Életcél, halálcél

Ha nyílt szívi lánggal járunk a zárt kertek között, akkor előbb-utóbb bizonyos aszimmetriákra leszünk figyelmesek. Feltűnhet például, hogy van nőnap, de nincs férfinap. Van anyák napja, de az apáknak kevésbé van napjuk. Továbbá feltűnhet, hogy a halálnak van órája, de az életnek nincs. Akkor már csak az kérdés, ki mondta, hogy „davaj csaszi, davaj csaszi”?
Madách mondta, no nem azt, hogy davaj csaszi, hanem a Tragédiában azt, hogy a cél: halál. Arra célozhatott, hogy a cél, elérve, automatikusan megsemmisül. Önkioldás. Önkioltás. Félmegoldás. Amint megírtuk, elhidegülten tekintünk az anyagra. Kevés író olvassa újra át – magát. Nyolcezer-nyolcszáznegyvennyolc méter után következnők a kilencezer-száztíz méter. Ekkora földi hegy persze nincs. Hegymászópech, hogy a legmagasabb földi hegy is csak a szuperszonikus utasszállítók hasát képes megcsiklandozni. A cél: halál, írta Madách. Igaz, egy Nobel-díjnak akár örülni is lehet, van olyan Nobel-díjas, aki örül neki. Más lapra tartozik, hogy a Nobel-díj nem cél, bár szó se róla, elérhető. A cél: halál. Madách azt érthette alatta, hogy odaérve nem megyünk tovább. Ma megleltük az elveszett kisfiút, a további kutatás értelmetlen, leáll. De lehet-e vajon ember célja szó szerint a halál?
Emberek a turulmadáron, hé, válaszoljatok! Mi volt a célotok? Meghalni tán? Lefalcolók, figyusz? Miért tettétek? Célotok volt a halál? Az öngyilkossághoz vezető cselekvéssor mindig célratörő. Célra tartó. Kinyitod az ablakot, fölállsz a sámlira, majd jöhet a filmszakadás, földindulás. Vagy: megveszed a gyógyszereket, egyenként lenyeled mindet, s hogy jobban csússzanak, pohár a kredencből elő, beléje víz, majd jöhet a bánatima, jöhet a nagy végső menet. Öngyilkosság esetén a halotti állapot cél, maga az öngyilkosság viszont egy távlatosabb játszmában legtöbbször csak eszköz.
A modern lélektan deheroizálta az öngyilkosságot. A romantikus lélektan szerint az öngyilkosság összefügg a halállal. A végső lényeget firtató kérdésre adott abszurd válasz, avagy épp ellenkezőleg, ösztönéleti jelenség, az elnyomott halálösztön megnyilvánulása. A modern pszichológia szerint az öngyilkosság az élet része: problémamegoldási és kommunikációs zavar. A modern pszichológia és a modern tanatológia szerint az ember halálközelben is érvényes marad, megértéséhez halálközelben sem szükségesek külön bejáratú törvények. Az öngyilkosjelölttel és a haldoklóval is egyszerűen csak beszélgetni kell. Az ember a halálig tart, s túl rajta semmi sincs. Jelentéktelen ügyek miatt leszünk olykor öngyilkosok s az apró-cseprő dolgok a halálos ágyat is nyomják. Így értelmezve a halál sohase lehet valódi célunk. Lehet viszont célunk, végcélunk adott esetben a méltó halál.
Dian Pretty, a betegség által halálra ítélt és ki is végzett emberlény hosszú ideig a méltó halál jogáért küzdött a brit, majd az uniós hatóságokkal. Az eutanázia jogáért. Életcélja volt az, hogy meghalhasson. S amikor életcélja elérhetetlenné vált, mert megtagadta tőle a jog, akkor pár hét múlva elment, a legiszonyatosabb kínok között. Ecce homo. Egy ember, aki abba pusztult bele, hogy nem engedték meghalni. Ha nem ítélték volna életre, tán még mindig élne, mert értelemmel töltötte volna el a halál joga. Hogy mi éltetőnk s mi haltatónk, az lám, amint a fentebbi példa is mutatja: esetfüggő.
Furcsa ez, amint a végzet a modernitásban kicsúszik kezeink közül, s a méltóságnak karmai széttépik, ízekre szedik. Az állatvédő sem a vágóhíd ellen küzd, hanem az „animal welfare”, az állati jólét érdekében szül. Hogy ha már, akkor legalább ne fájjon.
Életcél, halálcél. Kegyelet, kegyelem és méltóság. Hagyd a bácsit, hadd legyen örökmozgója, mert ha utoléri a súrlódás, sec perc alatt elég. Hagyd a nénit, hadd legyen kertje, ne tudasd vele, hogy a rózsa nem számít, és ne mondd meg neki, hogy a kis herceg már réges-rég megöregedett.
Életcél, halálcél. Vannak, akik a méltó halál jogáért küzdenek. És annak, akik gyöngéd születésben reménykednek. Kivonnák a születést a kórházi fennhatóság alól, és visszautalnák az otthonba, mondván: a szülés nem betegség. Az öregség sem betegség, de tömérdek komplikációval járhat. A szülés sem betegség, de szintúgy tömérdek komplikációval járhat. Anatómiai okok miatt, mely anatómiai okokról már a Biblia is megemlékezik, az ember fájdalom közepette s testéhez képest aránytalanul nagy csecsemőt szül kilencedik hónapra. Ha visszapergetjük a XIX. század statisztikáit, akkor bizony kiderül: szülni nem gyerekjáték. Ennek ellenére szükség van a szülés humanizációjára.
Életcél, halálcél. Vannak, akik gyöngéd, fájdalommentes, papás szülésért küzdenek, s akad olyan is, aki a születendőért magáért harcol. Ő: a magzatvédő, aki a megszülni nem akartak jogaiért perel. Magzatvédők tehát vannak. De kérdem én: vannak-e halottvédők, merthogy hullagyalázók bizonyosan léteznek, tudom. A halottvédő a halott jogait védené. Ha lehet méltóképpen meghalni, miért is ne lehetne méltó a halott? Miért is ne lehetne valamire joga? Harmadnapon feltámadni, például.
Van kerengő. Van dühöngő. Legyen akkor most töprengő is. Elgondolkodtat, hogy ki-ki maga küzd meg a méltó halál jogáért, ám az állat, a magzat és a halott magatehetetlen. Nem képes a saját jogaiért megküzdeni. Az állat élethez való joga, a magzat születéshez való és a halott test feltámadáshoz való joga csak valaki más által valósulhat meg. Egy ember által. Mondják: mint halottnak a csók. És most 2002. december 24-e van, karácsony. Állatok, emberek és egy gyermek, jászolban előttem. Egy gyermek, aki által megcsókolhatók lesznek majd a holtak. Egy gyermek, aki által érvényesítheti feltámadásra való jogát közülünk bármely lázári jelentőségű személy. Előttem egy gyermek jászolban, aki majd ha keresztre feszítik, akár a latrot, felviszi magával az égbe, még ha nem is gyónnak, a bárányokat.