A magyar népköltészetre elsőként – az írott források szerint – Szent Gellért figyelt fel. A XI. századból ránk maradt legenda szerint egy faluban megszállva hallotta az éjszaka búzát őrlő szolgálóleány dalát, melyet ő a magyarok szimfóniájának nevezett. Anonymus, a XIII. század névtelen történetírója Gestájában megemlíti, hogy a honfoglaló hősök győzelmeikről éneket szereztek.
Népköltészetünk gyűjtése Herder és a Grimm testvérek munkásságának hatására indult el. A mai magyar néprajztudomány másik gyökere a felvilágosodás korában elkezdett, máig folytatott ország- és államismereti munkák sora. Az uralkodók jobban meg akarták ismerni népüket, hogy annak erejét, műveltségét erősítsék, emeljék, s ezáltal az állam politikai hatalmát növeljék. Ezek a leírások a hiányokra, az elmaradottságra, a szegénységre, a műveletlenségre hívják föl a figyelmet, hogy ezeken a bajokon jó törvényekkel segíthessen az állam.
Magyarországon Katona Lajos már a XIX. és XX. a század fordulóján tartott – az irodalomtörténethez kapcsolódva – népköltészetről egyetemi előadásokat, és a földrajz szakon is hallgathattak néprajzi előadásokat a diákok. Az első néprajz szakos egyetemi magántanár Hermann Antal lett 1898-ban Kolozsvárott. Györffy Istvánt nevezték ki először – 1934-ben – az első magyar néprajzi tanszékre nyilvános rendes tanárrá. Európa más egyetemein sem sokkal korábban alakultak néprajzi tanszékek.
Sokan megkérdőjelezik, hogy a néprajz önálló tudomány. Számos félreértés adódott e bizonytalanságból. Az 1968-as nagy nyugat-európai diákmozgalmak idején Németországban egyesek azt követelték, hogy a néprajzot iktassák ki az egyetemi stúdiumok közül, mert hamisan idealizálja a német népi kultúrát. Innen származnak azok a mítoszok – mondták –, melyekkel Hitler annak idején a német nép felsőbbrendűségét hirdette. Egyáltalán, a néprajz önkényesen válogat: kiválasztja a legszebb viseletet, házat, táncokat, dalokat, szokásokat, és elhiteti, hogy ilyen és így él az egész nép. Egy tudományt azonban nem annak alapján kell megítélni, hogy eredményeit egyesek mire akarják felhasználni. E logika alapján a fizika is ellenséges, mert segítségével született meg az atombomba. Mégis, Németországban meg kellett változtatni a néprajzi tanszékek nevét is: a Volkskundéből Europäische Ethnologie lett. Angol nyelvterületen a néprajzot kulturális antropológiának nevezik. Nálunk sokáig csak azt a tudományt nevezték antropológiának, mely az emberrel mint élőlénnyel, annak biológiájával, testi adottságaival foglalkozott. Az antropológia mára ismét sajátos értelmezést kapott egyetemeinken. Szemben a magyar néphagyomány gyűjtésével foglalkozó néprajzzal, az antropológia a mai ember és társadalom kérdéseivel foglalkozik. Én ezt a szétválasztást nem tartom indokoltnak, mert az egykori gyakorlat, élet mára tényleg hagyománnyá vált, de nélküle nem értjük meg a mai társadalom kérdéseit sem. Változatlanul elterjedt fogalom a folklór is. Eredetileg a népi tudást jelentette. Ma a népköltészettel foglalkozó tudomány összefoglaló neve. Így van zene-, tánc-, népdal- és mesefolklór, de a népszokások kutatását is folklórnak nevezzük.
A néprajzkutató miközben az egyének életét, tudását, emlékezetét, gyakorlatát mind tökéletesebben leírja a maga egyediségében, azt is megfigyeli, mi ebben a hagyomány, amit az egyén azért tesz, visel, használ, mert elődeitől tanulta, és mi benne az, ami másokkal közös, vagyis a közösséghez kötött.
Nem is olyan régen például szinte általános volt még, hogy az anyák a kórházakban fekve szülték meg gyermekeiket, s az eseményből az orvos kivételével szigorúan kizártak minden férfit. A néphagyományból tudjuk azonban, hogy 100-150 évvel ezelőtt nem egy helyen az asszony férje ölében ülve szült, vagy az erre készült szülőszékben, ami a fekvésnél sokkal természetesebb testtartást tett lehetővé. Az újszülöttet, miután megmosták, az anyjára helyezték, s vele is maradt éjjel-nappal a függönnyel elkülönített Boldogasszony ágyában. A csecsemő akkor és annyit szopott, amikor és amennyit tudott. Ennek következtében az anya tejképződése is jobban megindult. Az állandó szopás az anyaméh összehúzódását is elősegítette. Ezek ma már orvosilag elismert tények.
