Minden emberhez szóló küldetés

Minden megkeresztelt hivatása, hogy megismerje és megélje a hitét, bár ezen belül természetesen vannak fokozatok. Nem szabad feladni azt a reményt, hogy annak az embernek, akinek már valamilyen kapcsolata van az egyházzal, az élete során mély vallásos meggyőződéssé válhat a hite. Jézus azért gyógyította meg a betegeket, hogy ezzel Isten erejét és szabadító jóságát jelezze. Nekünk is úgy kell elvégeznünk a feladatainkat, hogy azzal az emberek számára jel legyünk – mondta Erdő Péter újonnan kinevezett esztergom–budapesti érsek. Magyarország prímása lapunknak adott interjújában az egyház társadalmi helyzetéről, valamint érseki terveiről beszélt.

Hogyan fogadta a hírt, hogy II. János Pál pápa az elmúlt hét szombatján esztergomi érsekké nevezte ki?
– Örömmel fogadtam, amely bizonyos meglepetéssel és megilletődöttséggel is párosult. Nagy megtiszteltetésnek és olyan lelkipásztori feladatnak tekintem, amely egy életre szóló kihívást jelent.
– Kinevezésével együtt járt a bíborosi cím?
– Nem. A szentatya csak az esztergom–budapesti érsekség betöltéséről rendelkezett, amely alapítása óta Magyarország prímási széke is.
– Egyik elődje, Lékai László bíboros jelmondata az volt, hogy a „megnyesett fa kizöldül”. Tizenkét évvel az ateista elveket hirdető előző rendszer bukása után milyen képet rajzol az egyház mai helyzetéről? A jelmondatnál maradva: kizöldült már a megnyesett fa?
– Az utóbbi 12-13 év a magyar egyház életében a csodálatos fejlődés, virágzás időszaka volt, hiszen kisebb-nagyobb zökkenőkkel, ügyetlenkedésekkel kísérve, de párját ritkító fejlődés következett be. Olyan, amelyre még a régióban is sokan tisztelettel néznek. Ezt nem árt, ha tudjuk, hiszen komoly felelősséget is jelent. Ebben a fejlődésben az első és alapvető tényező, hogy vallásszabadságot kaptunk a gondviseléstől.
– Készítsünk akkor egy leltárt…
– Az egyház életében olyan jogi helyzet alakult ki, amely révén a lelkipásztori szolgálat mellett a közszolgálati tevékenységre helyeződött a hangsúly. Hogy ez utóbbira példát mondjak: a rendszerváltás előtt nyolc iskolánk volt, most 300 van. Ez komolyabb szervezettséget és több munkaerőt kíván, mint a korábbi időszak. Ezt a közszolgálati tevékenységet is a hit összefüggéseinek megfelelően, hívő atmoszférában kellene végeznünk.
– Jól értettem? Úgy fogalmazott, hogy kellene?
– Nem volt véletlen elszólás. Annyi évtized után szinte a semmiből nem lehet elővarázsolni egy széles, szakmailag magas színvonalat képviselő, egyházához hű réteget. Ez nem megy egyik napról a másikra. Olyan folyamatot jelent, amely továbbra is sok fáradságot igényel. Most már azonban nem annyira a mennyiségre, mint inkább a dolog valódi vallási, lelkipásztori és emberi értékeire kell koncentrálni. A „főcsapás iránya” tehát megváltozott. A lelkipásztori tevékenység tekintetében nagyon fontosnak tartom a papság életkörülményeinek és személyi állapotának javítását.
– Ezen a területen érez lemaradást?
– A magyar katolikus egyház ezt a területet mindig is kiemelten kezelte. A lelkipásztori alaptevékenységre fordítható biztos központi bevétele azonban 1998 óta garantált.
– Ez az előző kormánynak köszönhető?
– Nem csupán, hiszen mindez egy többlépcsős folyamat volt, amelynek a főbb állomásai közül megemlíteném az 1991-ben elfogadott ingatlan-visszaadási törvényt, az 1997-ben aláírt vatikáni megállapodást, valamint az előző kormány tevékenységét. Ezt az egészet tehát egy kissé ingadozó, de mégis szerves fejlődési folyamatként fogom fel, amely mostanra érlelte meg az eredményeket.
