Faulkner…? Nem. Tömörkény, Móra, Gárdonyi…
Az ujjak mint póklábak futnak a könyvgerinceken. – Rivalda, Körkép nem, ne haragudjon… – a kéz fölvesz egy háború előtti, rozsdafoltos Kosztolányit, belelapoz, tűnődve tartja, mintha súlyát latolgatná. Aztán leemeli a kupac tetejét, nagyjából elfelezi. Egymáshoz nyomja, a pult szélére tolja a stószokat.
– Köszönöm, ezeket nem kérem.
Régi, kemény fedeles, vászonkötéses Mikszáth: négyszáz, ha szép. Az élet alapjai, háromkilós orvosi könyv, minden benne van, amit a sejttanról tudni lehet, hatszáz forint. Herczeg Ferenc nem cikk. A Rivalda, az évenként kiadott magyar drámaantológia darabjai háromszáz forintért vétetnek meg, amennyiben van bennük Spiró (Csirkefej) vagy akármelyik Nádas. Sütő, Örkény, Füst Milán, Páskándi, Szabó Magda nem kell. Flaubert, Puskin, Hugo, Fallada épeszű antikváriust csak akkor érdekel, ha nagyon szép a kötet; akkor két-háromszáz forintot ad érte. Ha sárga és törik a papír, esetleg penészes vagy szakadt, nem kell. Mórát még csak-csak, de Móriczot ma már senki sem vesz az antikváriusok szerint. Gárdonyitól az Ida regénye eladható, a többi nem. A kortárs magyar irodalom a használtkönyv-piacon főként Esterházyt és Nádast jelenti, veszik még Spirót, Hajnóczyt, a többit elvétve. Kertész Imre neve szinte föl sem merült azelőtt. Ma rögtön megveszik – de általában vissza is hozzák elolvasás után. A külföldiek közt Marquez a sztár, aztán Hrabal.
Karácsony után rengeteg új könyvet hoz a nagyérdemű: célt tévesztett ajándékokat. Az új (jó állapotú, egy-két évnél nem öregebb) darabokat az antikvárium egyharmad áron veszi át, kétharmad áron adja, tehát egy háromezer forintos könyvért ezret ad, kétezret kér. Próbára bocsátom kincsemet: a Sixtus-kápolna freskói, friss kiadás, nagyalakú, gyönyörű album, kilencezer-ötszáz forint. Az eladó nem jön lázba, ezerötszázat kínál érte, mondván, úgysem viszik el, le kell majd áraznia. A Központi Antikvárium háromezer forintos ajánlata a legnagyvonalúbb.
Gazsit mindenki ismeri a Múzeum körúti használtkönyv-világban. Télen-nyáron ott ácsorog az antikváriumok előtt; alacsony, pocakos cigányember, tisztelettudóan szólít meg, amikor kilépek az ajtón:
– Nem maradt valami?
Dehogynem, általában marad valami, s kinek volna kedve hazacipelni a szakadt fedelű ponyvát, Kertbarátok könyvét, szovjet versantológiát. Ezek a könyvek a táskákból, hátizsákokból Gazsi spárgafüles, nagy szatyrába vándorolnak. Este hatkor, ha az antikváriumok bezárnak, Gazsi odacígöli a tele szatyrot a Ráday utcában parkoló sárga Zsigulijához, a szélvédőről leveszi s elhajítja a bírságcédulát, aztán a békásmegyeri lakótelepre hajt. Ott áll egész nap az asszony egy huzatos standon, szemben az ABC-vel, ötvenért adja a szépirodalmat és a szakkönyveket, a krimit százért. Gyengén viszik, nemigen lehet megélni ebből, panaszolja Gazsi. Nagy orrú, szesztől bűzlő férfi lép mellénk; venni akar, mondja, pénzt adna könyvért, de tegeződve beszél, böfög, nem lehet komolyan venni. Gazsin látszik: kellemetlenül van érintve, nem vállalja az ilyen kollégaságot.