Az életerős parasztasszonyokat, akiket nemegyszer a mezőn dolgozva ért el a szülés órája, és a barázdában hozták világra gyermeküket, nyolc napig megkíméltek minden munkától, hogy állandóan gyermekükkel lehessenek és táplálhassák. Mátkája, komaasszonya hordta neki ez alatt az idő alatt a paszitot vagy kerülőt erre az alkalomra készített díszes kosárban, erre az alkalomra szőtt kendővel letakarva: egy fazék levest, sült húst, kalácsot, egy üveg bort. A mátka nemcsak a gyermekágyat fekvő asszonyt, hanem annak egész családját is ellátta, hogy az anyának azokra se legyen gondja.
A mátkát, leendő gyermekének keresztanyját még nagylányoskodása megkezdésekor, 14-15 éves korában választotta ki minden leány barátnői közül. Ennek ünnepélyes napja a húsvét utáni első vasárnap, a fehér – vagy „mátkázó” – vasárnap volt. Ekkor az 5-6 évvel később remélt ellátás jelképeként a leány mátkatálat készített: díszes tálba hímes tojásokat, kalácsot és egy üveg bort helyezett el, majd ezt kisebb lányokkal elküldte barátnőjének. Ha a lány elfogadta a felkérést, a hímes tojásokat kicserélte a magáéival, és a tálat visszaküldte a barátnőjének. A felkérő nem volt személyesen jelen a felkérésnél, így tapintatosan el lehetett intézni, ha a felkért valamiért visszautasította a tisztséget, mely egyébként igen sok kötelezettséggel járt. Ő vette meg keresztgyermekeinek az első, nem szerint járó ruhákat, a korozsmát. Az ő becsületét, gondoskodását dicsérte az is, ha a leány szűzen ment házasságba. A keresztanya volt ugyanis az a felnőtt nő, akinek kötelessége volt eligazítania keresztlányát a serdülőkor, a nővé érés idején erkölcsről, tisztességről és viselkedésről, olyan kérdésekről, melyekkel talán restellt volna édesanyjához fordulni a gyermek. Ha az újszülött még néhány napos korában meghalt, a keresztanya temette el minden feltűnés nélkül.
A kisgyermek mindjárt születése után elkezdi tanulni az emberséget. Először érez: érzi az anya közelségét, megtanulja, hogy az érintés szeretetet fejez ki. Megtanul mosolyogni a rámosolygóktól. Aztán az édesanya megkezdi a tanítást. A jó tanító abból indul ki, amit már tud a gyermek. Mit tud a pár napos kis csecsemő? Szopni. Megtanulja csücsöríteni az ajkát és a nyelvét.
Gyermekkori emlékem, hogy látogatók jönnek megnézni pár hetes öcsémet. Föléje hajolnak, összecsücsörítik a szájukat, kidugják kissé a nyelvüket, forgatják az ajkuk közt. Emlékszem, hogy 1962 utolsó napján a moldvai Lujzikalagorban az egyik házbeli fiatalasszony altatta a bubáját: úgy, ahogy öcsémnél láttam hatvan évvel ezelőtt, de a fiatalasszony énekelt is: „Alululej, alululej, kukujj el… Jancsekám… alululej.” A gyermek visszamosolyog. A beszélt nyelv előtt már tanulja a zenei anyanyelvét, a zene nyelvét.
A csecsemőt a szopás után nem fektetik le rögtön. A mohón lenyelt tejjel sok levegő is kerülhet a kicsi gyomrába, s ha így kerül vízszintesbe, kibukhatja a tejet, vagy a legrosszabb esetben a légutakba kerülhet az anyatej. Ezért a szoptatás után a kicsit rázogatják, höccögtetik, büfiztetik – ehhez térdükön lovagoltatják is, egyszerű, ritmikus kis dalt dúdolva: „Gyi, gyi paripa, azon megyünk Brassóba…” Ez a kicsi ember első találkozása a ritmus, a mozgás, a tánc leírhatatlan ősi örömével.
Az anya állandó közelsége, hogy érezheti teste melegét, érintheti arcát, hallhatja szívdobogását, nagyban elősegíti a gyermek testi, szellemi és érzelmi fejlődését – ezt a modern orvostudomány és lélektan bizonyítja.
