Dokumentumok íróknak

A Történeti Hivatal (TH) ma már a szaklevéltárak közé tartozik, ami azt jelenti, hogy az úgynevezett szolgálatoktól minden anyag az intézménybe érkezik, kivéve azokat, amelyeket a nemzetbiztonsági törvény értelmében meg kell semmisíteni. A felelősségük ennélfogva óriási, ráadásul új átvilágítási törvény és a hivatal jogutódját eldöntő törvény van készülőben. Kónyáné Kutrucz Katalinnal, a TH elnökhelyettesével a náluk lévő dokumentumokról beszélgettünk.

Hogy élte meg a Történeti Hivatal és személy szerint ön az utóbbi hónapok viharos időszakát?
– Sem a hivatal, sem én nem szeretünk belekeveredni abba, ami nem a mi dolgunk, tehát igyekeztem magam távol tartani ettől az egésztől. Úgy gondolom, hogy azt, ami a törvényben le van írva, komolyan kell venni. A törvényben az áll, hogy a Történeti Hivatal az Országgyűlésnek tartozik beszámolási kötelezettséggel. És a beszámolási kötelezettség nem azonos a mindenkinek való fecsegési kötelezettséggel. Nekünk az a dolgunk, hogy a törvényt hajtsuk végre, és a lehető legtisztességesebben szolgáljuk ki a hozzánk forduló embereket, beleértve ebbe a saját irataikra kíváncsi úgynevezett egyéni betekintőket, beleértve a tudományos kutatókat is.
– Az állambiztonsági dokumentumok nagy része a hivatalban van, illetve a velük kapcsolatos, letétbe helyezett iratok is. Egyesek azt mondják: minek kell ezt kutatni, mindenütt a világon léteznek állambiztonsági szervek, természetes a funkciójuk. Mégis: mi a különbség az itt tárolt papírok és egy demokratikus államban felhalmozott dokumentumok között?
– Az, hogy a titkosszolgálatok nem feltétlenül ugyanazt vizsgálják egy jogállamban, mint egy diktatúrában. Vannak bizonyos dolgok, amelyeket biztos, hogy figyelnek, ellenőriznek, számon tartanak minden államban. Ilyen például egy atomerőmű megelőző védelmével járó tevékenység. De van valami, ami jogállamban nem igazán foglalkoztatja a titkosszolgálatokat, s ez például a polgárok magánélete, politikai véleményük vagy az, hogy jár-e a gyerekük templomba. A diktatúrákban ez azonban magától értetődő.
– Az ötvenes években 1,2 millió embert figyeltek meg nagyjából egyéves viszonylatban. Nem kell nagy fantázia ahhoz, hogy ebből következtessünk az ügynökök számára.
– Vannak becsült számok. Csakhogy ezek fals következtetésre vezetnek. Az 50-es években 30-40 ezer ügynök lehetett „éves szinten”. A 80-as években – a statisztikák szerint – hat-hétezer ügynök volt egy évben. Az a baj, hogy adva volt egy úgynevezett segítőréteg is, amelyről nincsen statisztika. Nagyjából lehet tudni, hogy hány besúgót szerveztek be, mert aláírattak velük egy nyilatkozatot, ügynöknevet kaptak, és rendszeresen jelentéseket készítettek írásban. De ezenkívül voltak úgynevezett alkalmi, társadalmi és hivatalos kapcsolatok, amelyeknek száma nem ismeretes.
– Bizonyára vannak ,,kedvenc” esetei, amikor nehezen dönthető el, hogy valaki ügynöknek számított-e vagy sem.
– Több is van. Egyet említek. A szóban forgó személy kis közösségeket szervezett az ötvenes években. Letartóztatták, jól megverték, beszervezték, megígértették vele, hogy szétveri ezeket a közösségeket. Hazament, és azt mondta: gyerekek, ezek engem beszerveztek; innentől kezdve másképp kell csinálni. Másképp csinálták, miközben ,,ügynökünk”, ahogy illik, rendesen adta a jelentéseket, megbeszélve természetesen a többiekkel. Még egy jó ideig az orránál fogva vezette az ÁVO-t, amikor rájöttek, hogy itt valami nem stimmel. Megint elkapták, ismét jól elverték a talpát, újfent aláírt. Most már biztos, hogy bomlasztani fog. Úgyhogy neki két aláírt nyilatkozata is van, hogy vállalja az ügynökséget. Hazament és azt mondta: ezek engem már megint beszerveztek – és megint csinálták úgy, mint régen… Na most, ő ügynök vagy nem ügynök?
