Jelenits

OLYAN JÓLESIK RÁGONDOLNI!
Félek, túlírom, itt kellene befejezni. Aztán tovább is csendben… (Rá…)
AZ EMBER ELMEGY HOZZÁ IDŐNKÉNT – tele kérdésekkel, amikre csak Ő tud felelni. Totyorog mellette a vízcsapnál, miközben a teát előkészíti. És beszél, beszél Hozzá egyre lázasabban, Ő meg hallgat egyre mélyebben. Lassan teljesen elbizonytalanodik az ember, már – tényleg – nem is olyan fontos, amit nemrég még annak vélt, amiért tulajdonképpen Hozzá bejelentkezett.
VALAHOGY UGYANÍGY TÖRTÉNIK FORDÍTVA IS – kifelé. Eljövet. Akkor még a Mikszáth tértől körülbelül két sarokig tart a felszedett többlet… aztán a teli tüdő (fej, szív) fokozatosan leereszt, visszahuppan az ember az ünnepből a szürke hétköznapokba, úgyhogy a Rákóczi útnál már fordulhatna vissza újra feltöltekezni.
AZ EMBER A MOZDULATAIT IS ÓHATATLANUL ÁTVESZI
A Jelenits-tanítvány már messziről arról ismerszik meg, hogy olyan gesztusai vannak – inkább csak gesztikulálásai – és hanghordozása, mint Neki. De Nála ez a tartás, fanatizmust súroló aszkétaság belülről jön (sugárzik!), nálunk meg csak időszakosan felvett póz, hatásvadászó, modoros manír. Angyali, félszeg naivitása is igaz, pokoli magabiztossága is (már-már gőg az, amennyire szentségesen alázatos).
PERSZE MÉG MINDIG CSAK BESZÉLEK – ott a vízcsap mellett. (A csapból is…) Ő meg közben enyhe gunyorossággal idézőjelbe tesz. Nemcsak mondandónkat, minket is (a – még nem – teljes embert). „Távoli, szemüveges, gótikus barátunk” divat előtti, alatti és divatjamúlt donovánja mögül hunyorog ránk, Vele látjuk magunkat is, korábban roppant fontosnak, sorsdöntőnek vélt, majd lassanként elenyésző, eljelentéktelenedő, arányaiban helyére tett, piszlicsáré „földi” problémáinkat. Pedig Ő – Jelenits atya – még mindig hallgat. (Most a teaforralóból azért lett atya elsődlegesen, mert különben is ez a sorrend, valamint gyóntatni kezd.)
AZ EMBER, MINTHA CSAK KABOS GYULA ÜLNE LE… – félszegen egy negyedszéknyi helyre… a többi könyvekkel tele. Az íróasztal púpozottan, a padló, az ágy… csak a mosdókagyló egyelőre még nem… mert ponyvát nem tart… (vízhatlant). Hosszan írnék még könyveiről, hogy a gyónásomról addig se kelljen beszélnem… (elég Neki végighallgatni, szegénynek!)
GONDOLTAM, MEGKÍMÉLEM EGYSZER – a könyvkölcsönkérésemtől. Szalay Karcsi ugyanis felhívott, mert nem tudja, miért, de úgy érzi, nekem Sziénai Szent Katalin leveleit kellene olvasnom. Mivel sehol sem lehetett már kapni, berohantam a piarokhoz, de „Jelkó” tanár urat megkerülve szerettem volna a könyvet megszerezni. Negyedóra múlva mégis Ő jött le a lépcsőn „szoknyasuhogással”, hóna alatt a kíméletlenül vaskos „Katalinnal”, pajkos ravaszkásan rám villant: mazochista vagy?
A SZOBÁJÁBA – emberemlékezet óta csak a könyvhalmok közötti keskeny átjárón lehet bejutni a kivételes barátoknak meg az összes tanítványnak. Valaki egyszer kitűzte könyvszekrénye sarkára (nem Ő): „A primitívnek rendre van szüksége, a zseni átlátja a káoszt.”
ARS POETICÁJA
„Ízléstelen ki sohasem unalmas.” Unalmas? a lenyűgöző szónok, sziporkázó humorú? Istenem, csak Te tudod, önálló estjeimbe hány „poénomat…” Isten adta… (Tőle). A gömb alakú lámpabura „eltört” egy osztályteremben a szünetben. A hetes szorongva jelentette a „balesetet”. A tanár úr felnézett, a maradványt megszemlélte, „A teremburáját!” – ezzel minden el volt intézve. A szokásos diákröhögés késett egy kicsit (hiszen föl kellett fogni).
Az Isten áldjon, drága kortalan 70 éves!
*
December 21-én de. fél tizenegykor köszöntheti minden érdeklődő a hálaadó szentmise után az ünnepeltet a Duna-parti piarista kápolnában.