A gyermekek játékvilága ezután már önállóan hagyományozódik. A futkosó gyermek idősebb társaitól tanulja meg az énekes, szerepjátszós, körtáncos játékokat. A hagyományos gyermekjátékokban nincs győztes és legyőzött, bajnok vagy vesztes, második, harmadik, utolsó helyezett, mint a mai játékokban, melyekben az együttmozgás, az együttdobbantás, éneklés örömét felváltja a győzelem ígért öröme, a vágy a másik legyőzésére.
A játékszereket is maguk a gyermekek készítették, és ennek módját a nagyobbaktól tanulták meg. A csontból, csutkából, rongyból készített ökör, baba kedvesebb volt minden ajándékba kapott, csillogó játéknál. A gyermek nem sokra becsüli azokat a gyárban készült játékokat, melyekkel elhalmozzák. Alkotás helyett marad a falfirka, a váróterem üvegének betörése, az üléshuzat felhasítása.
A hosszú, eseménydús nap után a gyermek elfárad. Elszakad társaitól, a családtagoktól, mielőtt elnyugodna, elmagányosodik. Álmos, de fél az éjszakától, az egyedülléttől. Igényli a biztatást, a hozzá szóló szavakat. És ekkor mesét kell, kellene mondani. Milyen mesét? Az évezredek, évszázadok alatt kialakult, hagyományos mese az, amit a gyermek igazán igényel. Ami lényegében arról szól, hogy „most te még kicsi vagy, gyenge, kiszolgáltatott, mint a harmadik, a legkisebb királyfi, vagy a kiskanász, vagy a Hamupepejke, de ha jószívű vagy és bátor, ha segítesz a bajbajutottakon, emberen, állaton, akkor azok is megsegítenek téged, és legyőzöd a hétfejű sárkányt, a gonosz óriást, a boszorkányt. Nem a másik embert, hanem a Gonoszt magát, és te leszel a király!” A gyermek ezt akarja hallani, nem egyszer, hanem sokszor, újra és újra. És kijavít, ha tévedek. Nem szórakozni vágyik; erősítést, biztatást, hitet vár, életprogramot, eszméket. Bármennyire mókás, nevettető Tom és Jerry kalandjainak sorozata, az ott látottak eljelentéktelenítik, bagatellizálják az erőszakot, a szenvedést, a brutalitást. A gyermek hisz az igazságban, és ezért nem viseli el a méltatlan vereséget.
A néphagyományból a fiatal nemcsak a munka és a társas élet mikéntjét, szabályait tanulja meg, hanem azt a jelrendszert, nyelvet is, mellyel gondolatait és indulatait kifejezheti, elmondhatja másoknak. És azzal, hogy jelekkel, jelképekkel megfogalmazza a kimondhatatlant, meg is szelídíti, hatalmába is keríti.
Vannak életünkben nagyon keserű és megváltoztathatatlan események. Halál, gyász, árvaság, csalódás, életre szóló sérülések. Nem lehet őket meg nem történtté tenni, elfelejteni, kitörölni. Mit lehet velük tenni? Szépen megfogalmazni, kifejezni, elsiratni, másokkal megosztani. A szó: hatalom, erő. Amit kimondok, amit nevén nevezek, afölött már úr vagyok. Mennél jobban, mélyebben, találóbban nevezem meg, annál inkább erőt veszek magamon, fájdalmamon, annál jobban megbékítem magam a világgal.
A mai társadalom betegesen óvja az egyént a nagy testi és lelki megrázkódtatásoktól, így az nem repdes ujjongó örömében a magasságokban, és nem járja be a gyász és a fájdalom mélységeit sem. Érzelmi kilengései „gyenge oszcillálásra” szűkültek le – mondja Konrad Lorenz. A hagyományos kultúrákban minden formát, külsőt, drámai elmélyítést kapott, kimondatták vagy kifejezték az érzelmeket, nem tagadták el őket. Ma rögtön letakarják, eltüntetik a megholtat a szem elől, ugyanakkor a filmekben rakásra ölik egymást a szereplők, bagatellizálják az életet és a gyilkosságot. Ez az embereket érzéketlenné, közömbössé teszi minden szenvedéssel, a szolidaritás vállalásával szemben.
(A fenti szöveg a december 23-án elhangzott előadás rövidített, szerkesztett változata.)
A Mindentudás Egyetemének következő előadása január 20-án 19.30-kor kezdődik a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem informatikai épületének B28-as előadójában (Budapest XI., Magyar tudósok körútja 2/B).
Az előadások teljes szövegét a hozzászólásokkal és a vitával együtt a www.mindentudas.hu weblapon találják meg az érdeklődők.
Barcelona
„Elfogadhatatlan" – Lamine Yamal bulija elfajult, feljelentették a Barcelona tehetségét
