Az átvilágítás még mindig időszerű

Szomorúan látom, hogy rendkívül elmérgesedett a két történelmi egyház és a kormányzat közötti kapcsolat. Remélem, hogy megvalósulnak azok az ígéretek, amelyek szerint ezt a kérdéskört a kormány újra áttekinti, és minden egyház számára elfogadható megoldást hoz – mondta Szabó István, a Dunamelléki Református Egyházkerület újonnan megválasztott, azonban hivatalosan még nem beiktatott püspöke. Lapunknak adott interjújában püspöki elképzeléseiről beszélt, valamint az állam és az egyház kapcsolatáról fejtette ki a véleményét.

A református egyház újonnan megválasztott püspökeként milyen gondolatokkal tekint a 2003-as esztendőre?
– Az idő múlását mindig azzal a szemlélettel figyelem, hogy felismerjem, mi az, ami állandó, mi az, ami velünk jön a múltból, mi az, ami elmúlik, és mik azok a fejlemények, amelyek feladatként előttünk állnak. Én mindenkit arra buzdítok, hogy megfelelő alázattal tekintsen önmagába, és Jézus késztetésének engedve még igazabban szeressen.
– Meglehetősen viharos körülmények között választották püspöknek. Hogyan értékeli azt a tizenkét évet, amely során a Dunamelléki Református Egyházkerületet Hegedűs Loránt vezette?
– A mögöttünk álló tizenkét esztendő igen jelentős és maradandó korszaka a református egyháznak. Intézményeinkben, iskoláinkban, szervezeteinkben megerősödtünk. Természetesen a szocializmus nehéz öröksége miatt ezt az időszakot komoly viták is kísérték. Ezeket én sokszor értelmetlennek tartottam, mert gyakran olyan körökben zajlottak, hogy elsikkadt a református egyház kormányzásának közösségi rendszere. Véleményem szerint ez az elmúlt tizenkét év legsúlyosabb fogyatékossága.
– Elődje gyakorlatához képest milyen változtatásokat szeretne bevezetni?
– Azt a törvényekben is meghatározott egyházkormányzati elvet szeretném követni, amely értelmében a döntéseket az arra jogosult egyházi szerveknek kell meghozniuk. Másképpen fogalmazva: vissza szeretném bontani azt a túlzott hatalmat, amely az egyházkerület vezetésében kialakult. Felfogásom szerint a püspöknek az a feladata, hogy az egyházban zajló munkát integrálja, motiválja és irányítsa. Az egyházkerület közösségét kell vezetnie, nem pedig arra törekednie, hogy a különböző testületek mögötte zárkózzanak fel.
– Lelki értelemben milyen református egyházat szeretne?
– Misszionáló egyházat szeretnék. Olyan spirituális közösséget, amely az evangélium hirdetését elsőrendű feladatának tartja, és ezzel olyan egyházi életet alakít ki, amely mindazok számára vonzó lehet, akik különböző okok miatt eltávolodtak Jézus Krisztustól.
– A református egyházon belül az utóbbi időben komoly viták zajlottak a lelkészek politikai szerepvállalásáról, és az egyházon belüli átvilágításról. Önnek mi ezekről a véleménye?
– Elkerülhetetlennek tartom, hogy az egyházak – és így a lelkipásztorok is – a politikai kérdésekben kifejtsék a véleményüket. Az egyháznak ezeket a megnyilvánulásait nem szabad elnémítani, hiszen a politikai döntések, események mindannyiunk életét befolyásolják.
– Politikai oldalról azonban ezt nem minden esetben veszik jó néven. Az utóbbi időben több kormánypárti politikus is azt fejtegette, hogy az egyházaknak a híveik lelki gondozásával kellene foglalkozniuk.
– Meg tudom érteni, ha egy politikus, vagy egy párt időnként kínosnak érzi, ha az egyházak az őket érintő ügyekben megszólalnak. A parlamentáris demokrácia értelmében Magyarországon négyévente országgyűlési és önkormányzati választások vannak. Elkerülhetetlen, hogy a politikai értékekről ilyenkor az egyházak is kifejtsék a véleményüket. Ez bizonyos pártokat talán kínosan érint. Én azt hiszem, mind a két oldal szereplőinek el kellene azon gondolkozniuk, hogy egy egyház miként fejtheti ki az álláspontját azokról a kérdésekről, amelyekről a politikum dönt. Ha eljutnánk egyszer ahhoz a bölcsességhez, hogy az összetartozásban is megtaláljuk a különbséget, sok fölösleges vitát elkerülhetnénk.
– Térjünk vissza az egyházon belüli átvilágításhoz.
– Némi szomorúsággal szemlélem azt a vitát, ami ebben a kérdésben egyházunkon belül zajlik. Az átvilágítás gondolatát bizonyos szempontból megkésettnek érzem, hiszen ezt a munkát 1990-ben kellett volna elvégezni. Ennek ellenére úgy vélem, hogy ezt minden lelkipásztorra, tisztségviselőre ki kellene terjeszteni.
– Ezek szerint kötelezővé tenné az átvilágítást?
– A jelenlegi átvilágítási törvény csak az önkéntességet teszi lehetővé. Elvileg természetesen lehetne olyan törvényt hozni, amely az egyházi embereket kötelezi arra, hogy önkéntesen kérjék az átvilágításukat. Ez azonban fából vaskarika. Két évvel ezelőtt a zsinat emiatt utasította el ezt a javaslatot. Már megint ott tartunk: hogyan függ össze az egyház és a politika világa, hiszen ezt a törvényt a parlament hozta. Ha azt szeretnénk, hogy kötelező legyen lelkészre, presbiterre és világi alkalmazottra egyaránt, akkor ebben a kérdésben a politikának kellene lépnie. A jelenlegi állás szerint csak azt tehetjük, hogy javasoljuk a lelkipásztoroknak és a világi tisztségviselőknek az önkéntes átvilágítást.
