A felhőjós

A művész szerepe mindig is az volt, hogy teljessé tegye világképünket, ott keressen, hódítson és fedezzen fel, ahol a pozitív megismerés tehetetlen, vagy a bizonyítékok hiányossága miatt átmenetileg szárnyaszegett madárként a földre hull. Ezért a bátorságáért, a képzelet soha nem szűnő elevensége és fáradhatatlansága miatt tartom többek között nagy művésznek Angelót” – írta Végvári Lajos 1968-ban.
A kecskeméti Magyar Fotográfiai Múzeumban február 2-ig látható az Angelo Pál (1894–1974) életművét bemutató kiállítás. Ezzel egy időben jelent meg a kiállítást rendező Kincses Károly könyve a múzeum kiadásában. Eddig az olaszos nevű Angelo Pálról szinte semmit sem tudtunk. Kiállítása utoljára 1968-ban volt – ezzel a régi élménnyel utaztam Kecskemétre. Kincses Károly szerint Angelo életútjában túl sok az ellentmondás: „hisz annyi mese, legenda, mítosz övezi Angelo életét, pályáját, hogy alig lehet eldönteni, mi igaz, mi nem. Különösen ködbe vesző Angelo pályakezdése.”
Életéről és nevéről a következőket tudjuk elmondani a kötet alapján. „Felmenőinek több generációjából kerültek ki neves művészek, szobrászok, festők, grafikusok, akik közül csak egyet-kettőt ismerünk név szerint. Alessandro Angelo nevű olasz dédapja attól vált ismertté, hogy az ő keze alól kerültek ki a bécsi Hofburg stukkói. Leszármazottai közül mindenki, aki a művészi pályára lépett, az ő tiszteletére vette fel az Angelo nevet. Lengyel zsidókat is találhatunk az ősök között. Szülei Nagyatádról jöttek fel Budapestre. Apja – amint az önéletrajzból tudható – egy szállítmányozási vállalatnál volt raktárnok, anyja házivarrónő. Az Országház téren (a Lipótvárosban) laktak, ő is ott gyerekeskedett. (…) A végigbukdácsolt iskolából a kizárólag rajzolni szerető gyereknek egyenes útja vezetett 1910-ben Münchenbe, ahol Carl Bauer festőiskolája, az Akademie der Bildenden Künste hallgatója másfél évig mint ingyenes diák, miközben a fényképezést is gyakorolja. Mert azt ne hagyjuk ki a történetből, hogy tízéves korában kapta első fényképezőgépét.”
1912-ben Münchenben nagybátyja élőkép-társulatához csapódott, beleszeretett egy színésznőbe. Éveken keresztül a társulattal vándorolt, járta Európát és Amerikát. Vándorútjuk során Párizsba érkeztek. A város annyira elvarázsolta, hogy amikor a társulat továbbment, ő ott maradt. Divattervezéssel foglalkozott, fényképezőgépét csak a maga kedvére vette kézbe. „1914-ben, a háború kitörésekor – cseppet sem saját akaratából – az utolsó vonattal Pestre jött, ahol azonnal katonaruhába öltöztették. Az I. honvéd gyalogezred bakája lett. Kiképzőtisztje a szintén berukkolt tartalékos tiszt, Incze Sándor, aki civilben 1912-től a Színházi Élet alapító szerkesztője és egyben tulajdonosa volt. Kapcsolatuk meghatározó volt Angelo számára, hiszen a Színházi Élet pályakezdése egyik legfontosabb segítője lesz.” Az ő rábeszélésére kezdett komolyabban fényképezni. Kis túlzással elmondható, hogy Angelót nyilvánvaló tehetsége, szorgalma, extravaganciája és érvényesülni tudása mellett a Színházi Élet csinálta meg, tette sztárrá.
Tizenhét évig egy időben volt műterme itthon és Franciaországban, miközben Hollandiában is fenntartott két műtermet. Mindez megváltozott a második világháború után. „Régi gépeit a német megszállás alatt kobozták el, az újabb gépeit 1951-ben bevitte a szövetkezetbe. Egy régi Leicája maradt. Azzal járja a várost, pedig nem könnyen mozog, a múlt évben súlyos betegségen esett keresztül. Miután elfogytak a modelljei… elsuhantak az életből a régi írók és táncosnők, művészek és primadonnák, egy különös műfajt teremtett a maga örömére. Megy az utcán, rossz hallással, eltűnődve, megáll egy kirakat előtt, s lefényképezi az üvegen visszaverődő árnyakat, felhőket és fákat” – írta róla R. P. a Hajdú-bihari Naplóban 1969-ben. A hajdani sikeres műtermi fényképész a szövetkezet beosztottjaként befelé fordult, lassan megöregedett. „S mindazt az elismerést, sikert, amit korábban a műtermi portréfényképezésből kapott, mostantól szinte kizárólag alkotó fotóművészként kereste és találta meg. Soha ennyi kiállításra nem küldte el munkáit, soha annyi érmet, oklevelet nem kapott, mint az 1950-et követő másfél évtizedben.”
Ezt az embert látjuk is – a szintén mellőzött – Koffán Károly 1966-os portréján, amely a kiállítás kezdő képe. Figyelem őt és ekkor készült képeit, s azt a fotóst keresem, aki éli és látja a valóságot, és valami mást akar fotóin megmutatni. Fényképei között járva azt is észrevettem, hogy fotóinak egyik része kettősségről szól. Ezek közé sorolom a több címen is ismert, 50-es években készült Metafizika c. képet, amely fotó a javából, nagy alkotás. El nem mondható, le nem írható, le nem festhető. Jó ezt a képet nézni, és ismerkedni a Fönttel és a Lenttel, a Rejtéllyel és a Titokkal. Vagy, Adyval szólva, jó gondolni azokra, „kiknek lelkén metafizika rágott / Adni földi ölelnivalóságot”. A magyar falu (1930) letűnt világ szépségének lenyomata, a mellette lévő Itt kezdődik a falu c., 1950-es években készült fénykép már az én gyermekkorom is: az új, fehér falú háznál állók remélnek, a kép másik felét beborító sötét felhők jósolnak. Az utolsó kép, A fekete madár (1960–68) inkább grafikának mondható: száll, repül, elrepül az a nagy madár, mint az élet, mint a középkori ábrázolásokon a lélek. Ezzel zárul a kiállítás és a könyv is. Én pedig becsukom magam mögött az ajtót, és az utcán, a vasútállomás felé haladva, aztán itthon, az udvarban figyelek minden fekete madarat.