Valamit hagy a víz

A minap egy hangulati kilengés erejéig felettemód öregnek éreztem magam, tudva, hogy valahol, valamikor meddig is ért fel a víz. Átsétáltam az újpesti összekötő hídon, a nagy emlékkel terhelve, mely szerint valamikor bizony idáig is meg odáig is felért a víz. Valamikor csónak siklott ott, hol most száraz láb kel át. Persze hol van már az idei víz? Azóta egyre kevesebb víz folyik le a Dunán. Ki gondol az árvízre. És mi emlékeztet az árvízre? Semmi. Vagy valami mégis? A Népszigethez érve szemem homokzsákokba akadt egyszer csak. Szeptember 11-e óta én ott tartok, hogy emberek halnak, s akkor jönnek a zsákok. Ugyancsak régi emlék: New York városa tízezer hullazsákot rendelt a szeptember 11-i terrorakció után. Most viszont látnom kell, hogy maguk a zsákok is meghalhatnak. Én egyébként a kidobott mackón is látom, él-e vagy halott, a homokzsákokhoz is legalább ennyire értek. Halottak voltak, nem viccelek. Döglött aknák. Taknyuk-nyáluk összefolyt, a végzet iszappá buggyantotta ki belőlük a valaha még akár játszótérinek is felfoghatót. Újabb emlékkép. Amikor az újabb hongkongi influenzajárvány meggátolása végett hárommillió csirkét mészároltak le, a sok dög akkor is hasonló zsákokba került. A zsákokból időnként kibámultak a Kukorik és Kotkodák, sok szomorú, jobbra érdemes taréj.
Bő tíz éve már, hogy fűrészporral teli koporsót tettem le a brazil nagykövetség elé, mementó gyanánt. S nem egész tíz éve ültem be a homokórába, a Liszt Ferenc téren, jelképzeni azt, amit elmondani nehéz. Kavics ment a cipőmbe, panaszolta Don Corleonénak egy maffiózó a Keresztapában. Homokszem, az vagyok – énekli Balázs Fecó. Homokzsák, az vagyok, éneklem én. Súlyban legalábbis megegyezünk. Én is épp ötven kilót nyomok.
Sohase gondoltam volna, hogy pár temetetlen homokzsák, pár homokhasú vízihulla fog megválaszolni bennem egy eleddig önmagam előtt is titkolt kérdést, jelesül, hogy miért szomorít el, amikor pattannak a segélykoncert gitárhúrjai? Tudják, miről beszélek, ugye? A nagy összefogás pillanatairól, amikor talpon az ország és gyűlik a pénz. Mikor nagyon együtt és nagyon jók vagyunk. Amíg rám nem köszöntek a halott, temetetlen homokzsákok, nem értettem, hogy ilyenkor mi szomorít el. Miért érzem, hogy felemelő érzés ide, nemesség oda, valamiképp itt önbecsapás és álcselekvés folyik. Hát azért, mert a nagy összefogás pillanatai nem fordíthatók le a hétköznap nyelvére. A nagy összefogás egy eksztatikus, mondhatnók, módosult tudatállapot, amely ha elmúlt az ügy, akkor nyomtalanul lecseng, s aki ott tegnap küzdött a víz ellen, az holnapután kiskedden ugyanúgy mit sem tesz a halért, mint annak előtte. A karaván elmegy, a homokzsák marad.
Ahogy a gyermekkori papírgyűjtések sem érnek természettudatos felnőttkorrá, ugyanúgy a pillanatnyi fellobbanások, adakozások sem érnek összefogott cselekvéssé. Ha már nincs veszélyben a gát, tüstént ismét felépülnek azok a belső gátak, melyek miatt veszély esetén szó nélkül mozgósítunk tízmillió homokzsákot, ám a veszély múltával immár képtelenek vagyunk elszállítani a partról pár ezret. Érdekes. Amikor a Tisza vízgyűjtőjében folyó erdőirtás ellen kellene föllépni, akkor nincsenek dolgos kezek, akkor nincs öszszefogás, akkor nem érezzük, hogy egy nemzet vagyunk. Hogy mindent a célért. Az egyik legfőbb gát, ami miatt a környezeti válság nem hatol el tudatunk veszélyreceptoraiig, az az, hogy nem közelíthető meg háborús retorikával. Ádámot kerub űzte ki a paradicsomból, minket pedig a béke angyala tett a környezeti pokol lakóivá. A nagy környezeti problémák nem valamely hirtelen vészből, bajból, háborúságból erednek, hanem épp ellenkezőleg: társadalmunk békés működéséből. Ugyanakkor folyó életünket – folyó fizetési mérleg? – problémaként tételezni: ellentmond a történelmi tapasztalatnak. Ismeretlen jellegű cselekvőkészségre volna szükség hát a globális környezeti válság megoldásához, és számomra eme ismeretlen jellegű cselekvőkészség hiánya paradoxmód épp az összefogás pillanataiban a legnyilvánvalóbb. Amikor mások felsóhajtanak, hogy na lám, ezt is megúsztuk. Igen, mert akkor egy vízihulla homokzsák megkérdezi tőlem: Feladatát bevégezve nemhogy dicséretre, de temetésre se méltó? Vele ugyan mi lesz?