Abaúj Antikvárium, hirdeti egy tábla a Múzeum könyvesbolt oldalán: félemelet hat. Érdeklődő vagyok, mondom a kaputelefonba. Nyílik a kapu, a gangon egy fiatalember siet elém, alkalmazott. Háború előtti könyveket forgalmaznak, főleg első kiadásokat. A harminc–negyven éves könyv az antikváriusnak nem régi. Régi a negyvenöt előtti, de inkább a százévesnél régebbi kötet, de azok közül sem mind érdekes.
Mivel az árveréseken lehet a legnagyobb árat elérni, a legértékesebb könyvek eltűntek a boltokból. Ma már csak a legkitartóbb gyűjtők járnak antikváriumba. Az Abaúj Antikvárium fő profilja aukciók szervezése. Fél év alatt, mióta megnyitottak, körülbelül ötvenfős gyűjtői kört szoktattak magukhoz.
Az ember azt gondolná, nem érdemes árverésekre járni, hiszen ott „felverik” az árakat; ám ez a legtöbb gyűjtőt nem érdekli, sokkal büszkébb egy-egy szerzeményére, ha árverésen jutott hozzá. Az ilyen könyv komoly státusszimbólum, mutogatni való. Az Abaúj gyakran a Múzeum körúti antikváriumokban veszi az árvereznivalót, jóval olcsóbban. Átböngészem a katalógust, kikeresem a legdrágább könyvet. Harminchatezer forint a kikiáltási ára Gyöngyösi István „Porábúl meg-éledett Phoenix, avagy a nehai Gyerő Monostori Kemény Janos, erdéli fejedelemnek Lonyai Anna asszonnyal lévő házasságnak, tatár országi rabságnak, és a török ellen viselt hadi dolgainak, és végre hazája mellett vitézül le tett életének, halála után élö emlékezete” című, Budán 1758-ban Landerer Leopold Ferencz által nyomtatott papírkötésű művének.
Egy másik használtkönyv-üzlet: ötvenes, őszes úr jön be, nagyon elegánsan, hátracsapott sállal. A raktár függönye mögül elősiet egy antikvárius.
– Mit mutat nekem, Józsikám?
– Pillanat, Maglódy úr. – A boltos visszalép, és egy káprázatos, aranyveretes albummal jön elő. – Bécsi.
– Nem rossz – fogja kezébe az ötvenes úr, belelapoz, rézkarcok vannak benne, ahogy a válla fölött látom. – Csak, tudja, valaki evett rajta. Nézze meg, le van zabálva. Meg szamárfüles, Józsikám, nem gondolja? Nincs valami olyan darabja, amit jól összerugdostak? Vagy amit a kutya megrágott, tudja, én azt szeretem…
– Viszem is vissza, Maglódy úr.
– Várjon. Mennyit nem röstell kérni érte?
Nyílik az ajtó, csilingelés.
– Jó. Majd szóljon, ha talál egy marhát, röhögjünk együtt… aludjon rá egyet, Józsikám. Agyő, holnap is jövök.
– Minden jót, Maglódy úr.
A gyűjtői divatok is változnak; manapság a régi vadászati szakkönyveket keresik, valamint a XVI. és XVII. századbeli magyar nyelvű könyveket. A régi orvosi szakkönyvek iránt is óriási a kereslet. Néhány évvel ezelőtt az „antik” szakácskönyv volt a sláger, ma már jóval kevesebbet lehet kérni érte. Egyházi témájú könyveket az antikváriumok nem szívesen fogadnak, mert rengeteg van belőlük, és kevesen veszik. A latin vagy német nyelvű könyveket Magyarországon nehéz eladni, még ha szépek is.
– Gondolná, hogy ez a könyv hétszázezer forintot ér? – tart elém néhány bolttal odébb egy festettpapír-kötésű, szakadt, vékony tablót Kárpáti Frigyes antikvárius. Nem gondolnám. Annyi pedig: egy angol nyelvű dokumentum szerint 4450 euró, azaz körülbelül egymillió forint a kikiáltási ára. Münchenben adták ki 1838-ban; Sämmtliche Truppen a címe, ötvenhét színes litográfiát tartalmaz. Óvatosan lapozom, a Monarchia katonai egyenruhái találhatók benne, meg sűrű német szöveg. Ha nem tudnám az értékét, és rászoruló volnék, bizony odaadnám egy ebéd áráért…
– Nem – mondja erre Kárpáti Frigyes –, aki eladta, ismerte az értékét. S mi nem csapunk be senkit.
