Titkos üzenet Budáról

Még fiatal újságíró koromban, az ötvenes években a Duna partján volt egy szerény albérleti szobám. Erkélye a vízre és Buda gyönyörű panorámájára nyílt. Romantikus lélek voltam még akkor, sok mindenben hittem. Ha időm engedte, kiálltam az erkélyre, és órákig gyönyörködtem a város látképében. Akkoriban még nem ismertem. Egyedül éltem, gyötrődő magányban, pénzem alig volt, szórakozni nem jártam, barátaim sem voltak.
Gyermekkorom is magányosan telt, tanyán éltünk iskoláskoromig. Emlékszem: egyetlen játékszerem egy törött tükördarab volt. Azzal adtam le vészjeleket, amelyekre senki sem jelentkezett. Mi lenne, ha most is megpróbálnám ezt a játékot? – tűnődtem gyakran, s egy nap elővettem borotválkozótükrömet.
Előbb a szemközti házak ablakait pásztáztam végig a Duna túlsó partján, aztán a tereket, a parkokat. Régi romantikus olvasmányaim bajba került szereplői jutottak eszembe. Lakatlan szigetekre vetődött emberek, hajótöröttek, akik kétségbeesetten kiáltoznak így segítségért. Üvegcserepeket villantanak fel a napfényben, levetett ingüket lóbálva várják, hogy valaki majd észreveszi őket, s egyszer csak választ kapnak. Segítő kéz nyúl utánuk, és visszarántja őket az életbe.
Ilyen gondolatokkal forgattam én is a tükrömet Duna-parti albérletem picinyke erkélyén. Semmilyen választ nem kaptam. Pedig az nem lehet, hogy nem vettek volna észre! Senki?
Egy ilyen próbálkozás után egy délután egyszer csak megdobbant a szívem. Visszajelzést kaptam a túloldalról, Budáról. Valaki intett, valaki most figyel engem, a kendőjét lobogtatja. Ahogy a regényekben a hajó árbocáról szoktak jelentkezni a matrózok: Hahó!
Egy budai ház második emeletéről intettek, lóbálták, lengették a zászlót. Eleinte csak fel-felvillantva, aztán sebes mozdulatokkal lobogtatva. Ez pedig valamit jelent.
Sebesen odairányítottam a tükrömből visszaverődő fényt, de a jelzés egyszer csak abbamaradt. Becsukták az ablakot? Napokig vártam hiába a jelre, csukva maradt hosszú ideig az ablak a túlsó parton.
Ennek ellenére jó érzés kerített hatalmába: valahol számon tartanak, valahol gondolnak rám! Már nem éreztem annyira egyedül magamat. Társam volt. Igaz, egyelőre ismeretlen, de tud rólam, s talán ő is gondol rám éjszakánként. Ki lehet?
Lehet, hogy egy leány! – gondoltam epekedve az ágyamban forgolódva. Egy leány, akit egy idős ember tart a fogságában. Akit ki kellene szabadítanom a rabságból, elragadnom, magamhoz vennem, babusgatnom, csókolgatnom, az ölébe hajtanom a fejem, és kisírnom magam amúgy istenigazából, ahogy régen szoktam, kisgyermek koromban a mama ölében.
Órákig álltam az erkélyen és vártam. Visszatért az életkedvem, volt mibe kapaszkodnom újra, mint régen, amikor a vesztett háború után egy sötét éjszaka menekülve nekivágtam az éjszakának, és valaki megfogta a kezem.
Villogtattam a tükröt: de zárva maradt annak a háznak az ablaka. Aztán egy nap újabb jeleket kaptam, és éjszaka gyötrődve próbáltam megfejteni. Tudnom kell végre, hogy mit üzent az ismeretlen.
Reménykedve vártam még egy ideig, aztán elhatároztam, hogy utánajárok a titoknak s megfejtem. Ezért egyik hét végén átgyalogoltam a hídon, és egészen a ház kapujáig merészkedtem. Hangosan olvastam a lakók nevét a csengőgomb mellett. Második emelet. Lakik ott egy Jusika, egy Kristóf, egy piktor – ugyan melyikük ablakából intettek nekem? Fel kellene futnom a ház korhadt lépcsőjén, és minden lakásba bekopognom: Itt vagyok! Eljöttem!
Ezt azonban nem mertem megtenni, csak annyira futotta erőmből, hogy egy fatörzsnek támaszkodva megálljak a házzal szemben. Hogy lásson ablakából az illető, ha kitekint. Hogy tudtára adjam: nincs egyedül. Vele vagyok!
Aztán egyszerre csak kinyílt az az ablak a második emeleten. Kihajolt rajta egy csúf öregasszony, majd kirázta a portörlő rongyát. Takarított…