Európai Egyesült Államok?

Mostanában hajlamosak vagyunk az Európai Uniót valamiféle eljövendő földi mennyországnak tekinteni (mint régebben a kommunizmust), aminek a kapujában állunk. Zavaros és patetikus retorika helyett száraz és józan érvekkel, az esetleges csatlakozásunktól várható előnyök és hátrányok, költségek és hasznok számszerű összemérésével még nem találkoztam. Az Európai Unió több tagállamában a lakosság fele, egyes országokban még nagyobb része euroszkeptikus – amit nem is csodálok, tekintve az EU egyre fokozódó politikai, jogi és szervezeti centralizálódását.
A közvélemény keveset tud az EU-ról, ezért csak a lakosság kisebbsége tart tőle. Bár még így is elképesztő a szakadék a közvélemény és az előző rendszertől örökölt politikai és médiaelit hozzáállása között. Az utóbbi köreiben ugyanis a mindennapos kötelező vastaps dívik az EU-csatlakozás gondolatával kapcsolatban. Engem pedig nagyon is foglalkoztatnak az EU alapvető belső ügyei. Én Chirac konföderatív elképzelését támogatom, az Európai Egyesült Államokat megcélzó föderatív Fischer–Schröder tervvel szemben. Magyarország jövője szempontjából egyáltalán nem mindegy, hogy melyik valósul meg a kettő közül. November elején röppent világgá a hír, hogy az Európai Uniót alapvetően átalakítani hivatott Európai Konventen annak elnöke, Giscard d’Estaing közzétette Brüsszelben az EU új alkotmányának tervezetét. Ebből megtudhatjuk, hogy a tervek szerint az új EU föderatív lesz, és a neve Európai Egyesült Államok is lehet. Ha föderatív lesz, akkor végképp és teljesen megszűnnek benne a nemzetállamok mint szuverén politikai és jogi egységek, amelyeknek jogában áll lényeges kérdésekben is szembeszegülni a központi döntésekkel. Alkotmányukat nyilván nem helyezhetik az Európai Egyesült Államoké fölé, nem úgy, mint eddig az EU-ban. A tagállamok kilépése formálisan továbbra sem lesz tilos a tervek szerint.
De az szinte biztos, hogy ha Magyarország belép egy ilyen államba, onnan kiútja többé nem lesz. Mert ugyanaz a mindent uraló médiavilág, amely most azt sulykolja, hogy a belépésnek nincs alternatívája, a belépésünk után nyilvánvalóan azt sulykolná, hogy a bent maradásnak és a minden kérdésben a központi akarattal szembeni engedelmességnek nincs alternatívája. „Persze apró engedményeket elérhetünk Brüsszelben – kacsintanak majd ránk –, ahogy el tudtunk érni annak idején Moszkvában is…” Már a nemzeti valuták fölszámolása és egy központi bank túlhatalma is csorbítja a demokratikus nemzetállamok szuverenitását. De egy föderatív Európai Egyesült Államok ennél sokkal rosszabb lesz. Vajon egy félmilliárd fős szuperállamban ugyanakkora súllyal jelenhet meg az egyén akarata, ugyanolyan közel van a döntéshozókhoz, mint egy tízmilliós országban? Vajon jobban fog működni egy olyan szuperállam demokráciája, amelynek nincsenek politikai hagyományai, mint az évszázadok alatt kiépült európai demokratikus nemzetállamoké? Vajon biztosítva lesz egy ilyen átláthatatlan birodalomban az alapvető erkölcsi értékek, az emberi élet, a család, a gyermekek védelme? Vajon nem a mainál is inkább politikailag egyszínű médiaelit kezébe kerül majd az irányítás? Vajon demokratikusnak lehet majd még nevezni egy ilyen államalakulatot?
