Magyar Nemzet: Azt írják, azt mondják évszázadok óta, hogy egy kultúra építészeti formanyelvének a legjavát a templomépítészet adja, mesterségbeli színvonalát katedrálisain, imaházain, kápolnáin mérheti fel az idegen. Magyarországon hosszú időn át rombolták a templomokat, és nem építették. Mióta pedig lelkiismereti szabadságról és szabad vallásgyakorlásról is beszélhetünk, tíz-tizenkét esztendeje, inkább a pénznek emelnek katedrálisokat, nem Istennek. Azok a beton- és kőrengetegből szinte ki sem látszó, szerény építmények, amelyeket irdatlan erőfeszítések árán építenek hazánkban a keresztény egyházak, hívő közösségek, vajon kultúránkat képviselik és jelzik a világnak és a jövőnek? Vagy a szegénységünket? Egyáltalán azok a római katolikus, görög katolikus, protestáns templomok, amelyeket az utóbbi tíz-tizenöt évben hoztak tető alá, megmérhetők s elemezhetők valamilyen közös címszó alatt?
Török Ferenc: Mindenki a saját kis templomát építi, a saját hitvallása és a saját képességei szerint.
Csete György: Ma minden romokban hever. Semmi sem szent, sokan még azokat a szent falakat is ledöntenék, amelyek – véletlenül – még állnak. Az építész ellenben szembeszáll a rombolással, a rontással és igyekszik a maradandóságnak dolgozni. Erre esküdött fel, ahogyan az orvos a gyógyításra és nem a halálra. Az építész a romokból is építkezik, szellemi értelemben mindenképp.
Nagy Tamás: Gyökeresen más feladat templomot építeni ma, mint pár száz évvel ezelőtt, nem beszélve az ezer évekkel ezelőtti korokról. A templomnak is térítő feladata van, és amikor az emberek döntő többsége hitetlen, a templomnak sokkal messzebbre mutató a hivatása, rendeltetése, mint amikor „csupán” a hívő emberek sokaságának volt a gyülekezőhelye. A mai templomoknak szólniuk kell a hitetlen világhoz is, nemcsak ahhoz a közösséghez, amelyiknek szánják.
Balázs Mihály: A romlás állapota nem új keletű, legalább ötszáz éve tart. Mást nem tehet benne az ember, csak azt mondogathatja magának: tegnap szétesett a világ, ma össze kell rakni, s ha holnap megint szétesik, holnapután ismét hozzá kell fognunk, hogy összerakjuk. Ilyen értelemben számomra nincs különbség a templomépítés és másfajta építés-tervezés között. Iskolát építünk? Családi házat? Templomot? A tervező, az építő napi gondjai mindig ugyanazok, legfeljebb munkájuk következményei lesznek mások. Gyorsan változó, elanyagiasodott világunkban az egyházak – reményeim szerint – az állandóságot képviselik. Századok óta hol jobb, hol rosszabb korszakokat élünk, de a harc mindig harc, a szépség mindig szépség, legfeljebb az arányaik változóak.
Csete György: Pongrátz Gergellyel betonból és téglából ’56-os kápolnát építettünk nemrég, szerinte ez a templom örökké fog állni. Én meg hozzátettem magamban: ha minden évben kétszer, tavasszal és ősszel hófehérre kimeszelik, biztosan áll a templom egy évezreden át. De ha egy – netán több – évet kihagynak, vége a templomnak, de vége az emlékezetnek is.
A templomépítés – térítés, mondják reményteljes, ifjabb pályatársaim, örvendek rendíthetetlen bizakodásuk láttán. De a térítésnek az is része, hogy gondunk legyen rá, ami egyszer fölépült, ami már áll. Én korántsem vagyok annyira bizakodó, mint az ifjúság, olykor azt hiszem, az Antikrisztus korát éljük. Azt viszont nemcsak hiszem, de tudom: téríteni nemcsak a templomépítőknek kell, hanem a keresztény egyházaknak is, odahagyva elvilágiasodott, elkényelmesedett életstílusukat…
Magyar Nemzet: Sokan mondják, nem „csak” elvilágiasodása, elkényelmesedése miatt korholhatók ma hazánkban a keresztény egyházak, hanem mert elveszítették érzéküket a művészeti értékek iránt. Nemcsak azért nincsenek közöttük jeles egyházi mecénások, mert, mint a templom egerei, oly szegények az egyházi vezetők és az eklézsiák, de azért sem, mert elfelejtették vagy nem is tanulták meg, hogy mi az, ami Istenhez és emberhez méltóan szép.
