Futva jöttem elibéd

Jezovics dunnyorászott maga elé. Azon vette észre magát a téli ablakon kinézvést, hogy egy kis dalt dudorászik. A bezárt fogak közül, a keserült ajkak közt, a száj üregében. Alant jócskán röpült a télies város, a Sas- meg a közvetlenül magasodó Nap-hegy beárnyékolta a röpülést. Sötét volt és kezdetleges tél, még nem lehetett tudni, mire végzi.
„Futva jöttem elibéd, / szentélyedbe, Isten, / Édes arcod örömét de kerestem…” – valami ilyesmit dúdolt akaratlan. Eszébe jutottak talán a piaristás adventek, mikor az iskolában hivatalosan várták az Urat. Midőn a jó atyák bejelentették, hogy érkezik az Úr, maga hirtelenjében nem értette. Igaz, kicsiny volt és ijedt szívű. A szerzetesek hosszan lebbentek a folyosókon, mint a fekete varjak, szárnyuk utánuk úszott a folyosófordulókban. Mintha zúgott volna is ama szárny, verdesett, zümmögött, maga is külön dallam. Dallamosak voltak az atyák, ám hivatalosak, mint ama bejelentés is, hogy érkezik az Úr.
Fejét forgatva nézett maga körül, honnan? Milyen? Miféle, így is mondhatnánk. Magának sajátos istenelképzelése volt, hogy apját elvitték az oroszok szuronyban, illetőleg civilben, kinek-kinek mi dukált. Apjára emlékezett, ki télies krombiszerű – akkor nem volt krombi – anyagban állott, elegánsan, mint egy hadvitéz, előkelő úr, az ég glóriása, a bálterem hatalmas óriása – nagy szobájukban olykor hatvanan is nyüzsögtek a karácsonyi fogadásokon, hol anyja démoni szőke angyalként, apja a fenti leírás értelmében fogadta és bocsátotta el a vendégeket, szálltak Rákosfalva borzongó akácfái közt, aztán ugyanabban a fölhajtott gallérú felöltőben vitték el a kapzsi oroszok, szuronnyal és pufajkával a vállukon, igen büdösen, valami faggyúszag áradt belőlük, még a prémsapkájuk is büdös volt, hogy bizonyos kispesti pincebéli gyapálás után előbb Foksáni, majd a szép, ám hűvös téli Ukrajna hómezőire tereljék – nos, ilyes alakot várt, mint istent a kis Jezovics. Mégis érzékelte a papok elbeszélése nyomán, hogy ez a bizonyos látogató nem emberi forma, hanem valami más.
Dúdolta hát gyerekkorában is a fenti dalt és dallamot, s olyas várakozás töltötte el, mintha tán egy iskolafelügyelőt vagy rendfőnököt vártak volna, aki ellenőrzi majd a latindolgozatokat, talán ki is hívja (épp őt) a katedra elé, és felelnie kell – mindenért. A komor tanügyőr rezgeteg arccal leszól a barna katedráról.
– Na, kis Jezovics, hol az apád?
– Kérem, én nem tudom.
– Nem tudod, hol az apád? És te akarsz kitűnő tanuló lenni?
– Egyáltalán… nem akarok kitűnő tanuló lenni, de nem tudom, hol van.
– Ilyenek ezek a mai gyerekek – fordult az osztályfőnök felé a mogorva istenfelügyelő –, még azt se tudják, hol az apjuk. Elment? – szólt most ismét szigorúan a gyerekhez, aki rémülten nézte elváltozott arcát – („hol apámnak, hol kínzómnak látszik”) –, keresztbe vetett lábán ugyanaz a bakancs volt, mint apján elindultában.
– El.
– Nem vagy valami bőbeszédű. Azt mondták, jó tanuló volnál.
– Az volnék, ha az lennék – találta meg a hetyke hangot a kis Jezovics, mert értelmetlennek találta a tanfelügyelőt.
– Nem tudod, hova ment?
– Nem.
– Messze?
– Nagyon messze.
– Hóban, fagyban, dideregve? Tudod te azt, hogy a mi Jézus Urunk mennyit szenvedett érettünk?
– Tudom, vagyis inkább csak sejtem, ahogy az atyáktól hallottam.
– Te szereted az Urat?
– Hát… bizonyára.
– Ejnye. Azt se tudod, szereted-e az Urat?
– Én az apámat szeretem.
– Na ja, azt is kell. De az Úr mindenekfelett. Jegyezd meg, az Úr – alkalom. Véletlen. Ajándék. Ha arra téved. Lehet, hogy csak egyszer érkezik, de akkor megismered a föld legnagyobb édességét. Mintha csokoládé lenne a szádban. És mindig emlékezni fogsz rá. Légy jó. Akkor minden megadatik néked. Tedd el ezt a verset.

„Egy bizonyos idő után
akárhány karácsonyfát láthatsz,
mindig csak egyet látsz
s a többi látszat.

A többi öröm másé, idegen,
vagy elrabolt öröm,
Jézus Krisztus hozzánk
csak egyszer jön.

Csak egyszer száll le az angyal
kitárt fehér szárnnyal
és hozza el a békességet,
egyszer jön Boldizsár a mirhával.

És többé nincs békességünk,
nincs Máriánk, se szalmánk,
de erre az egy éjre
mindig emlékszünk.
És ott is gondolnak ránk.”

Jezovics körülnézett az erkélyről. Mintha azt suttogta volna:
– Jó leszek.