Persze az Amerikai Egyesült Államokban is van élet. De az ottani demokrácia több száz éves lassú fejlődés eredménye, bejáratott kulturális és politikai hagyományokkal, struktúrákkal. Európában vagy kétszer akkora gigászi szuperállam jönne létre egyik napról a másikra. Sokkal nyugodtabb lennék, ha csak gondolatkísérletet végezne a szélsőbaloldali Fischer vezette föderalista tábor azzal kapcsolatban, hogy ez az idomtalan monstrum hogyan is fog működni, és nem valóságosat. Most egy egész ország vándorol ki, de nem az amerikai gazdagságba. Kétséges állítás, hogy Magyarország gazdasági fejlődését az EU-csatlakozás garantálja majd. Látjuk, hogy Portugáliáét és Görögországét sem biztosította ugyanez. Írország fejlődését pedig annyiféle tényező befolyásolhatta, hogy ebben EU-csatlakozásának esetleges szerepe máig is csak bizonytalan találgatások tárgya. Könnyen lehet, hogy szegények maradunk, csak még a függetlenségünket is elveszítjük. Ma már a csatlakozás ügyében leglelkesebb politikusok sem tagadják, hogy az anyagi segítség, amire az ország csatlakozása esetén az EU-tól (USE-tól?) számíthat, bizony igencsak szerény lesz. De nem is a pénz számít, hanem az értékrend – fejtette ki egyikük pár hete. Szóval talán az értékrend? Tehát ezért kellene csatlakoznunk? Köszönöm, az megvan, és nincs szükségem a francia trockistákéra, az olasz radikálisokéra és sok más, közömbös vagy ellenszenves irányzatéra. Ők viszont érvényesíteni fogják akaratukat; az Európai Parlament már most is hajlamos arra, hogy vitatott, kényes kérdésekben is fellépjen. Példa erre a Van Lancker-jelentés ügye, aminek lényege, hogy a baloldal a maga abortuszpárti álláspontját igyekezett ráerőltetni az eltérő értékrendű, az emberi életet inkább tisztelő európai államokra. Mit számít majd ezekben az ügyekben a 20 vagy 22 magyar képviselő a gigantikus létszámú brüsszeli parlamentben? A magyar belpolitikában az ellenzéki pártok hozzájárultak az EU-csatlakozáshoz szükséges alkotmánymódosításhoz, noha még nem dőlt el Brüsszelben, hogy az Európai Unió konföderatív marad, és nem válik-e föderálissá. Inkább lépjen be Magyarország néhány hónappal később egy konföderatív EU-ba, mint hogy elhamarkodottan beleugorjon egy fenyegető óriásállamba. Könnyen kialakulhat egy olyan helyzet, amikor „váratlanul” kiderül, hogy az Európai Unió, amelyhez csatlakozunk, föderatív lesz. Vajon az ellenzéknek akkor sem lesz „más választása”, mint hogy nyitott szemmel, derűs mosollyal szemlélődjék? Vajon nem arra kapott felhatalmazást a választóktól (a második fordulóban a választók többségétől), hogy az ország alapvető érdekeit képviselje a kormánypártokkal szemben olyan helyzetekben, amikor azok ezt nem teszik meg?
A közvélemény már meg van dolgozva, így félő, hogy a népszavazás sem igen lehet akadálya egy akár föderatív EU-hoz való csatlakozásnak, főleg ha a kormánypártok úgy érvelhetnek, hogy de hiszen az ellenzék is egyetértett pár hónapja a csatlakozással és az alkotmánymódosítással. A közvélemény többségében EU-párti, mert nem tud semmit az EU-ról, és azt látja, hogy valamennyi parlamenti párt a csatlakozás híve. Nem tudnak különbséget tenni konföderatív és föderatív EU között, hiszen ezt senki nem magyarázta meg nekik. Viszont ha világossá válik a különbség, megváltozhat a közvélemény hozzáállása.
Figyeljünk a Konventre!
A szerző szociálpolitikus, demográfus