály a zenei nevelésről. Azt, hogy már a gyermek születése előtt el kell kezdeni. Így kellene gondolkodnunk a látástanításról is: minél korábban, annál jobb. A magyar iskolarendszer nagy adóssága ez. Azt hiszi, hogy a művészeti oktatás pótolja a vizuális stúdiumokat, a mozgóképelemzést. Néhány évvel ezelőtt a Magyar Televízióban ennek érdekében kezdett el dolgozni egy vizuális szerkesztőség. Az animációs filmmel is foglalkozott, az erre rendelt műsor címe Cirka-firka volt. Aztán csakhamar megszüntették a szerkesztőséget is, a műsort is. A televízió elsősorban a vizualitás világa, miért legyen ott vizuális szerkesztőség… Vizuális korban élünk, tele van a világunk piktogramokkal, klipekkel, animációs eligazításokkal, aki nem tanul meg látni, nem tud eligazodni közöttük, olyan lesz, mint az az ember, aki nem tanult meg olvasni.
Mikulás Ferenc: A magyar nyelvű televíziók soha nem látott választékot kínálnak a gyermekeknek, választékuk azonban nem más, mint mérhetetlen agresszió. A magyar kultúrának és benne a magyar animációs filmnek nemigen szorítanak helyet a magyar nyelvű televíziózásban. Ezt én bűnnek tartom. Hosszú szünet után, rengeteg utánajárás, türelem árán megszületett a Magyar népmesék című közkedvelt sorozatunk folytatása, újabb tizenhárom epizód, karácsony napján sugározni kezdi a Magyar Televízió. Nem csupán a jó meséken lehet mulatni, de megismerheti belőlük a néző a magyar díszítőművészetet, a magyar nyelv szépségét, fordulatait, humorát, azt is mondhatjuk tehát róluk, hogy többfunkciós műsorok ezek. Mégis éveken át azt hallottuk velük kapcsolatban, hogy „nincs igény az effélére”.
Kecskeméti Kálmán: A mindenkori kulturális kormányzatnak a nemzeti örökség részeként kellene kezelnie a magyar animációs filmet. Nem avuló értékek ezek, és nem is csak azért, mert az újabb és újabb nemzedékek számára újdonságként hatnak, de azért sem, mert azok a humánus értékek, amelyek bennük vannak, örök érvényűek.
M. Tóth Géza: Azokban az országokban, ahol a lakosság viszonylag kis létszáma és a nyelvi korlátok miatt soha nem lehet gazdaságos a tévétársaságoknak, hogy animációs filmsorozatokat vagy egész estés animációs filmeket gyártassanak, olyan konstrukciókat hoztak létre – nemrég Norvégiában ismertem meg az egyiket –, amelyek kötelezővé teszik a televízióknak, nem is csak a közszolgálati társaságoknak, hanem a kereskedelmi tévéknek is, hogy hazai termékeket, saját gyártású műveket mutassanak be a közönségnek. Amíg a piaci törvényeknek kiszolgáltatva, vadkapitalista körülmények között működnek a televíziók, nemigen számíthatunk rá, hogy tízmilliós kereslettel számolva, a saját kockázatukra, animációs nagyfilmeket, sorozatokat rendeljenek meg.
Magyar Nemzet: Akkor sem, ha az intézménynek a legnagyobb üzleti haszna az általa megrendelt animációs sorozatokból lesz? Ha a népszerű sorozatokra világcégek építhetik reklámjukat? A Magyar Televízió a legnagyobb üzleteit animációs filmsorozataival csinálta, s csinálja mind a mai napig. Vuk az iskolatáskán meg a kínai televíziókban, Mézgáék a Danone termékein…
Kecskeméti Kálmán: Ehhez animációbarát filmforgalmazók kellenének. Ahogyan a 60-as, 70-es években a legjobb budapesti mozikban játszották az animációs filmeket – Kovásznai György Monológját például egy amerikai szuperfilm előtt vetítették a Corvinban, hatalmas tapsot kapott –, a rövidfilmeknek külön mozijuk is volt. Az animációs film apró képi trükkjei a filmvásznon élvezhetők igazán. Tóth Pál díjnyertes filmjét, A szentjánosbogarak nemi életét több fázisban láttam, igazán élvezni és értékelni azonban csak akkor lehetett, amikor a közönséggel együtt derülhettem a mozivásznon jól látható animációs poénokon, és végre kibontakozott előttem valamennyi szépsége, az is, ami a képernyő kis négyszögében nem tudott érvényesülni. A televíziós bemutató, lássuk be, néha még akkor is megöli az animációs filmet, ha rendes időben történik. Általában azonban kora reggel vagy késő este tűzik őket műsorra.