Az antikvárius teremőrként kezdte a hetvenes években, elleste a magyar, majd később a német árverési technikákat, aztán a Központi Antikváriumban dolgozott, s idestova nyolc éve alapította önálló cégét. Több boltja is van, nemrég költözött a Pilvax közből a Múzeum körútra. Az antikváriusok nem bánják egymás közelségét. Ez nem olyan, mint a többi kereskedelmi ágazat, nincs taposás. Ezüstvasárnap mindössze két használtkönyv-üzlet volt nyitva a Múzeum körúton, s csak néhányan tértek be az utcáról – nem vásárolni, beszélgetni.
A gyűjtők világa is kasztokra bomlik: vannak a mohó újgazdagok, akiknek az a fontos, hogy „szép” legyen a könyv, s vannak az arisztokraták, akik ismerik a nemzetközi antikvárpiacot, finom szimattal, jó ízléssel és elképesztő pénzösszegekkel rendelkeznek. A Központi Antikvárium aukciói a felső tízezer igényeit szolgálják, itt sokszor többmilliós könyvek cserélnek gazdát. Kárpáti Frigyes, akárcsak az Abaúj Antikvárium, a szerényebb gyűjtői réteget célozza, ezer és tízezer forint közötti kikiáltási árakkal. Sok esetben egy-két ezer forinttal a valós érték alatt határozzák meg a kikiáltási árat, hogy legyen esélye a laposabb pénztárcájú érdeklődőknek is, akik így akár jobban is járhatnak, mint ha a boltban vásárolnak. Ám egy-egy izgalmasabb darabnál a végső összeg a kikiáltási ár többszöröse is lehet.
Míg beszélgetünk, odajön Kárpáti úr egyik kollégája egy csinos, patinás albummal. Az antikvárius fejét csóválja, lapozgat. „Oda nézz” – mutat a könyv árára a kolléga: háromszázezer forintnak megfelelő schilling.
– Mi tízezer forintot tudunk kínálni érte, vagy próbálja Bécsben eladni – tárja szét kezeit az antikvárius. – Sajnos a könyv gyakran sokkal magasabb eszmei értéket képvisel, mint amennyit fizetni tudunk érte. Kereskedők vagyunk, és a kereskedő az üzetből hasznot remél. Itt van a pénzem – mutat körbe, a mennyezetig érő könyvrengetegre –, ezt mind meg kellett vennem, s hogy ne menjek tönkre, el is kell adnom.
Az antikváriusok könyvtárakat is vásárolnak; gyakran leutaznak vidékre egy-egy bejelentés nyomán, de előfordul, hogy egyetlen könyvet sem vesznek. Ez szakmai rizikó – vállalják.
Megesik, hogy érzelmi szálak fűzik az eladót egy-egy régi könyvhöz, különösen, ha az hagyatékból való. A nagymamám imakönyve volt, mondják, és megsértődnek, ha a boltos azt feleli, nem tudja megvenni, vagy keveset kínál érte. Gyakran bevágódnak a Múzeum körúti boltok üvegajtói, sokan csapnak ököllel a pozdorjalapos pultokra, s nevezik csalónak, tolvajnak, gazembernek, dilettánsnak, sarlatánnak az antikváriust. Főleg a karácsony utáni üres zsebű időszakban, amikor a többség előre kikalkulálja, mekkora bevételre tesz szert egy-egy szatyornyi, padlásról előkapart régi könyvből. Vannak, akik az eladósodás rémétől űzve borítják a pultra a gyűrött fedelű Olcsó Könyvtár sorozatot; és jönnek reszkető kisnyugdíjasok is, akik reménykedve szedik elő a háromrészes, román kiadású Dumas középső darabját vagy a nyolcvanas évekbeli Nők Lapja-évkönyvet. Köszönöm, ezek nem érdekelnek, szokta mondani határozott szelídséggel Kárpáti Frigyes. Nem, köszönöm, szokta mondani a Múzeum körút 25.-ben Vizkeleti Péter. Néhány bolttal odébb az elutasítást egy felkészítő fejcsóválás előzi meg. De akad olyan antikvárium is, ahol egyszerűen a pult szélére tolja a könyvet az alkalmazott, és rezzenéstelen arccal a következő kuncsaftra néz.