– Milyen egyházat szeretne? Széles társadalmi alapon álló népegyházat, amelyben a dolgok természeténél fogva a lelkiség „mérsékeltebb”, vagy egy szűk, morális elitet képező élcsapatot?
– Nem szabad végletekben gondolkodni, hiszen az egyháznak minden emberhez szóló küldetése van. Minden megkeresztelt hivatása, hogy megismerje és megélje a hitét. Ezen belül természetesen vannak fokozatok. Nem szabad feladni azt a reményt, hogy annak az embernek, akinek már van valamilyen kapcsolata az egyházzal, az élete során mély vallásos meggyőződéssé válhat a hite. Jézus azért gyógyította meg a betegeket, hogy ezzel Isten erejét és szabadító jóságát jelezze. Nekünk is úgy kell elvégezni a feladatainkat, hogy azzal az emberek számára jel legyünk.
– A papság elöregedett, sok plébániai tisztség betöltetlen, ugyanakkor a válások száma soha ilyen magas, a születéseké pedig soha ilyen alacsony nem volt, mint most. A fogyasztói kultúra háttérbe szorítja a lelki életet – hogy csak néhány riasztó adatot említsek. Mit tud ez ellen tenni az egyház?
– Csak az emberek szívén keresztül vezet az út. Nem hiszek az olyan megoldásokban, amelyek külső hatalmi eszközökkel vagy szervezeti kényszerrel próbálnak egy ilyen mélyreható kérdést megoldani. Ugyanakkor persze a társadalom és az állam működése sem közömbös ezekben a kérdésekben. Azért vannak a hívő világiak, hogy az evangélium szellemében végezzék a munkájukat, és képviseljék azokat az értékeket, amelyeket magukénak vallanak. Ezen belül, én azt hiszem, elsősorban a reményt kell visszaadni az embereknek. A remény pedig abból táplálkozik, hogy a mi életünknek is és a világ történelmének is értelme van. A pápa az utóbbi években nem véletlenül beszélt olyan sokat a reményről. Azt látja, hogy a remény veszélybe került. Látja, hogy az emberek eljutnak egyfajta anyagi jólétig, biztonságig – legalábbis a nyugati világban –, de közben nem találják meg életük értelmét. A rendszerváltás előtt sokan abban reménykedtek, hogy Magyarországon is megszületik a demokrácia. Azt azonban kevesebben gondolták, hogy a demokrácia nem feltétlenül azonos a mennyországgal. Erre az elmúlt időszakban kellett rájönnünk. A reménység azonban nem valamilyen általános érzés, hiszen a reményünket Jézus Krisztus személyébe vetjük. Ő az, aki segíteni tud az emberen, aki az életünknek is értelmet ad, hiszen a vele való végérvényes találkozásra születtünk. Az üdvösségre irányuló szemlélet nélkül könnyen erőt vesz az emberen a pesszimizmus, és azt mondja, hogy rossz irányba mennek a statisztikák. A reménynek pedig az a sajátos tulajdonsága, hogy a reménytelenség ellenére is működik, a legrosszabb látszat dacára is tovább él. Egy idő után pedig átfordítja az ember életét a jobb irányba.
– Minek tekinti a vallást: magán- vagy közügynek?
– Az ember társas lény. Ez azt jelenti, hogy életének értékeit, gondolatait, vallásos meggyőződéseit mások közvetítésével kapja. A Bibliában azt olvassuk, hogy a hit hallásból, más emberek tanúságtételéből ered. Az ember tehát társadalmi lény, a vallás pedig társadalmi jelenség. Az más kérdés, hogy a modern állam felekezetileg nincs elkötelezve. Ha ezt helyesen értelmezzük, akkor az állam nem helyezkedhet arra az álláspontra, hogy minden vallás téves, vagyis a hivatalos álláspont nem lehet a vallás tagadása.
– Mit tekint helyes álláspontnak?
