A birodalom jól érzi magát

Az első dolog, amit az amerikai birodalomról – annak posztszeptember 11. fázisáról – tudni kell, az, hogy a polgárok zöme nem szereti, ha hazáját „birodalomnak” nevezik. Ez a fogalom ellentmond ártatlanságának, és annak a hiedelmének, hogy a történelem lezárult, a politika világa nincs többé. Igaz, néhány régi vaskalapos, Noam Chomsky, Norman Mailer, Susan Sontag (eddigi baloldali zászlólengetők) manapság újra átgondolt beszélgetéseket közölnek interjúik során konzervatív újságokban (Mailer például „baloldali konzervatívnak” titulálja önmagát), ám drágán megfizetik azt, hogy íme, nem úsznak az árral, és eltérnek a „vonaltól”.
A fősodratú média nem ezt teszi, nem teheti, mivel jelenleg Bush elnök koncepciós pere contra mundum döntően sikeresnek látszik. És máris hallik az új választási kampány fegyverropogása, amelyben a Demokrata Párt hátrányokkal indul. Hiába büntették szigorúan Trent Lottot, a republikánusok vezető emberét négerellenes kijelentése miatt, a Demokrata Párt nem lesz képes behozni a Bush-tábor előnyét. Hacsak az iraki kaland nem végződik csúfosan… Irakról azonban alig esik szó, az átlagpolgárt ez nem nagyon érdekli, vagy csak az alatt a néhány óra alatt, amelyet televíziója előtt tölt. Miért is érdekelné, mikor semmilyen tekintetben nem érinti az American way of life rutinszerűségét, beidegződését. Az árak mennek le és fel, a karácsonyi bevásárlások itt hasznot mutatnak, ott panaszok hangzanak el. A Siriusról (vagy a Marsról) érkező látogató – vagy akár Budapestről – észre sem veszi a háborús készülődést. Talán csak azt, hogy a munkahelyen és az irodákban az emberek még kevésbé beszélnek a közügyekről, mint eddig. A ki nem mondott vélemény: „George Bush gondolkodik helyettünk”. Hiszen ő a nép választottja még két vagy három évig. Ez az amerikai demokrácia luxusa, és ez a luxus lassan, de biztosan terjed át Európára is. Brüsszel majd gondolkodik helyettünk… Ismételjük és húzzuk alá: az emberek meg vannak győződve, hogy sorsuk jó kezekben van.
A kisebb-nagyobb botrányok a demokrácia velejárói. Ez nem jelenti azt, hogy megszűnt a kritika, és hogy az eddig is mozgósított értelmiség letette fegyvereit. Ellenkezőleg, most szabadabb a tér, mint a Clinton-évek alatt, sőt még szabadabb mint Ronald Reagan idejében. Akkor az ideológiák feszítették a húrokat a jobb vagy a bal irányában. A konzervatív hatalma csúcspontját vélte Reagan személyében és politikájában felfedezni, Clinton pedig igazi cirkuszt szolgáltatott a népnek. Ezek az erővonalak mozgósították a republikánusok reakcióját, és Bush megválasztása biztosítani látszott, hogy a birodalom és a globális térség kiteljesedhet. Bush tanácsosai frusztrált neokonzervatívokból állnak, akik újrarajzolják a glóbusz térképét. Divatos manapság állítani, hogy a háttérben az olajérdekek állnak, de valójában a tiszta birodalmi elmélet a fő hajtóerő. Az új „paleokonzervatív” folyóirat, a Conservative Review írja, hogy maga Ariel Saron, aki ugyanannyi időt tölt Bush elnök társaságában, mint Tel-Avivban, a fő tanácsadó a közel-keleti ügyekben. A közel-keleti ügyek viszont a „birodalmi gondolat” gócpontját képezik, és eszerint a tanácsosok gárdája átrendezi a világot, méghozzá nem feltétlenül Washington érdekében. Bár az amerikai erők mindenhol aktívak, Szöultól Taszárig, a diplomácia fő vonulata most Iránt állítja a középpontba, ahelyett hogy például Észak-Korea felé tekintene, ahol valódi kommunisták uralkodnak világrengető atombombájuk árnyékában. Lassan erőre kap a nézet, mely szerint a hangos fegyvercsörgetés ellenére Washington birodalmisága elszigetelődik a geopolitikai valóságoktól. Nyilvánvaló, hogy a következő hónapokban a demokrata offenzíva ezt fogja meglovagolni, annál inkább, mivel Al Gore hivatalossá vált lemondása a demokrata elnökjelölti címről szabaddá fogja tenni a többi jelölt előtt az utat. Az lesz a demokraták jelöltje, aki „új gondolatokat” hoz a Fehér Ház ovális irodájába. Marad a kérdés, vajon az amerikai nép továbbra is megoszlik a birodalmi politikát illetően? A válasz jelenleg George Bush feladata – akinek népszerűsége ma hatvanöt százalékon áll!
Ez a magas népszerűségi arány nem fejezi ki a jövő erőviszonyait, de hűségesen beszámol a mostani helyzetről. Vagyis Amerika ma is két szilárd oszlopon áll.
Az első: az általános hit egyfajta amerikai credóban, amely egyrészt vonzza a népet, másrészt korlátozza és visszatartja az esetlegesen készülő rebelliseket, azokat, akikre Bush elnök, Cheney alelnök és Rumsfeld védelmi miniszter egyöntetűen számít mint szolid „megtérő” tömbre. Ezért is gondoskodnak olyan buzgón a csatákban elesettekről (Koszovó, Afganisztán halottairól), a nemzeti szolidaritás áldozatairól. Spárta és Róma is hazaszállította halottait.
A második oszlop, amelyre Amerika vezetői mindenkor számítanak, a koreai hómezőktől az iraki homoksivatagig, a gazdasági helyzet. A fent említett hatvanöt százalék nem véletlen, nem is manipuláció eredménye. A kormányban és tanácsosaiban nem mindenki bízik, de látható, hogy az élet mindennapos alapépítményeiben senki sem talál okot a kételyre. Ha George Bush ellentéte is Bill Clintonnak, az életnívó nem változott az elmúlt több mint tíz év alatt: az üzletek és áruházak tele vannak áruval, az építőipar magához tért, Detroit és Seattle önti magából az autót és a repülőgépet, Kelet-Európa félreteszi a svéd gyártmányú Gripent, és amerikai gépet vásárol.
Az imperializmus nem mond csődöt, és az európai értelmiség felszólításai nem hatásosabbak ma sem, mint korábban, amikor Washingtont moszkovita entellektüelek támadták. És amikor Sartre nagy látványosan lemondott a Nobel-díjról. Ilyenformán nem lehet krízisről beszélni sem a kisebbségek ügyében, sem a gazdaságban, sem pedig a globalizáció nagy vonalaiban. Az amerikai diplomácia sikeres Európával szemben is, ahol a bajok tornyosulnak, és a csetepaték sokasodnak. A nemzetállam komoly likvidációnak néz elébe, és ez is az új amerikai formula terjedését segíti elő, bár – és ez a közeledő válság magva – még nem ismerjük ezt a formulát. Maga Amerika sem.
A siker nem egyenlő a politikai bölcsességgel.