Koppenhágától Koppenhágáig

Magyarország hosszú kitérő után végérvényesen viszszatért Európába, oda, ahová mindig is tartozott. Hosszú tárgyalássorozat lezárása után, 2004. május 1-jén kilenc országgal egyetemben az Európai Unió tagja lehet. Az akkor még tizenkét tagállam 1993-ban Koppenhágában határozta el, hogy a feltételek teljesítése és a bővítési tárgyalások sikeres befejezése esetén teljes jogú tagként felveszi a posztkommunista tömb több országát. Európa egyesítésének történelmi víziója többször is megbicsaklani látszott, úgy tűnt, hogy örökre öt évre maradunk az uniótól, 1998-tól azonban felgyorsult a csatlakozás, megkezdődött a konkrét alkudozás, a hat tagjelöltből tíz lett, s Koppenhágában kerülhetett pont az ugyanitt megkezdett folyamat végére. A dán fővárosban szimbolikusan másodszor is leomlott a berlini fal, megszüntetve a fél évszázados szétszakítottságot.
A tíz új tagállam befogadása a második világháború és a kommunizmus által szétzúzott európai álom újraépítését jelenti, e történelmi pillanatban sem szabad azonban elfeledkeznünk arról, hogy csupán esélyt, lehetőséget kapott a kontinens szerencsétlenebb sorsú fele. Olyan esélyt, amely alapvetően megváltoztatja sorsát, e lehetőséggel azonban élni tudni kell. Ez persze, mint a csatlakozási tárgyalások véghajrája is mutatta, nem is olyan egyszerű dolog.
Európa gazdasága komoly gondokkal küszködik, így a bővítés pénzügyi keretei is behatároltak. A tagországok szemében túl magasnak tűnnek az egyesítés költségei, így kicsinyes alkudozás kíséri a bővítést. A csatlakozni szándékozóknak ezért gyorsan rá kellett volna jönniük, hogy az Európai Unióban az érvényesül, aki képes keményen érvényesíteni érdekeit.
A gyakorlatban hűen mutatta ezt Csehország és Lengyelország esete is, utóbbi magasan a legjobb feltételeket vívta ki magának a péntek éjszakába nyúló tárgyalásokon. A lengyel küldöttség az utolsó percig folytatta az érdemi tárgyalásokat, azután is, amikor más tagjelöltek – így sajnos a puha tárgyalófélnek mutatkozó magyar – már kielégítőnek minősítették az Európai Bizottság által ajánlott feltételeket. Ennek a magatartásnak és kemény tárgyalási stratégiának köszönhető, hogy – elérve az egyedi elbírálást – Varsónak jut a bővítésre szánt teljes összeg több mint fele. A mezőgazdaság és vidékfejlesztés ügyében is a kezdetben ajánlottnál sokkal jobb megoldásokat sikerült kiküzdeni. Az összes tagjelölt közül Lengyelország kapta a legtöbb átmeneti mentességet, amelyek a lengyel gazdaság érzékeny területeit védelmezik. A nemzeti érdekek érvényesítése szempontjából az uniós tagságnak tehát máris vannak vesztesei, így már most inogni látszik a magyar külügyminiszter sikerpropagandára alapozott retorikája, miszerint a csatlakozásnak csak nyertesei lesznek.
És ez akkor is igaz, ha a csatlakozás nem csupán pénzügyi kalkulációkból áll. Hozadéka ugyanis nemcsak a kontinens egyesítése, hanem – mint azt Németország és Franciaország példája is mutatta – az értékek közösségében oldódnak a történelmi görcsök is. Magyarország esetében a bővítés kiteljesítése gyógyír lehet a trianoni traumára. Ugyanakkor nem kell tartani a nemzeti hagyományok, értékek, sajátosságok elvesztésétől sem. Európa szívesen fogadja, s értékeli azokat, akik emelt fővel közelítenek hozzá. Lesütött szemmel ebben a közösségben sem lehet érvényesülni!