– Azt tartom helyes álláspontnak, ha az állam tiszteletben tartja az emberek egyéni vallásos meggyőződését. Ez önmagában akár még relativizmushoz is vezethet, a viselkedésben tehát egy olyan közös minimumot kell bevezetni, amely nélkül elpusztulna a társadalom. Én abban hiszek, hogy a teremtő Isten és az, aki kinyilatkoztatta magát az Ó- és Újszövetségben, azonos személy. Ebből pedig következik, hogy az emberek szívében a legalapvetőbb erkölcsi normák azonosak. Szent Pál írja a pogányokról, hogy ők sem mentesek a felelősség alól, hiszen szívükbe írva hordozzák Isten törvényeit. Fontosnak tartom tehát, hogy a legigazibb emberi értékek tekintetében olyan társadalmi konszenzus legyen, amelyet az állam is képvisel.
– A rendszerváltás hajnalán egyházi delegáltként részt vett azoknak a jogszabályoknak a kimunkálásában, amelyek az állam és az egyházak közötti viszony alapjait tisztázták. Kiállták ezek az elmúlt tizenkét év próbáját?
– Kérdése kapcsán a rendszerváltás során megszületett jogszabály-módosítások közül a legfontosabbnak az alkotmány 1989. október 23-i nagy módosítását, és a lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházszabadságról szóló törvény 1990-es elfogadását tartom. Ezek kiállták az idő próbáját. A vallásszabadságot megteremtő törvényről el lehet mondani, hogy bizonyos részében tökéletlen, de egészében mégis a vallásszabadság nagy alapokmányává vált.
– Pedig az előző parlamenti ciklus alatt ezt az akkori kormánypártok megpróbálták módosítani.
– Valóban megpróbálták, de nem az alapvető elvek tekintetében. Nézze: nehezen lehet formai eszközökkel megragadni egy vallási közösség tevékenységét. Véleményem szerint, ha egy egyház kapcsán törvénybe ütköző tevékenység gyanúja merül fel, akkor erre a jogszabályok korrekt és határozott alkalmazásával a jogállam megfelelő választ adhat. Elsősorban azt tartom fontosnak, hogy a jogállam alapvető funkciói valóban működjenek, és csak ezután érdemes a jogszabályok finomításával foglalkozni – nem pedig késhegyre menő vitákat folytatni arról, hogy akkor változtassunk egy törvényen, amikor még a meglévőt sem tudjuk alkalmazni. Mindezt egyébként egy fejlődési folyamat különböző lépéseiként értelmezem. Ha ezen belül a katolikus egyházat nézem, akkor le kívánom szögezni: mi nem karhatalmi segédlettel kívánunk missziót végezni, nem igényeljük azt, hogy az állam a saját eszközeivel vallásunkat – a többi egyházzal szemben – külön támogassa. Nekünk az a kötelességünk, hogy a Krisztustól kapott eszközökkel, az ő igazságával, jelenlétével tegyünk tanúságot.
– Ha már az egyház és az állam viszonyáról beszélünk, akkor nem kerülhetjük meg az elmúlt hetek történéseit. A kormányváltás után a hitoktatók kimaradtak a pedagógusoknak járó béremeléséből, a szociális törvény módosítása hátrányosan érintette az egyházakat, az egyház-finanszírozási törvény változtatása miatt pedig a püspöki kar már nyíltan opponált Medgyessy Péter miniszterelnökkel. Pápai Lajos megyés püspök szavaival „az egyház pofont kapott a kormánytól”. Önnek mi a véleménye erről?
– Ha felülemelkedünk a napi politikai viszonyokon, azt kell mondanom: Magyarországon az állam és az egyház együttműködése stabil. Ezen belül természetesen lehetnek olyan személyek, kisebb-nagyobb csoportok, amelyeket bizonyos negatív tapasztalatok vezérelnek. Szerintem a katolikus embernek az a legelső kötelessége, hogy ezeknek az érzelmi feszültségeknek a leépítésén dolgozzon. Hosszú távon ugyanis nem lehet „haragszomrádot” játszani. Azt hiszem, hogy ezekben a kérdésekben is egy normálisabb, rendezettebb légkörnek kell uralkodnia. Lehet, hogy ezt úgy hívják: demokrácia? Szerintem még fejleszteni kell a demokráciatudatunkat. Ha hosszú távon gondolkozunk, azt kell mondanom, a rendszerváltás óta eltelt tizenkét év nem nagy idő.