Tóth Pál: Nem csak a forgalmazással van baj. Gond az is, hogy a műfajnak nincsen ma gazdája Magyarországon. Nekünk magunknak kellene kézbe vennünk a forgalmazás ügyét is, az animációs filmek népszerűsítését is.
Mikulás Ferenc: Francia televíziós megrendelésre készítettünk egy huszonhatszor öt perces sorozatot a kisgyermekek legelső kedvenc mesekönyvéből, egy másikat pedig Verne regényéből. A francia televíziók egyike-másika ugyanis fontosnak érzi, hogy a gyermek a televízió révén is találkozhasson kedvenc mesehőseivel, történeteivel, nagy íróik műveivel. A francia példa alapján eltűnődhetünk, fel kell-e mentenünk a magyar televíziókat, hogy piaci szempontokra hivatkozva válogatnak kötelezettségeik között. Vajon nem kellene tudatosítani bennük, hogy a közszolgálatiság azt is jelenti: azokat az értékeket, amelyeket elődeink teremtettek, korszerű formában, modern eszközökkel tovább kell adni, és nem is csupán a hazai nézőknek, hanem – urambocsá! – a külföldieknek is. Mi azonban mind ez idáig hiába kilincseltünk a magyar irodalom kincseit feldolgozó sorozattervünkkel, mindenütt értetlenségre találtunk. A kulturális minisztériumban is, a közalapítványoknál is, a televízióknál is…
Magyar Nemzet: Magyarán szólva nemcsak egy műfaj, az animációs film jövője kérdőjeleződik meg, hanem nemzeti értékeink továbbörökítése, a világgal való megismertetése is. A vitatottan várt európai uniós csatlakozás után aligha lesz könnyebb helyzetben a magyar filmgyártás, a magyar televíziózás, a magyar animációsfilm-művészet, mint amilyenben napjainkban van. Az elektronika robbanásszerű fejlődése pedig egyik pillanatról a másikra váratlan helyzet elé állíthatja a sok egyéb mellett eszköztáruk korszerűségétől is függő animációsfilm-műhelyeket. Szakmai szerveződéssel nem lehetne elébe menni ezeknek a fenyegető jelenségeknek?
M. Tóth Géza: Globalizálódó, digitalizálódó világunktól nem kell félteni az animációs filmet, ezeken az újdonságokon ugyanis eddig még csak nyert, méghozzá sokat nyert az animációs szakma, nem vesztett. Képkorszakot teremtett, aki ebben nő fel, sokkal könnyebben tudja vizuálisan kifejezni, megértetni magát, mint az idősebb nemzedékek tagjai. Sok fiatalnak a napi kommunikációs helyzeteknek köszönhetően „anyanyelve” lett a mozgókép. Az animációs szakma mind formailag, mind tartalmilag sokat gazdagodhat ezeken az újdonságokon.
Tóth Pál: Kérdés, hogy boldogok lehetünk-e amiatt, hogy az animáció oly sok területre behatolt, hiszen ez óhatatlanul a minőség romlását vonta maga után. Ma az animáció sok, magát szakmabélinek mondó ember számára azt jelenti, hogy megmozgat egy ábrát. Éppen a kecskeméti animációsfilm-szemlén döbbentem rá, mint tűnik el a magyar animációból egyre jobban az animáció, és miként foglalja el a helyét a stilizált mozgásokkal jelzett történés. Nem az a fontos már, hogy egy animációs figuráról elhitessék, létező karakter, hanem hogy mozogni tud.
Mikulás Ferenc: Reméljük, hogy csak kis időre tűnt el a magyar animációs művészetből az az érték, amelyet metakommunikációnak nevezünk, s amelyért a 60-as, 70-es évektől nagy felfedezés lett számunkra az animációs film. A köznapi, a normális kommunikáció helyett vagy mellett megjelent előttünk egy olyan „frekvenciasáv”, amelyen szinte szavak nélkül mondták el azokat az életünk lényeges mozzanatait érintő igazságokat, amelyeket nem lehetett elmondani, megjeleníteni a hagyományos formákban. Vagy azért, mert nem engedték, vagy mert még nem voltak eléggé plasztikus kifejezési eszközök az emberiség birtokában.