Török Ferenc: Ahány ház, annyi szokás, ahány templom, annyi történet… Legelső templomépítő megbízatásom alkalmával, a Balaton-felvidéken, nekem is sok főfájást okoztak megbízóim kikötései, elvárásai, amelyeket ráadásul menet közben, különböző külső tényezők hatására többször is módosítottak. Aztán megtanultunk együttgondolkozni, hatni egymásra, meggyőzni egymást, szeretettel, a szent cél érdekében. Ma már elmondhatom, senkinek sem kell pironkodnia az „eredmény” láttán. Az építtetőknek sem, a tervezőknek sem. A tervező munkájához szerintem az is hozzátartozik, hogy mennyire tudja elfogadtatni elképzeléseit azokkal, akiknek a templomot építi.
Balázs Mihály: A fehérgyarmati görög katolikus templom tervezése s megvalósulása során – pedig igen-igen kevés pénzből, helyi adakozásból és püspöki támogatásból emelték – semmi ilyet nem tapasztaltam, sőt, csak és kizárólag azt érzékeltem, hogy a görög katolikus egyház igényt tart arra, hogy a képzőművészet jeles alkotásai legyenek jelen templomukban. Sőt, arra is ügyeltek az építtetők, hogy a fő tartószerkezetek – azok a keretek, amelyek az épület jellegét meghatározzák – csupa jó anyagból készüljenek. Semmi műanyag, kő van benne és fa. Jó érzéssel tölti el az építtetőt, építőt, tervezőt egyaránt, hogy ez a ház hosszú időn át rendelkezésére állhat – fizikai értelemben feltétlenül – annak a közösségnek, amelyiknek épült.
Nagy Tamás: A mai ember elképesztő vizuális szennyáradatnak van kitéve. Ennek következtében szinte minimális lett a vizuális művészetek hatóereje. Ezzel szemben azt látom, azt tapasztalom, hogy még ma is igen jelentős, sőt, egyre jelentősebb az anyag hatóereje. Az építőanyagok különleges alakításával fantasztikus hatásokat érhet el az ember. Az evangélikus egyházon belül egyébként kitűnő szakemberekből álló építészeti tanács működik, minden tervet látniuk kell, nem mindegy, mondják, hogy milyen lesz a ma épülő evangélikus templom.
Csete György: És nem mindegy, hogy milyen lesz a református, a katolikus, a bármilyen templom… Egyébiránt pedig ellent kell mondanom: a vizuális túltelítettség korában szerintem ugyanazokkal a fegyverekkel kell harcolni, amelyekkel az „ellenség”, jelen esetben az elanyagiasodott, istentelen világ harcol. Ha ők reggeltől estig villódzó fényekkel vesznek körül bennünket, nekünk sem szabad lemondani a vizuális hatásokról. „Villogjunk” mi is, de jól. Csak így tudjuk visszaverni a rontást, ami reggeltől estig árad felénk, szennylapokból, szennytelevíziókból… Puritán módon megvalósított templomi keretekkel feltartóztatni ezt az áradatot nem lehet. A középkorban bibliai jelenetekkel festették tele a templomfalakat, így tanították az olvasni, írni nem tudó híveket. Az emberek – tisztelet a kivételnek – ma sem tudnak olvasni, ma sem ismerik a Bibliát, vizuális ráhatásokkal is segíteni kell tehát a hitüket, még a protestánsokét is! Több ökumenikus kápolnát terveztem, hiszem, vallom, hogy ezekben is szerepet kell kapnia a vizualitásnak. Az ’56-os kápolnába (a világ összes istenhívő emberére váró templomocskába) nem terveztünk szobrokat, freskókat, szentképeket. Aztán felkeresett egy keramikusművész, hogy ő a fájdalmas Madonna képét szeretné megalkotni ennek a kis imaháznak. Rendben van, mondtam, de igen kifejező, szép arcú Máriát kell látnia annak, aki oda betér. Végül abban állapodtunk meg a művésszel, hogy az igazságtalanul halálra ítélt, és azóta is újra meg újra besározott Tóth Ilona vonásait viselje az ’56-os kápolna Madonnája. Tóth Ilonát fiatalon akasztották fel, nem lehetett anya, nem tarthatott gyermeket a kezében. Kápolnánk Madonnájának a karjaiban a kisded helyett a forradalom szimbóluma, a lyukas magyar zászló kerül tehát.