A beszállítói kör legmarkánsabb rétegét az antikváriusok szatyrosoknak vagy kukabúvároknak nevezik. Van antikvárium, ahol szóba sem állnak velük. Többnyire kettesével járnak, rossz munkásruhában. Ilyentájt vörös a kezük a hidegtől, le nem vennék pomponos, élénk színű sapkáikat, amikor a kultúra szentélyébe, a tudástól roskadozó könyves gondolák közé lépnek. Nem érdekli őket a könyv, legfeljebb az erotika feliraton akad meg a szemük. Izzadság-, dohány- és szeszszagúak. Vizkeleti Péter mindig meglátja bennük a potenciális üzleti partnert.
– Előfordult, hogy átnedvesett kartondobozokból négyszáz könyvet válogattam át. Némelyiket megfogni is undorító volt. Az utolsó dobozban találtam egy könyvet, ronda volt, szakadt, de ritka és nagyon értékes. Később árverésre került.
Tulajdonképpen nagyon könnyű lenne becsapni a hozzá nem értő beszállítókat, hiszen néhány ezressel már azt hinnék, jól jártak. Ilyet azonban valamirevaló szakmabéli nem tesz. Vizkeleti Péter szerint érdemes tisztességesnek lenni; a szájhagyomány népszerűsíti a használtkönyv-kereskedőket, s az ember adjon a jó hírére.
Antikvárium a Múzeum könyvesbolt mellett. Az egyik férfi nejlonzsák mellett guggol, adogatja a könyveket, a másik elveszi tőle, rakja a pultra, hüvelykujja horgas, fekete körme minden borítóba beleakad. Az eladó csüggedten áll a könyvkupac előtt. Berkesi András-összes szétolvasva. Szilvási Lajos: Vörös hajnal, Vörös csillag, Vörös kakas, Vörös jövő. A könyvszakember szeme összeszűkül, amikor az ajánlattevő a pultra csap egy sárga fedeles (Albatrosz Könyvek) krimit, amelyik a kilencvenhetedik oldallal kezdődik.
– A másik felét is láttam valahol… asszem, a másik zsákba van – mondja a horgas körmű. Guggoló barátja bólogat.
Kint az utcán érem őket utol. Hajléktalanok, csillaghegyi romházban találták a könyveket. A könyvnek tulajdonsága az is, hogy nehéz. Leteszik a zsákokat.
– Begyöttünk vóna szép ruhába, átvette vóna mind – állítja egyikük, és felajánlja, hogy vegyem meg az egészet kétezerért. Olvasmányemlékeikről kérdem őket. Már esteledik, vizes hó esik, kavarog, csapkod. Tülkölnek az autók, dugó van. Kincskereső kisködmön, kiáltja az egyik, Móricz Zsigmondtól. Móra, javítom ki. Az, az, feleli, Móra.
– A huszonnégy karátos autó, P. Howard, az beszarás – véli a másik, és hosszút szippant a cigarettájából, pulóvere ujján jégcsimbókok rezegnek. Szürkül, egy láthatatlan kéz felkapcsolja a Múzeum körút lámpáit, végigszalad az úton a fény, a két hajléktalan elköszön.
– Mi lesz a könyvekkel?
– Tüzet rakunk, melegszünk – mondják, és igyekeznek a metróba, hátukon a tűzre való irodalommal; mennek Csillaghegyre, a jól megérdemelt, esti autodafé iránt.
HIMARS
Tajvan először telepített amerikai rakétákat nyílt hadgyakorlaton
