Egy víziváros

A világvárossá kikiáltott Budapesten (Demszkyék kiáltották ki annak) az elmúlt tíz nap alatt négy vízcső tört el, a legutolsó csütörtökön hajnalban Óbudán, legalábbis amikor ezt írtam, újabbról még nem érkezett hír. A sajtó képeket, riportokat is közölt, amint az ürgeként kiöntött lakosság elkeseredetten menekül a helyenként méteres jeges vízben dagonyázva, lubickolva. És mert nem volt a helyszínen sem Wesselényi, sem Szindbád, drámai helyzet alakult ki a környéken, ki teknőben, ki házilag készített gondolában menekítette javait.
Ezelőtt, mint ismert, a Soroksári úton, a Szépvölgyi úton, valamint a Szilágyi Erzsébet fasorban hömpölygött a főváros ivóvize – egészen addig, míg meg nem fagyott, a korcsolyázni vágyók nagy örömére.
Minden jel arra mutat, hogy a világváros vezetői a Fővárosi Vízművek pallérjaival karöltve nagy ívben fütyülnek Budapest elöregedett vízcsőrendszerének karbantartására, cseréjére. Amíg ki nem durran a cső, hadd maradjon… A liftmadzagokat is elég akkor kicserélni, ha már leszakadt a felvonószekrény…
Világvárosban járunk, emberek, szlalomozzunk ügyesen a kutyaürülékek között, kerüljük ki az orrunk elé hengergetett kukákat, a járdán parkoló autókat, a kapualjban szunyókáló hajléktalanokat. Ennél is fontosabb, hogy jártunkban, keltünkben szorítsuk magunkhoz erősen értékeinket, mert még a végén beleraknak valamit a táskánkba.
Jó dolog élni itt a világvárosban, csupa kaland, kihívás minden, néha Mercedes robban a házad előtt, néha a Mercedes tulajdonosát éri váratlan ólommérgezés.
Amúgy a baloldal városa Budapest, ő nyerte meg Medgyessyéknek a választást, itt a legerősebb a kádári nosztalgia, itt díszpolgár még mindig Sztálin elvtárs – hiába döntöttük le annak idején a szobrát.
A vízcsövek törnek, de a kő – a kőagyak – maradnak.