Balázs Mihály: Egyedül nem lehet házat építeni. Istennek sem. Ez a mi pályánk szépsége. Megrendelője s közössége ellenében soha nem munkálkodhat az építész, akkor sem, ha családi házat épít, akkor sem, ha templomot. Részesévé kell tenni a tervezési-építési folyamatnak az építtetőt, akár komoly küzdelmek, kemény döntések árán… Ha így épül a templom, felszentelésekor alig lesz a közösségben olyan ember, aki ne azt érezné: ebben az istenházban én is benne vagyok.
Nagy Tamás: Kényes kérdés ez. Valahányszor fölépül egy templom, amit én terveztem, mindig az az érzés alakul ki bennem, utólag is, hogy megérte küzdeni a magam (a magam?, a templom) igazáért. A lelkészt előbb-utóbb áthelyezik, a közösség kicserélődik, a templomot azonban örök időkre szánjuk…
Magyar Nemzet: Ki kell-e, ki lehet-e fejeznie a mai magyar templomépítőknek, hogy azoknak az ezerszázéves történelmi múltra visszatekintő magyaroknak építenek imaházat, akik Ázsiából hozott pogány hitvilágukat olyan csodálatosan tudták belesimítani a keresztény tanításokba?
Török Ferenc: Nem a stílus, nem a forma határozza meg, hogy ez vagy az az épület magyar. Magyarrá válik, mert magyar a tervezője, magyar földön, magyar tájban épül, magyar közösség anyagi erejéből. Mindez együtt jelentheti magyar voltát egy templomnak. Egyik legkedvesebb építészem Witwer Márton Athanáz, aki a győri karmelita templomot tervezte, a magyar barokk legjobb mestere volt. Ennél magyarabb templomot, ahogy ott áll a Kisfaludy téren, pocakos falaival, pici ablakaival, műmárvány pilléreivel, mert igazi márványra nem futotta, nem ismerek. Nem a szegénység árad belőle, hanem a lehetőségek csodálatos összhangja mutatkozik meg általa. Az a teremtő képesség, amire mi, magyarok, viszontagságos históriánk ellenére (vagy éppen annak következtében?) olykor-olykor hajlamosak vagyunk.
Balázs Mihály: Magyar házat, magyar templomot, magyar lelkületet tükröző épületet tervezni nem nagyon lehet. Az egyszerűen lesz. Vagy: nem lesz. Nem tudok olyan tervezőről, aki azzal a szándékkal ült le az asztalához: most magyar épületet tervezek. Magam sem így csinálom. A kizárólagosságok soha semmiben nem működnek. Éveken át, ha csak tehettem, úgy terveztem útjaimat, hogy Bélapátfalvára is eljuthassak. Szerettem elidőzni a falu XIII. században emelt templománál, mindig az volt az érzésem, az a táj és benne az a hosszában két pillérsorral tagolt, kereszthajós, egyenes szentélyű bazilika – magyar hely. Pedig kik építették a bélapátfalvi templomot? Magyarok? Nem, hanem ciszterci szerzetesek, akik nyugatról hozták magukkal építési kultúrájukat is.
Nagy Tamás: Épületek tervezésénél az egyik legfontosabb dolognak tartom a hagyományok tiszteletben tartását. Több száz éves gondolatok életben tartását, esetleg új tartalommal kiegészítve… Jelenits Istvántól hallottam azt az alighanem minden modern templomépítő számára megszívelendő intelmet: a templom nem lehet a meglepetések színtere. Aki a korszerűség nevében is képes hű maradni az építészeti, az egyházi, a nemzeti hagyományokhoz, azt hiszem, ennek a kötelezettségnek könnyen eleget tehet. De aki a modernitás nevében sutba dob minden tradíciót, könnyen rajtaveszthet.
Török Ferenc: Szerintem meglepetésre is szükség van…
Balázs Mihály: Varázslatra…
Csete György: A templomépítés minden időszakban nemcsak hogy a legfelsőbb személyhez, Istenhez köti az embert, de a világmindenséghez is. Más épületről nemigen tudok (talán a planetárium ilyen még), amelyiknek az a feladata, hogy az embernek, ennek a porszemnek a nagy egészhez való kapcsolódását valamilyen módon kifejezésre juttassa. 1956 előtt egyetlenegy templomot nem terveztek a Műegyetemen, nem is volt szabad. Ha valakiben mégis ott bujkált a vágy, hogy a transzcendens irányába mutató épületet tervezzen, csak ravatalozóra gondolhatott. A halálnak tervezett otthont, nem az örök életnek.