– Nem az ellentétes világképből fakad a kormány és az egyház között tapasztalható ellentét?
– Sok mindenből adódhat ez az ellentét: világképből, történelmi tapasztalatból, személyes és családi sérelmekből.
– Donáth László szocialista politikus szerint, amennyiben a kormány az egyház-finanszírozási törvény kapcsán elfogadja a katolikus egyház érvelését, akkor megjutalmazza legkeményebb politikai ellenfelét.
– A politikai pártok irányulásai még ilyen kérdésekben is gyakran változhatnak. A katolikus egyház az elmúlt kétezer évben sok mindent átélt. Nem hiszem, hogy a saját azonosságunkat valamelyik párt mellett, vagy ellen kell megtalálnunk. Az egyházat ugyanis nem lehet politikai erőtérrendszerben elhelyezni. Más síkon mozgunk. Ezt annak idején Jézus úgy mondta: az ő országa nem e világból való.
– Esztergomi érsekként mennyire kíván részt venni a közéletben?
– A Magyar Katolikus Püspöki Kar egész közössége a katolikus egyház tanúságtételének terén szolidáris a szentatyával, a világegyházzal és a magyarországi püspökökkel. Ezt a szolidaritást nagyon fontosnak tartom. Az egyháznak azonban nem az a feladata, hogy beleragadjon a pillanatnyi percproblémákba. Az ember alapvető problémáiról kell beszélnünk – úgy, ahogy azt a szentatya is teszi.
– Mi a véleménye az egyházak átvilágításáról?
– Az államnak elsősorban saját köztisztviselőit, közhivatalainak vezetőit kell átvilágítania akkor, ha a törvényhozók ezt fontosnak tartják. Az egyház azonban nem közintézmény vagy köztestület. A dolog emberi részét illetően azt mondom: számunkra egy ilyen átvilágítás lényegi újdonságot nem hozhat, hiszen a papok, szerzetesek az életüket egy adott közösségen belül élik. Éppen ezért egy ki tudja, milyen állapotban lévő lista a mi számunkra sok újdonságot nem hozna. Mi arra is emlékezünk, hogy annak idején emberileg ki hogyan viselkedett.
– Mi a véleménye a felvidéki magyarság azon kéréséről, hogy saját püspöke legyen?
– Ez régi probléma. Nehezen oldható meg, sokat vitatkoztak rajta. Elsősorban az Apostoli Szentszék és az ottani magyar hívek, valamint a szlovák püspöki konferencia léphet ebben a kérdésben. A magyarországi egyháznak főként arra van lehetősége, hogy segítsen a magyar hívek lelkipásztori ellátásában. Adott esetben pedig a bizalmat, a katolikus szolidaritást és az együttműködést ápolja a szlovák és a magyar katolikusok között. Ha a közös hitünk alapján a valódi szeretet és a szolidaritás tovább erősödik, akkor a szervezeti részletkérdések is megoldódnak. Ne zárjuk be a szemünket és a fülünket azelőtt, hogy Pásztor Zoltánt most nevezték ki a magyarlakta területek helynökévé. Bízom benne, hogy előbb-utóbb a közös katolikus hit, illetve a határok európai uniós csatlakozásnak köszönhető spiritualizálódása révén ezekre a lelkipásztori problémákra is méltó megoldás születik.
– A másik ilyen vitás kérdés a csángók ügye. A magyar katolikus egyház prímásaként mit kíván tenni anyanyelvi istentiszteletük érdekében?
– A térség lelkipásztori problémái – még ha időnként nemzetiségi kérdésekkel is színezettek – azonos alaphelyzetből adódnak: Isten és az ember viszonyából. A legfontosabb kérdés: hogyan tudjuk a Kárpát-medencében és a tágabb régióban a kereszténységet ennyiféle történelmi viszály után megélni. Azt hiszem, azok a kihívások, amelyek most a globalizáló világban érnek bennünket, oly mértékben közösek, hogy csak József Attila gondolataival beszélhetünk róla: magyar, román, szláv bánat egy bánat. Jézus Krisztus üzenete mindannyiunknak szól. Ebben a saját és a másik ember méltóságát is megtaláljuk. Megvalósítása pedig olyan feladat, amelyben közösen kell részt vennünk.