Pávaól

1. Az országút egyik oldalán ritka fenyves takarta a rézsűt, amelyen a maszatos reggel égi díszletei lobogtak. A másik „part” egy halastóra nézett; mintha egyenesen az út betonjából csordult volna messze, a horizontig. A rabszállító kocsi e két derengő, álomszerűségét éppen levetkezett kis vidék közt robogott. Buldogorrára feltapadt a szél, szögletes teste konkrét volt, mint a bűn. Az út finoman lejtett a fenyvest folytató akácos irányába, és merész ívben kanyarodott. Az autó elvétette a sebességet, későn próbált fékezni, a lendület túlröpítette a pályán. Négyet perdült, mire megállt. A szétroncsolódott és felnyílt kocsigyomorból egy férfi mászott ki, kezén, arcán zúzódások nyomai. A balesettől még kábán végigtapogatta bordáit, majd visszabotorkált az országút szélére és várt. Még (már?) nem dolgozott benne a menekülési ösztön.
A személyautó hajnalban indult az egyetemi városból. A nyugdíj előtt álló tanszékvezető azt javasolta fiatalabb kollégáinak, hogy kerüljék el a sztrádát, a konferenciára így is idejében megérkeznek, a táj legalább változatos, ébren tartja őket. A fiatal adjunktus vezetett, még az út elején körbeadta a termoszát, hogy a savanykásan erős fekete megtegye hatását. Másfél óra kocsikázás után értek a baleset helyszínére. Észrevették az út mellett kucorgó, zúzott emberzsákot meg a kerekével kifelé heverő roncsot, s rövid tanakodás után megálltak. Kíváncsian, riadtan. Közeledtükre a férfi feltápászkodott, rogyott testtel is legalább egy fejjel magasodott föléjük. Hatalmas karjait kitárva terelte a három tudóst vissza a személyautóhoz. Hogy azonnal vigyék el innen, talán orvos is kell. Nem fenyegetőzött, mégis félelmet keltő volt, mint egy ismeretlen állat.
Négyen utaztak tovább. Az utasfülkére nehéz csönd ereszkedett. A férfi irdatlan teste alig fért a hátsó ülésen. A konferenciázók közben némán bámultak ki a szélvédőn és feszengtek. A Wunderbaum illatosító fenyőszagot lehelt, a szalámis zsemle morzsái szétperegtek a huzaton. És most mennek, ki tudja, meddig. Talán örökké.
2. Évi addig nyafogott az apukájának, amíg meg nem ígérte, hogy vasárnap délután kiviszi az állatkertbe. Sümeginek Évi volt az egy szem lánya, a mindene, tán még annál is több. Durcás, sírós hangján bármit kipityeregett az egyébként sótlan és szigorú apától. Gyerekszobája tele volt játékokkal, főleg mackókkal: akadt közöttük porcelánorrú, üvegszemű, filcből és plüssből élethűvé varázsolt erdei öregapó, aztán vidám, csipkés fülű bohém, mesebeli tenyeres-talpas méztolvaj meg szoknyás, nadrágos mackócsalád s így tovább megszámlálhatatlanul. Az állatkertbe is a mackók kedvéért kellett ellátogatni. Sümegi már unta Évi hóbortját, nem talált semmi izgalmasat a fogságban élő vadakban, ahogy ordítva kérik a kiflivéget, s utána közönyösen hevernek órákig. De mit volt mit tennie, nem akart haragot.
A villamos nem vitte őket egészen az állatkertig, a parkon átvágva még meg kellett venni Évinek valami színes gyermekújságot, egy stanicli édességet és egy oldaltáskát hatalmas, fényes katicabogárral. A pénztárosnő megismerte őket, Évinek kijárt a mosoly, Sümeginek egy cinkos, enyhén résztvevő szemhunyorítás. Évi jó előre teletömte a zsebeit kiflivel, hogy majd megtáncoltatja az éhenkórász medvéket. Mikor odaértek a vasrudakból font mellvédhez, kezdte bedobálni a falatokat. Az apja figyelte a boldogságát, a remegő örömöt, ahogy a medvék röptében kapták el az ajándékot. Aztán valahogy elkalandozott a figyelme, nem vette észre, hogy a lány túlzottan előrehajol, s az egyik hajításnak indult mozdulatával átbukik a korláton. Évi gurult, pattogott a betonteknő csúszós oldalán, míg ki nem kötött a nehéz szagú, medveszőr borította katlan alján. Nem sikoltott, Sümegi ezért hitte azt, hogy a lánya átcsábult a majmok ketrecéhez, ott mindig vannak korosztályos társai. Csak véletlenül pillantott a mellvéd mögé, le a sziklák és fatörzsek szabdalta kertbe, ahol Évi tétován állt, az eséstől elszakadt kabátját rendezgetve. A kiflikből még maradt egy, gyorsan darabokra tépte, s folytatta az „idomítást”. Látszólag nem rémült meg, mintha ki is intett volna az apjának, hogy lássa, milyen bátor lánya van. Nagyon érdekes volt odalent, hisz nemcsak a medvéket látta, de mintha nagypapa is (akivel pedig már régen nem találkozott) biztatóan intett volna felé egy sziklahasadékból, majd labdák gurultak fentről, színes, zenélő gömbök, s egy piros csizmás, varázslósüveges tündér lebegve megállt a feje fölött. Apu! – kiáltott, s rajongva intett a jelenés felé.

3. A menet fegyelmezetten kígyózott ki a városból. Horgadt fejű, néma alakok vonulása, baljós, értelem nélküli zarándoklat. Mintha senki nem vezette volna, s közös cél sem sodorná őket. Csak el innen, s tova. Akár a füst, láb nélkül, hosszú kámzsában haladtak. Kezüket rongyokba csavarták, arcuk befelé fordult. Egyedül ők haladtak a keskeny úton, a szörnyű bábfigurák. Ekkor egy aranyszikra fénylett fel a horizonton, majd még egy, újból az előbbi s egyre több. Aranybogarak jöttek a menettel szemben. Kivehető volt, hogy vonulásukat ugyanúgy az út korlátozza, mint a néma seregét. Ringtak ütemesen, s már hangok is hallatszodtak, ó, igen, egy tűzoltózenekar bontakozott ki lassacskán a távolból. Hatalmas buffogások, rézízű trottyantások, hars fuvintások közeledtek. Kitérni lehetetlenség, megállni nem lehet. Egyik felől az emberkísértetek, másik irányból a rezesbanda. A távolság egyre fogyott közöttük. Méterek, már csak lépések. Kedd volt, mérleg havában.

Bizony, nem kell hatalom az ajándékozáshoz. Íme: a tudósok kocsiját rendőrök várták a következő településen, Évit ügyesen kicsempészte a kifutóból a medvék gondozója, végül lehet, hogy kedd volt, de ma már szerda van, esetleg csütörtök, szombat, efféle. Túl vagyunk a nehezén.