A nemzet lelkiismeretéről

Volt a Védegyletnek egy jó ötlete: legyen az utánunk jövő nemzedéknek egy törvény adta oltalmazója, szószólója. Valaki, aki felemeli szavát, ha döntéseinkkel, tervezeteinkkel a még meg nem születettek életlehetőségeit romboljuk. Afféle élő lelkiismeret. Az elképzelés jó szándékkal készült, megvalósítható, mindennek tetejébe nagy szükség is van rá. Mi akadálya lehetne? – gondolhatja a naiv olvasó.
Mi mindannyian egy olyan társadalomban élünk itt a huszonegyedik században, amely minden jel szerint pusztasággá akarja változtatni az édeni bolygót. Ez történetünknek egy szomorú, nevetséges, alapjában véve mégis igazságos befejezése lenne, ha felelőtlenségünk következményeit csak mi magunk viselnénk. De nem így van: a jelenben kialakuló ökológiai katasztrófa tetőzése az utánunk következő nemzedékekre hagyott örökségünk lesz.
Egy oltalmazóra, szószólóra tehát mindenképp életbevágóan nagy szükségünk lenne. Van is egy tisztség nagyjából e célokra, e szép szóval illetik: ombudsman. Nosza, legyen egy ilyen ombudsmanunk, mondja a naiv olvasó. S mondja minden normális, ép ésszel gondolkodó ember. Csakhogy társadalmunk nem a normalitás alapján működik, ami nagy baj. Jelen esetben ez abban nyilvánul meg, hogy politikusaink, akiknek az lenne a dolguk, hogy a javunkért munkálkodjanak, mindezt nem úgy gondolják, ahogy a naiv, de gondolkodó olvasó. Magyarázat persze van: az a probléma, hogy az elképzelés szerint túl kicsiny az új szószóló jogköre. A zöldek, a közös felelősséget érzékelők szemében az öröm és a meghatottság könnyei gyülekeztek: a politikusok, lám, keveslik a jövő nemzedék jogait védő biztos jogkörét. Hamar kiderült azonban, hogy más probléma is adódhat: például az, hogy túl nagy a jogköre. Az igazi meglepetés még hátravolt: a legelutasítóbban a környezetvédelmi tárca reagált. – Bocsánat, de akkor most miért is van az a minisztérium? S milyen szellemet kellene képviselnie? – kérdi a jobb sorsra érdemes olvasó. A kérdés jogos, de a választ sajnos mindenki magának fogalmazza meg. (Kimondani nem szokták, de a magyarázat nyilvánvaló: a minisztérium ódzkodik attól, hogy az új ombudsman esetleg megnyirbálja mozgásterét, ne adj’ isten, alkalmanként őt magát is elmarasztalja. S kimondatlanul ezt a magyarázatot „meg szokták érteni”.) Akkor még egyszer: mindannak, amit az adófizetők pénzéből itt fenntartanak, nem az a célja, hogy a minisztériumok az országgal kitársasjátékozzák magukat, hanem hogy értünk dolgozzanak. Akár úgy is, hogy legyőzik hiúságukat, hatalomvágyukat. Ebben az esetben egészen konkrétan: támogatják az új szószóló létrehozását.
Persze el lehet vitatkozni mindenféle jogi, elméleti részleten. A tapasztalatok azt mutatják, hogy a gyakorlatban ez csak a kérdés elkenését eredményezi, a lényeg pedig valahogy elfelejtődik a sok papír között. A lényeg pedig az, hogy döbbenetes, iszonyatos, gyomorforgató felelőtlenséggel éljük fel utódaink vizét, földjét, levegőjét. Így, ennyi, minden más csak ködösítés, öncsalás, vagyis ebben az esetben korántsem ártalmatlan bűntett. Mindebből pedig az következik, hogy cselekednünk kell. S nem nyilatkozatokat megfogalmazni.