Magyar Nemzet: Rákosi és Kádár regnálása idején, amikor a hitéletet a templomfalak közé száműzték a világból, hittanterem, klubhelyiség, mozi s könyvtár is volt Isten háza. Vannak, akik azóta is akként szeretnék használni, s ezért összkomfortos közösségi házat várnak a tervezőtől. Másokat viszont riaszt a templomnak ez a modern, világias formája, száműzi az áhítatot a sok klubszerű program, mondják. A tervezők szerint hol az igazság?
Nagy Tamás: Ha komolyan gondoljuk, hogy a templomnak térítő feladata is van, mint ahogyan beszélgetésünk kezdetén valamennyien állítottuk, akkor alighanem abban is egyet fogunk érteni, hogy a tervezőnek és a hitélet szervezőjének egyaránt minden lehetőséget meg kell ragadnia, hogy a templom körül közösségi élet teremtődhessék.
Török Ferenc: Mindent mértékkel! Annál rosszabbat elképzelni sem tudok, mint a 70-es években épült német (!) templomok, amelyekről lehetetlen eldönteni, tornatermek-e vagy székesegyházak.
Csete György: Ami szent, maradjon szent.
Balázs Mihály: Az egyházak, azt hiszem, abban a tévhitben élnek, ha komfortos szolgáltatásokat nyújtanak, több ember fordul feléjük, mint egyébként. Nem hiszek ebben, szerintem ingyenkólát is osztogathatnak a templom előterében, nem azok fognak odamenni érte, akik Istent keresik. Ezt a dilemmát egyébként nem az építészek fogják megoldani, hanem az egyházak.
Török Ferenc: Az egyházaknak nem szolgáltatóknak kell lenniük, hanem szolgáló egyházaknak.
Csete György: Az értelmiséginek, a művésznek pedig nem szabad bűnöket elkövetni. Most csak egyetlen építészi bűnre gondolok: az 50-es, 60-as években divat volt víztornyokat és toronyházakat építeni, hogy eltakarják a harcos egyházak felkiáltójeleit, a templomtornyokat. Most plazákat építenek, rettenetesen nagy bevásárlóközpontokat…
Magyar Nemzet: Beszélgetésünk szótlan résztvevője az a műegyetemi hallgató, Kádár Bálint, aki (a Memoria Moderna Kht. munkatársainak a bevonásával) a vakációját szánta rá, hogy szakmai találkozót szervezzen a hazai egyházi építészet legismertebb mestereinek a részvételével. Mi készteti a külföldön is szívesen fogadott, tehát önérvényesítő „jogosítványokkal” is rendelkező fiatal embereket, hogy az előttük járó nemzedékek eszmecseréjét organizálják, ahelyett, hogy a saját karrierjüket építgetnék?
Kádár Bálint: Megpróbáltuk föltérképezni, mi az, amit folytathatunk. Külföldön járva sok építészeti kísérlettel, sok új kérdéssel és válasszal találkoztunk, de ezek is az itthoni lehetőségek felkutatására sarkalltak bennünket. Építészettörténetből azt tanultuk, az építészet fejlődését az egyházi megrendelések határozták meg elsősorban. Az egyházi reformok, újító szellemi áramlatok hatására jelentős építészeti kísérletek indultak el korunkban is, ezekről azonban érdekes módon a nyugat-európai építészeti iskolák tanulmányozása révén nemigen szerezhetünk tudomást. Magyarországon viszont a sok évtizedes tiltás, a korlátozott anyagi lehetőségek ellenére (vagy éppen ezeknek a következtében?) a kortárs egyházi építészet olyan formai gazdagsággal teljesedett ki, hogy immár fokozottan is érvényesnek kellett tartanunk azt a művészettörténeti állítást, hogy egy adott kor kultúrája, építészeti formanyelve és színvonala e területen mérhető le s értelmezhető igazán.
Magyar Nemzet: Nahát, mit nem hallok, nem a plazaépítészeten? A bevásárlóközpontok kolosszusain?
Kádár Bálint: Ez hajtott bennünket: hallgassuk meg, mit mondanak munkáikról a jeles hazai templomépítők. Szavaikból kiderült, amit, persze, sejtettünk korábban is, hogy annyi őszinteséggel, szeretettel, a világmindenség iránti tisztelettel tervezték meg templomaikat az előttünk járó mesterek, amennyi a mi nemzedékünknek is elegendő lehet az induláshoz. Gyökérnek, alapnak, biztatásnak a kísérletezésre.
Bohár Dániel
Meg sem lepődünk: Magyar Péter legújabb embere is ukránpárti
