Hová vezetne Csecsenföld függetlensége?

Két egymást követő nagy erejű robbanás rázta meg tegnap Groznij központjában az oroszbarát csecsen kormány székházát. Szemtanúk szerint az épületből gyakorlatilag semmi sem maradt. Ez az akció újabb bizonyítéka a kaukázusi köztársaságban eluralkodott brutalitásnak, s előrevetíti a folyamatban lévő orosz rendezési kísérletek kudarcát is.

A szövetségi erők válogatás nélküli bevetése, a polgári lakosságot sújtó tisztogatások ellen foglalt állást a csecsenföldi helyzet normalizálását célzó minapi határozatában a duma. A központi hatalom közben a tavaszi, új csecsen alkotmányról szóló népszavazásra, majd ezt követően a köztársaságielnök-választásra készül. A mostani szakadár akció azonban jelzi, hogy a lázadók kérlelhetetlenek, s bábfiguráknak tekintenek minden potenciális jelöltet, aki részt vehet a kizárásukkal sorra kerülő választáson. A robbantás egyúttal alátámasztja a duma azon véleményét is, miszerint „a Csecsenföldön állomásozó szövetségi csapatok tevékenysége már nem hatékony eszköze a terrorizmus elleni harcnak”. Ezen elv vezethette Putyint akkor is, amikor a moszkvai túszdráma után lényegében nemzetközi felhatalmazás mellett, erős társadalmi nyomásra sem vezetett be – mint arra többen számítottak – rendkívüli állapotot Csecsenföldön. Láthatóan eredménytelenek azonban a Kreml nem erőre alapozó politikai erőfeszítései is. Sokak szerint ennek legfőbb oka, hogy Putyin nem hajlandó tárgyalni a szakadár vezetéssel. Mentségére legyen mondva, hogy az egész csecsen közösség nevében fellépni képes vezető Dudajev halála óta nem létezik. Jól mutatták ezt a közelmúltban a csecsenek egymást követő kongresszusai. Előbb október végén a szakadárok tanácskoztak, majd december elején Gudermeszben a hivatalos, Moszkva-barát adminisztráció vezetője, Ahmad Kadirov hívta össze híveit, végül néhány nap múlva az orosz fővárosban a duma csecsen képviselője, a válság tárgyalásos rendezését sürgető Aszlanbek Aszla-hanov szervezésében került sor kongresszusra. Nem ura a helyzetnek a megválasztott elnök, Aszlan Maszhadov sem.
Így aztán nem sok értelme van azoknak a felvetéseknek sem, amelyek alternatívaképpen De Gaulle algériai kivonulását javasolják. Ott ugyanis volt kinek átadni a hatalmat! Eme elképzelések élő cáfolata ráadásul, hogy az első háborút lezáró haszavjürti megállapodást követően 1996-tól egészen 1999-ig Csecsenföld de facto független volt. A hatalom megszervezése helyett azonban a köztársaságot elözönlötték az arab internacionalista harcosok, akik minden lehetséges alkalmat megragadtak arra, hogy provokálják Moszkvát. A vahhábita ideológia zászlaja alatt vitézkedő harcosok a végletekig radikalizálták az alapjaiban megroppant köztársaságot.
Több orosz és külföldi szakértő is eljátszott Csecsenföld gyakorlatban ma egyáltalán nem reális „elengedésének” gondolatával, s végeredményben óvták Putyint és a világot is eme lépéstől. Mindez ugyanis rossz esetben egy új tálib rezsim, kevésbé rosszban a csecsen határokon túlterjedő muzulmán kalifátus megteremtése előtt nyitná meg az utat. Az ismert orosz politológus, Vitalij Tretyakov részletes forgatókönyvvel is szolgál. E szerint a hatalmat Csecsenföldön a moszkvai túszszedést vagy a grozniji robbantást elkövetők, azaz a terror eszközeit gátlástalanul alkalmazók vennék át. Olyanok, akik számára az emberkereskedelem mindennapos foglalatosság, akiknek már középkori morálja és életstílusa is szétesett az elmúlt tíz évben. Ők válogatás nélkül megölnék a köztársaság orosz lakosságát, de a Moszkvával szemben véleményük szerint nem elég keményen fellépő csecseneket is. Az általános stabilitásra nézve is rossz üzenet lenne e lépés a szakértő szerint, mivel a 90-es évek elejének szecessziós válsága után megszilárdult oroszországi helyzetet is megingatná. Nem kizárt, hogy egymást követnék Oroszország területén az októberihez hasonló akciók. Csecsenföldön, amelyet ma a világ higgadt elemzői egyfajta „fekete lyuknak”, törvényen kívüli államnak tartanak, a jelenlegi helyzet konzerválódna, gyakorlatban legális menedéket, bázist nyújtva a nemzetközi terrorizmusnak. Az elmúlt évek tapasztalata alapján e „kóbor” állam destabilizálná előbb az Oroszországhoz tartózó Ingusföldet és Dagesztánt, majd Grúziát, amely általános kaukázusi háborúhoz vezetne, ennek minden északi és déli irányú kihatásával. Mindez csak úgy lenne elkerülhető, ha a függetlenség jelszavával Dudajev és Maszhadov elnöksége alatt létrejött, mindent leraboló bűnöző állam előbb önmagával számolna le, aminek vajmi kevés az esélye.
Az elmúlt évtizedben zsákutcába jutott tehát a katonai eszközökre alapozott orosz megoldási kísérlet, a Moszkva által elképzelt politikai rendezés kilátásai hasonlóak, s járhatatlan, sőt egyenesen ijesztő jelenleg a függetlenség útja is. Folytatódik tehát tovább a több mint kétszáz éves történet.