Szép szavak, meleg kézfogások

Hét év után volt ismét magyar–orosz csúcstalálkozó, s ez a tény már önmagában minősíti Medgyessy Péter moszkvai útját. Abnormális és tarthatatlan volt ugyanis, hogy miközben a világ és térségünk politikusai egymásnak adják a kilincset a Kremlben vagy újabban Szentpétervárott, addig a magyar–orosz kapcsolatok a legjobb indulattal is csupán az udvariassági mezőben mozogtak. Érthető tehát a magyar kormányfő afölött érzett, nem titkolt öröme, hogy ő lehetett az, aki megtörte a kínos csendet. Megmosolyogtató ugyanakkor az a belpolitikai teljesítéskényszerből fakadó kommunikációs igyekezet, amely lassan már ott tart, hogy az amerikai vagy a lengyel elnökhöz hasonlóan a magyar miniszterelnök is Vlagyimirnak szólítja az orosz államfőt. Az áttörés folytonos hangoztatásának a kormány feltehetőleg már csak azért is szükségét érezheti, mert hosszú kihagyás, az évtizede húzódó megoldatlan kérdések ismeretében túlzott reményeket fűzött az úthoz, s ezekhez képest kevés az igazán értékelhető konkrétum. Így érthető csak igazán, hogy miért tett meg az utolsó utáni pillanatban is mindent az adósságkérdés lezárása érdekében. Ezen örömteli ténnyel együtt is inkább csak előrelépésként, semmint áttörésként értékelhető a moszkvai út, amivel az előzmények ismeretében akár elégedettek is lehetünk.
Oroszország és Közép-Európa országai a 90-es évek elején látványosan fordítottak hátat egymásnak. Árulkodó, hogy a hivatalos orosz külpolitikai doktrína máig hat és fél sort szentel Közép-Európának. A jelcini külpolitika ekkor Amerikán csüngött, s vakfolttá vált számára a közben Nyugat felé fordult térség. Később a NATO közelgő bővítése nyomta rá a bélyegét a kapcsolatokra, s az ellenérzéseit hangoztató Moszkva számára alkutárgyként, pozícióinak erősítése miatt voltak fontosak országaink. A szemléletbeli áttörés 1997-re datálható, amikor az elnök mellett működő Kül- és Védelempolitikai Tanács egyik anyaga először fogalmazza meg Oroszországnak a visegrádi övezethez fűződő tartós érdekeit. Az úgynevezett Karaganov-jelentés világos célként tűzi a Kreml elé a gazdasági befolyás kiterjesztésének elősegítését, orosz érdekként nevezve meg, hogy az erre alkalmas, főként az energetikai iparban fellelhető cégek még az Európai Unió bővítése előtt hídfőállásokat kiépítve „kapaszkodjanak meg” a tagjelölt országokban. Ez a terv az 1998-as pénzügyi összeomlás miatt időlegesen lekerült a napirendről, hogy aztán a válság jótékony hatásának eredményeként a nagy orosz cégek sokak meglepetésére megjelenjenek térségünkben is. Politikai szempontból is Moszkva látókörébe került a régió, amikor egyre inkább szerepet kapott a délszláv rendezésben. Az igazi fordulatot azonban a törekvéseket és képességeket harmonizáló, ennek következtében a globális térnyerésről lemondó, s határozottan Európára koncentráló putyini külpolitika hozta meg. A nyitást látványosan gyorsította fel szeptember 11., majd egészítette ki az orosz–amerikai közeledés.