M. Tóth Géza: Szerintem pedig nem kell félteni a szakmát attól, hogy széles rétegeknek lehet, lett a kommunikációs eszköze az animáció. A filmgyártást sem sodorta végveszélybe, hogy sok ember vehetett magának kis kézikamerát. Nem jelentkeztek tucatszámra új Griffithek, és nem kellett kivonulniuk a filmstúdiókból a legnagyobb művészeknek sem. Fölfoghatjuk úgy is az új elektronikus eszközök tömeges terjedését, hogy általa nevelődik ki spontán módon az az értő közönség, amelyik pontosan fogja tudni, mit értékeljen az animációsfilm-művészetben. Azaz: inkább nyerhet a mi szakmánk az új elektronikus eszközök, a digitalizáció térhódításával, mintsem hogy veszítene. Az egyetem mindenesetre továbbra is olyan szakemberek képzését tekinti kötelességének, akik tökéletesen ismerik az animációs nyelvezetet, akikből kiváló kommunikációs tervezők lesznek. Szeretnénk számukra olyan műhelyt biztosítani, amely független valamennyi animációsfilm-stúdiótól, gazdasági és szellemi függetlenséget biztosít a hallgatók számára akár a diplomafilmjük, akár diploma utáni megbízatásaik elkészítésekor. Reményeink szerint a jövőben egyetemünk abban is fontos szerephez jut, hogy a legjobb művek eljussanak a közönséghez. Elképzelhető ugyanis, hogy közönség és film csak alulról – középről – szervezve talál egymásra.
Magyar Nemzet: Péterffy Zsófia filmje, A kalózok szeretője című festményanimáció díjat nyert Velencében és Kecskeméten, azonkívül a legjobb európai rövidfilmek közé választotta be az Európai Filmakadémia is. Példaértékűnek nevezhető, ahogyan ezt a hét és fél percet tető alá hozta harmincegy esztendős alkotója? Úgy vág neki a világnak a harmadik évezred elején a tehetséges magyar ifjúság, ahogyan Péterffy Zsófi nekivágott?
Péterffy Zsófia: A Pannóniafilm Kft. szellemi légköre, szeretetteli baráti köre nélkül ez a film sem születhetett volna meg. Ha a Pannóniát önfeladásra kényszerítenék, az szerintem gyilkossággal érne föl. Mondogatják nekem, ne aggódjak, otthon is lehet egyedi filmeket csinálni, egyéni vállalkozóként is éldegélhet az ember, ha animációsfilm-rendező. Olyan filmet azonban, mint A kalózok szeretője, nem lehet otthon összehozni. Csak digitálisat. És ha nincsenek stúdiók, honnan nőnek ki az egész estés filmek, a sorozatok? Honnan kap szakmai ösztönzést, sugallatot, intést és jó tanácsot az ember, ha nincsenek mellette mesterek? Az már csak ráadás, ha pénzt is kap az ember filmterveihez a Magyar Mozgókép Közalapítványtól, s ha filmjének munkálatai közben nincsenek megélhetési gondjai, mert segíti az édesanyja, az élete párja. A díjazott filmemben valahol ott van az a művelődéstörténeti előadás-sorozat, amelyet még gimnazista koromban hallottam Jankovich Marcelltől, egy Kovásznai-film élménye – amikor mozgó festményeit látva rádöbbentem, ez az én műfajom, a festményanimáció –, az az öt esztendő, amelyet az Iparművészeti Egyetemen töltöttem… Amikor azt kérdezik tőlem az újságírók, elmegyek-e külföldre animációs filmeket rendezni, ha hívnak, nem is igen értem, hová szeretnének kilyukadni. Én itt vagyok itthon. Ide kötnek a tanulmányaim, az élményeim, az emlékeim, a mestereim. Itt van az a szellemi közösség, amely szeretettel fogad, segít és ihletet ad.
Kecskeméti Kálmán: Ha a külső szemlélőnek válságérzete van, az kizárólag a stúdiók látványos anyagi gondjaival magyarázható.
Péterffy Zsófia: A befogadót soha nem látott vizuális dömping árasztja el, de hogy ez kulturális reneszánsz volna, az nem állítható.
Mikulás Ferenc: Hosszú szünet után, rengeteg utánajárás,
türelem árán megszületett a Magyar népmesék sorozat folytatása.
M. Tóth Géza:
Amíg vadkapitalista
körülmények között
működnek a televíziók, nemigen
számíthatunk arra, hogy animációs nagyfilmet
rendeljenek.
Tóth Pál:
Egyik-másik rendező
országos ismertségre tett szert, munkáik mellett
kiállt a közönség, sőt
ki is követelte őket.
Zempléni Fesztivál
Érkezik a zempléni térség legnagyobb fesztiválja