– Mikorra várható, hogy a nagyon bonyolult problémakör tisztázódik, és megnyugtató magyarázatokat lehet adni? Hány évnek kell eltelnie?
– Nagy vonalakban a dolgok tisztázhatók. A mechanizmus, a működés világos. Természetesen nem önmagában a nálunk lévő iratok alapján – hiszen a szolgálatok végrehajtók voltak, a szolgálatokat valakik működtették –, hanem mindig meg kell nézni a párt iratait is ahhoz, hogy valamilyen képet lehessen kapni. Arra, hogy az egyes események, történések tisztázhatók-e, azt felelhetem, hogy igen is, meg nem is. Ugyanis nagyon sok volt a megtévesztés, a játszma. Ezért mindig azt mondom, hogy az, aki hozzánk jön kutatni, igencsak kritikusan nézze mindazt, ami le van írva.
– A törvényben az áll, hogy az állampolgárnak helyesbítési joga van. Ami vélhetőleg nem azt jelenti, hogy az eredeti iratokkal bármit lehet csinálni. Mit lehet mégis?
– Miután tényleg sok hazugság van az iratokban – meg igazság is természetesen –, ha valaki úgy gondolja, hogy nem felel meg a valóságnak az, amit róla leírtak, élhet a helyesbítési jogával. Megfogalmazhatja azt, ami szerinte igaz, ezt hozzácsatoljuk az irathoz, s ha jön egy kutató, akkor megkapja ezt a felét is az anyagnak, meg az eredetit is.
– Tudjuk, hogy voltak megsemmisítési időszakok. Melyek voltak ezek?
– Különböző típusú megsemmisítések voltak, így például azzal a jelszóval, hogy tüntessük el a jövő elől. Amiről mindenki beszél, az a nyolcvanas évek vége. De a koncepciós perek iratainak egy jó részét is eltüntették a 60-as évek elején. (Koncepciós pernek a kommunisták az egymás elleni hadjáratot tekintették.) Aztán volt egy olyan időszak, amikor igyekeztek minden iratot eltüntetni, amelyben Kádár János neve szerepelt. És ehhez a pártközpontból jött az utasítás. Az 1956-os harcok során szintén odavesztek iratok. Nekem az a gyanúm, hogy a forradalom alatt és után a megsemmisítés ugyancsak napirenden volt. De az arányokat sem itt, sem ott még nem ismerjük. Most nem beszélek azokról a dokumentumokról, amelyek a „természetes selejtezésnek” estek áldozatul.
– Mivel elégedetlen?
– Olyan alapanyagunk van íróknak, hogy az párját ritkítja! De nem jönnek… Tehát nemcsak a tudományos munkához szolgálhatunk dokumentumokkal, hanem például drámai művekhez is. Csakhogy ezért dolgozni kell. Van egy negyven kötetből álló dossziém, ha azt valaki végigolvassa, és abból nem tud remekművet írni, akkor legjobb, ha abbahagyja az írást.
– Mit szeretne elérni?
– Hogy minden irat nálunk legyen, ami a törvény rendelkezése szerint a Történeti Hivatalra tartozik. Ugyanakkor rendezett legyen és kutatható. A történelmi időtávlat talán mellékes is. A lényeg az, hogy ne veszszenek el a dokumentumok.
– A Történeti Hivatal az érdeklődés középpontjába került. Egyre nő azon áldozatok száma, akik tisztázni akarják: ki volt a besúgó közvetlen környezetükben.
– Katartikusak azok a percek, amikor rájönnek, hogy barát jelentett, testvér, szülő, házastárs. Mert a jelentők többsége közülük került ki. Nekik volt hírszerzési lehetőségük. De miközben kiszolgáljuk a hozzánk forduló embereket, védenünk kell az áldozatokat. Paradoxon, de nemegyszer áldozat maga az ügynök is.
– A jelenlegi ismeretek birtokában van még valami, amin meg tud lepődni?
– Már nem nagyon. Megrendítő történet, elmondtam többször, de a mai napig nem jutottam túl rajta… Akiről szó van, tisztességes, rendes ember, négy gyereke van, a felesége nem dolgozik; biztosan jó ügynök lesz belőle – gondolják –, nem fogja éhen hagyni a családját… Az ember arra gondol, a zsarolhatóságot botlás előzi meg. De hogy valaki azért legyen ügynök, mert minden gyanú felett álló állampolgár?