Mindezekből világosan kirajzolódik, hogy az elhidegülésnek szubjektív és objektív okai egyaránt voltak. Jól mondta moszkvai előadásában Medgyessy Péter, hogy a NATO bővítésének időszakában például törvényszerű volt a kapcsolatok lehűlése. Ezt tetézte Jugoszlávia bombázása és az orosz segélyszállítmány körüli botrány, amelyek miatt az akkori magyar miniszterelnöknek egyszerűen nem volt meghívása Moszkvába. Ezután a kétoldalú vitás ügyek kerültek előtérbe. Nyílt titok, hogy az orosz fél tavaly év elején – túlreagálva a fejleményeket – amiatt mondta le szinte az utolsó pillanatban Kaszjanov kormányfő látogatását, mert a MiG 29-esek háttérbe szorultak a vadászgép-beszerzéseknél, de nem használt a kétoldalú kapcsolatoknak a BorsodChem körüli vita sem. Az Orbán-kormány érezhetően nem tudta levetkőzni Oroszországgal kapcsolatban a szovjet időkben rögzült előítéleteket, nem tudott kommunikálni Moszkvával, s így elszalasztotta a putyini külpolitika pragmatizmusából fakadó esélyt. Az egyre nyilvánvalóbb világpolitikai fordulat, a ljubljanai orosz–amerikai csúcsot követően még szeptember 11. előtt a magyar külpolitika elkezdett ugyan futni az orosz szekér után, az azonban ekkor már nem igazán akarta felvenni. Talán büntetésből, vagy azért, mert Budapest nem minden áron ragaszkodott a csúcstalálkozóhoz, így bizonyos gazdasági jellegű zsarolásnak azért nem engedett. Ebben az állapotban jutottak el a kétoldalú kapcsolatok a választási kampányig, amely egyrészről kitolta a csúcstalálkozó esélyét az év második felére, másrészről a szocialisták révén belpolitikai témává tette a magyar–orosz viszony kérdését is. Ha a Fideszre azt lehetett mondani, hogy történelmi fóbiák kötötték meg a kezét, akkor az MSZP-t a nosztalgia bilincseli meg. Medgyessy Péter vitathatatlan érdeme – s ezt értékelték is Moszkvában –, hogy prioritást adott az orosz kapcsolatoknak, azzal azonban neki is tisztában kell lennie, hogy e csúcstalálkozóra bármilyen választási eredmény esetén sor került volna, hiszen Budapesten és Moszkvában is tudta már mindenki, hogy ez a helyzet tovább tarthatatlan.
A találkozó ténye már önmagában örvendetes előrelépés a kapcsolatokban, tétje azonban inkább az volt, hogy sikerül-e ezt konkrétumokkal megtölteni, avagy még a Putyin–Medgyessy-fotó árát is ki kell majd fizetni. Különböző utalásokból eleve tudvalevő volt, hogy Moszkva számára kiemelten fontos a tranzitútvonalak kérdése, ezen belül a Barátság- és Adria-kőolajvezetékek összekapcsolása, valamint az orosz tőke további szerepvállalásának biztosítása a magyar energetikai és petrolkémiai iparban. Magyar részről a szovjet időszakból fennmaradt adósságok rendezése mellett az immár kétmilliárd dolláros kereskedelmi hiány csökkentésének elősegítése, a sárospataki könyvtár visszaszolgáltatása, valamint a rudkinói katonatemető megnyitása körüli viták lezárása a fontos. A magyar kormány tárgyalási esélyeit eleve rontotta a kapcsolatok rendezésének belpolitikailag is motivált kényszere, amelyet még megfejelt olyan előzetes ígéretekkel, amelyek realitása erősen bizonytalan volt. Azt például mindenki tudhatta, hogy a sikerrel kecsegtető hazai nyilatkozatokkal ellentétben a sárospataki könyvek helyett Medgyessy legfeljebb saját dossziéját kaphatja kézbe. Nem elhanyagolható tény, hogy – bár lényegében magyar visszalépések, gesztusok árán – elvi egyetértés született több vitás kérdésben, csakhogy amíg a magyar fél ezt már győzelemként könyvelte el, hiszen elegendőnek vélte az áttörés, az új fejezet nyitásának hazai kommunikálására, több pedig egyelőre láthatóan nem érdekelte, az orosz tárgyalók nagyon kemények voltak a konkrétumok tekintetében. Árulkodó volt a két kormányfő fellépése a váratlanul elhúzódott tárgyalások utáni sajtótájékoztatón. Medgyessy a szép szavakra, a mosolyokra, a barátságos gesztusokra helyezte a hangsúlyt, s megállt néhány általánosság hangoztatásánál, szóra érdemesnek sem találta a műkincsek vagy a rudkinói temető kérdését, addig Kaszjanov magabiztos mosollyal sorolta, hogy mit vár el az orosz befektetések, a haditechnikai együttműködés vagy a metróépítés terén, s mellesleg kedves szavakkal emlékezett a „magyar almácskákra”. Nem tudunk arról, hogy az orosz fél lényeges kérdésben engedett volna – 2,5 százalékos visszalépése az adósságkérdésben a várható befektetések fényében nem tekinthető annak –, nem tett gesztust a Magyarország számára érzelmi szempontból fontos ügyekben sem. Ezek után pedig – a látogatás tényén és látszólag valóban barátságos hangulatán kívül – sikerről, áttörésről beszélni erős túlzás.