A symphonia

A múltkor azzal dicsekedtem, hogy én már csak lapozgatom a történelmet, és jót mosolygok a hajdani krónikások szamárságain. Könnyen tehetem, mert nem vagyok szakember, nem kötnek a szakmának sem szabályai, sem tekintélyei – egyszerűen csak gondolkodom.
Az is valami.
Elgondolkodom például azon, honnan a meghatódás, valahányszor a Gellért püspökről írt legendában a kézimalmot hajtó, munkadalt éneklő asszony képéhez érkezünk.
Szent Gellért püspök nagylegendája így szól erről a felemelő pillanatról:
Gellért a királyhoz igyekezvén egy tanyán megszállott, és „itt éjféltájt malomkövek zaját hallja, amit egyébként még nem tapasztalt. Csodálkozott, hogy mi lehet ez? Majd az asszony, aki a malmot hajtotta, énekelni kezdett. Csodálkozva szólott erre a püspök Valterhez: – Hallod-e, Valter, a magyarok szimfóniáját, miképpen hangzik? – és mindketten nevettek.”
Vajon min nevettek?
Erre a kérdésre sehol sem találok választ. Sőt a kérdést föl sem teszik. Hiszen elfogadható, hogy a két buzgó szerzetes örömében nevetgélt. Tetszett nekik az ének, s bizonyára hirtelen megfogta lelküket a magyar táj, a magyar szellem, a magyar dallam e sajátos hangulata. Hiszen nem lehet véletlen, hogy ezt a képet felidézik mindazok, akiket annyi évszázad távolából napjainkban is megihlet a magyar múlt.
Ugyan mi is volt, hogyan is hangzott a magyarok szimfóniája?
Erre nincs magyarázat. Ezt ki lehet találni, meg lehet álmodni. Talán. Mert alig hihetünk a kínnal-keservvel összehordott „tudományos” magyarázatnak. Amelynek egyik változata így szól:
„Az őrlőkövek ütemes zaja és az ehhez igazodó munkadal szimfóniát, vagyis olyan zenei jelenséget hozott létre, amikor két hang egy oktáv hangközzel dallamot ad elő.”
Összeszorul a szívem, ahogy ezt a magyarázatot megpróbálom elfogadni. Mert botfülű vagyok ugyan, és zeneileg műveletlen, de hát annyit azért csak tudok, hogy kézimalommal (kávédarálóval, rumbatökkel) ritmust lehet vezetni, de dallamot kreálni aligha.
Márpedig itt ezt akarják velem elhitetni. Nehogy felfigyeljek arra a tényre, hogy a két szerzetes nevetett. Márpedig nevetett! Vajon mi okuk volt rá?
A választ a Zenei lexikon ’szimfónia’ címszava adja meg: „A symphonia még a középkorban is az oktáv-, a kvint- és a kvartkonszonanciát jelentette, továbbá zeneszerszámokat (tekerőlant) és általában a zenét, éneket…”
Álljunk csak meg! Zeneszerszám, tekerőlant? A szimfónia szó tehát a középkorban zeneszerszámot, vagyis tárgyat is jelentett. Íme a megfejtés! Ezen nevetett hát a két szerzetes!
És most ne mondja senki rám, hogy cinikus vagyok, hogy álmokat gúnyolok, bálványokat döntögetek. Ami igaz, az igaz. A két szerzetes bizony rajtunk nevetett, rajtunk gúnyolódott. No lám, ezeknek a barbár magyaroknak még egy egyszerű zeneszerszámuk sincs! Ennek a robotra termett, mafla népnek a tekerőlantja sem más, mint egy sistergő, reszelő – kézimalom!
Kaján szellemeskedés volt, bizony, a szimfónia emlegetése, hiszen az István királyhoz bejáratos Gellért bizonyára találkozott magyar lantosokkal, kobzosokkal, hivatásos énekmondókkal.
Tudni való, hogy a szent életű püspök szülővárosából, Velencéből először a Szentföldre kívánt menni, hogy ott a rút pogányok között vállalja akár a mártírsorsot is. Más kérdés, hogy lehorgonyzott István király magyar udvarában. Haláláig mégis úgy viselkedett, mint aki pogány emberállatok között végzi misszióját. Soha nem tanult meg magyarul.
Azzal kezdtem, ugye, hogy én már csak lapozom a történelmet, és jót mosolygok a hajdani krónikások szamárságain.
Isten tudja, miért, most nincs kedvem mosolyogni.