– Mi a véleménye a katolikus és a református egyház, illetve a kormány között az utóbbi időben kialakult konfliktusokról? Ez a szociális törvény módosításának javaslatával kezdődött, majd az egyház-támogatási rendszer módosításának szorgalmazásával folytatódott.
– Válasszuk mindjárt szét ezt a két területet. A szociális törvényjavaslattal a kormányzat egy provizóriumot fogalmazott meg, amely a jelenlegi helyzetben kínosan érintheti az egyházakat. Pontosan azt a területet – vagyis a szociális munkát, az idősek, elesettek ápolását, illetve az ezen szolgálatok ellátásához szükséges létesítmények felállítását – érinti, ami mindig is szívügye volt az egyháznak. Nem hinném, hogy ma Magyarországon lenne olyan politikai erő, amely ezt elvitatná. Itt azonban megjelenik egy jogi probléma. Az Európai Unióban számos olyan ország található, ahol az egyházakat az úgynevezett nonprofit szférában kezelik. Financiális értelemben szerintem is idetartoznak, ha azonban a dolog másik oldalát is megnézzük, akkor kiderül, a kormány javaslata az egyházakat menynyire méltatlan helyzetbe hozza. Már a középkorban is voltak egyházi ispotályok, aggmenhelyek, árvaházak. Ez az egyház küldetéséhez tartozik. A törvényalkotóknak ezért ebben az esetben nagy gondossággal kellene eljárniuk, és olyan preferenciákat kellene megfogalmazniuk, hogy az egyházak ne kerüljenek az önkormányzatokkal rivális helyzetbe. Ami az egyház-támogatási rendszert illeti: a római katolikus és a református egyházat meghökkenti a kormány szándéka. Csak remélni tudom: a jelenlegi kormányzó erők is eljutnak arra a bölcsességre, hogy az egyházakat nem szabad kiszorítani. Az utóbbi időben sokan beszéltek arról, hogy a mostani kormány revánsot akar venni a történelmi egyházak korábbi politikai megnyilvánulásai miatt. Azt remélem, hogy nem erről van szó, hanem inkább a korábban önmagukat mellőzöttnek érző kisegyházak szimbolikus elégtételéről. Szomorúan látom, hogy rendkívül elmérgesedett a két történelmi egyház és a kormányzat közötti kapcsolat. Remélem, hogy megvalósulnak azok az ígéretek, amelyek szerint ezt a kérdéskört a kormány újra áttekinti, és minden egyház számára elfogadható megoldást hoz.
– Mivel magyarázza, hogy a polgári kormány és a jelenlegi kabinet ilyen eltérő módon közelít a történelmi egyházakhoz? Ön nem fedez fel ebben antiklerikális szellemiséget?
– Abban az összes jelentős politikai erő egyetért, hogy az alkotmánynak ketté kell választani az egyházat és az államot. Azonban teljes mértékben mégsem bizonyult kielégítőnek az a gondolat, amely tizenkét évvel ezelőtt ezt motiválta. Az élet ugyanis megmutatta: hiába van a szétválasztás, a dolgok természeténél fogva rengeteg érintkezési pont van. A kérdés tehát az, hogy az egyes politikai erők milyen filozófiát követnek. Úgy tűnik, a jelenlegi kormányzó erők a szétválasztást úgy értelmezik, hogy azzal semmilyen együttműködés sem jár. Az előző kormányzat ezzel szemben a szétválasztás elvének megtartása mellett az együttműködés lehetőségeit is kereste.
– Önnek melyik gyakorlat a szimpatikusabb?
– Az első nem tud szimpatikus lenni, mert hiába értek egyet a szétválasztás elvével, az élet bebizonyította: ha úgy tekintünk a másikra, hogy semmi közünk hozzá, akkor idővel óhatatlanul összeütközünk. Most ez történik. Ha azonban úgy tekintünk egymásra, mint akik azonos térben mozgunk, akkor olyan elfogadható közös életet alakíthatunk ki, ahol pontosan az együttműködés révén elmaradnak az ütközések. Az utcán is így van, ha az egyik járókelő csak felfelé néz, a másik meg csak a földet bámulja, előbb-utóbb egymásba ütköznek.

Szabó István 1956. december 14-én született Sárbogárdon. A debreceni Református Gimnáziumban érettségizett, majd Budapesten folytatta teológiai tanulmányait. Lelkészi szolgálatait 1981-ben kezdte Sáregresen. A következő esztendőben ösztöndíjjal a chicagói McCormick teológiai szemináriumban tanult. Teológiai doktori vizsgáját 1994-ben tette le. Közben több gyülekezetben lelkészi szolgálatot látott el, legutóbb a Buda-hegyvidéki egyházközség lelkésze. 1997 után az ELTE művelődéstörténeti tanszékén tartott előadásokat, 1998 tavaszán pedig kinevezést nyert a Pápai Református Teológiai Akadémia rendes teológiai szakára. 1999-től egyetemi tanár. A Théma Egyesület elnökségi tagja. A Dunamelléki Református Egyházkerület megválasztott püspöke, tisztségébe azonban még nem iktatták be.