Igazából az a baj a jövő nemzedékek érdekképviseletével, hogy még ha egyáltalán nincs is jogköre, akkor is zavaró: mert kell a fenének, hogy itt valaki vizsgálódjon, s kijelentse a benyújtott javaslatokról, tervezetekről (például a visszaváltható palackok halálát jelentő, hamarosan életbe lépő szabályozásról), hogy ezt bizony nem lenne szabad. Mert kell a fenének, hogy egy remek üzletről, egy „erdő helyére lakóparkot” jellegű „fejlesztésről” kijelentse: nem szabad, mert már így is elviselhetetlen a környező utcákban a forgalom. Hogy mindez bűn, nagyon is megfogható módon, az egészség és a józan ész ellen. Kell a fenének egy olyan ombudsman, akinek joga és kötelessége a hátunk mögött állni és szólni, ha pár rongyos százalék profitért hajlandók vagyunk eladni a tisztességet. Igenis erről van itt szó, és nem másról. Ezért ha a nyájas olvasó a következő időkben arról hall valakit hazudni, hogy ez a tervezet csak a másik oldal ármánya, vagy hogy a szándék jó, de ilyen szószólóra nincs valójában szükség, vagy hogy így, ebben a formában sajnos nincs értelme, akkor ne dőljön be neki, az illető hazudik. Akárki mondja is.
A Védegylet tervezetét Sólyom László, az Alkotmánybíróság volt elnöke dolgozta ki, azt augusztusban Szili Katalin és Hegyi Gyula képviselők nyújtották be a parlamentnek. Azon ritka esetek egyike, amikor egy elképzelésről kormány–ellenzék viszonylatban nem egységes elutasító-támogató vélemények vannak. Jelenleg egyedül az SZDSZ elutasító álláspontja egységes, bízzunk benne, hogy meg fog változni.
Az utóbbi időben érdekes fordulat állt be a jövő nemzedékek szószólója ügyében. A „megszüntetve megőrzés” mintájára: legyen ombudsman, ha presztízsveszteség nélkül nem lehet elkerülni, de akkor inkább hasonlítson a fogatlan, kitömött oroszlánra. Legyen szószóló, hangzott, de ne ilyen „túlzott” jogkörrel, mert így egy már-már ellenőrizhetetlen, új hatóság születne. (Erről csak annyit, hogy a tervezett ombudsmannak csupán véleményezési joga lenne, egyetlen fegyvere pedig a nyilvánosság.) Vagy tulajdonképpen van már ombudsmanunk bőven, sőt akár még lehet is: kórházi, gyermek- és ifjúságvédelmi, ebbe, ha nagyon akarják, belefér egy „környezetvédelmi” is. A csalás ott van, hogy ezek a minisztériumokban működő, azoknak alárendelt fiókszervezetek volnának, amiket sajnos szintén ombudsmanoknak hívnak, az eredményes ködösítés, a valóság elkenése végett. Fiókszervezetek, amiket a fiókból ki lehet venni, vissza lehet tenni, s ha a szükség úgy hozza (értsd: érdemben végezné a munkáját), akkor be lehet zárni. Így kezdődött a szavak értelmének kilopása: a Védegylet eredeti tervezete egy olyan szószólóról szól, amely egyenrangú a kisebbségvédelmi, az adatvédelmi biztos hivatalával. Vagyis a minisztériumoktól teljes mértékben független, azok fölött álló biztos. De valamiért ezeket a kis fiókombudsmanokat is ezzel a névvel illetik. Az olvasó már rég nem olyan naiv, mint néhány sorral fentebb volt, s joggal gyanakodhat arra, hogy ez esetben is csak ki akarják herélni a dolgot: ha a nép ombudsmant akar, s elhallgattatni már nehezen lehet, akkor legyen meg az ő akarata, de úgy, hogy mégis a mi akaratunk legyen meg.
Gondolja át mindenki maga, hogy betölti-e ma valamely szerv kellő eredményességgel ezt a szerepet. S hogy valóban nyugodtak lehetünk-e afelől, hogy hosszú távon a politikai-gazdasági döntések következményei nem terhelik meg élőhelyünket. Döntse el mindenki, hogy van-e erre a szószólóra szükség: nekünk és azoknak, akik húsz év múlva születnek meg. És ha igen, nem kéne mindezért fölülemelkedni a kicsinyes érdekkörök féltésén? Gondolja át, s ezek alapján szemlélje a kérdést.
Ha pedig nem leszünk elég ügyesek, lélekben készülhetünk arra, hogy valami hangzatos, langyos alibiombudsmani hivatalt kreálnak, s mindennek a tetejébe még azt is el kell viselnünk, hogy ezt reánk hivatkozva, hatalmas jóember-mosollyal teszik. Elvárva, hogy ezek után viszont legyünk illemtudó, udvarias, nem kellemetlenkedő polgárok, hiszen megkaptuk, amit akartunk.
A Földünk, az országunk, a lakóhelyünk közben pedig megy tönkre. Tiszta kézzel, remek statisztikákkal, flittercsillogással. Rendületlenül.
A szerző főiskolai hallgató, a Védegylet munkatársa