A második hellyel nem sokra megyünk – szögezte le dicséretes mértéktartással Bozóky Imre, és ezzel megfogalmazta a lényeget a labdarúgó Európa-bajnoksággal kapcsolatos vágyainkról szólva. A futballszövetség elnöke a 2008-as torna Ausztriának és Svájcnak történő odaítélése után azt is sejtetni engedte, hogy ezzel jó időre eltemethetjük reményeinket, hogy ha már a játékban nem, legalább a rendezésben felzárkózhatunk Európához.
Bozóky doktor a tényekből indult ki. A FIFA úgy döntött, a jövőben a földrészek vetésforgója érvényesül majd a világbajnoki helyszínek kijelölésénél. Tavaly Ázsia (Korea, Japán), három év múlva Európa (Németország) a házigazda, 2010-ben Afrika következik, a logika alapján 2014-ben Amerika, utána megint Ázsia, s csak azután a mi földrészünk. 2022-t írunk akkor, így aztán a nagy tornák megrendezésénél igencsak felértékelődnek az Európa-bajnokságok. Az pedig elképzelhetetlen, hogy a futballnagyhatalmak ne kívánnának egy-egy kimagasló nívójú tornából szakmai és anyagi haszonra szert tenni. S ha ugyebár Olaszország, Spanyolország, Anglia, Németország vagy Franciaország óhajt valamit az európai futball körül, akkor csak a pénz és a pillanatnyi hatalmi erőviszonyok szabhatnak határt a vágyaiknak. Az elmúlt évek tapasztalatai ezt támasztják alá.
Az UEFA hatalmasainak döntését követően a Neu Zürcher Zeitung arról írt, hogy az európai futballpiac bővítésének szándéka lehetett volna az az elv, amelynek mentén Magyarország, Oroszország vagy Horvátország és Bosznia-Hercegovina közösen rendezhette volna meg az Európa-bajnokságot, ám a döntéshozók úgy ítélték meg, még nem tartunk ott, hogy a szavak a gyakorlatban is érvényesüljenek. A lap szerint ennek ellenére az európai futball jövőjét keleten kell keresni, ám a megállapítást nyugodtan iktathatjuk az udvariaskodó, semmi kézzelfogható haszonnal nem szolgáló megállapítások közé.
Oda, ahová a mi pályázatunk kiindulópontjául szolgáló FIFA- és UEFA-ígéreteket is tehetjük, melyek szerint minden eszközzel támogatni kell Kelet-Európát abban, hogy felzárkózhasson a nyugati végekhez. Az Európa-bajnokság igazán remek eszköznek látszott, ám miután nem használták fel a csodaszép lózungokra mindig kész futballhatalmasok, ideje leszámolni az illúziókkal.
A valóságra figyelő hozzáértők ugyanis határozottan állítják, hogy a nyugat-európai futballhatalmaknak nem érdekük a keleti térség felzárkóztatása. Miért is lenne? Ahol tényleg a kereslet és a kínálat az úr, a haszon diktál, ott aligha mondanak le szívesen az üzleti élet nagyjai az olcsó piacról. Márpedig ha csak a játékoseladásokat nézzük, a nagy európai klubok bagóért vesznek Kelet-Európában sztárokat, s ha tíz futballistából csak egy befut, már nem is érdemes beszélni azokról, akik csak a statisztikát javították. Ha az ukrán Sevcsenkóra, a cseh Kollerra, Smicerre, Nedvedre vagy Rosickyre gondolunk, él a tétel, ám ide sorolható a mi Király Gáborunk, Lisztes Krisztiánunk és Dárdai Pálunk is, hiszen ma már sokkal drágábban eladhatók, mint amennyiért megszerezte őket a klubjuk.
És ezzel túlléphetünk az elveken, következhet az, ami kézzelfogható.
A nyoni szavazás kapcsán azt (is) emlegették, hogy ha van legalább egy épkézláb stadionunk, akkor mi nyerjük meg a versenyt. A feltételes módnak itt sincs helye, az azonban valószínű, hogy – ismerve egy-egy nagy futballtorna infrastrukturális követelményeit – nem vetett ránk igazán jó fényt, hogy csupán makettekkel szolgálhattunk, a rendezéshez nélkülözhetetlen stadionoknak a nyomait sem lelhették föl Magyarországon a hozzánk érkező hivatalos emberek. Nyolc stadiont szántunk terveinkben az Európa-bajnokságra, közülük egy felújítandó (Puskás Ferenc-stadion), kettő újjáépítendő (Székesfehérvár, Győr), öt tervezés alatt (Fehér út, Debrecen, Diósgyőr, Szeged, Kaposvár) minősítéssel szerepelt a prezentációban. (Csak összehasonlításul: Ausztriában már a 2004-es, a Magyarországgal közös pályázat idején új stadion épült Innsbruckban és Salzburgban.) Ráadásul olyan megoldásokkal éltek volna az építésnél, hogy a tornára feltehetően megtelő 30–60 ezres pályákat könnyen át lehessen alakítani 20–30 ezresekké, mert ugyebár nálunk ennél több néző csak nagy ritkán kíváncsi egy-egy meccsre. (Lásd még: a játék népszerűsége.)
Meggyőződésem, hogy az sem erősítette az esélyeinket, hogy mifelénk a futballban a szavaké a főszerep, nem a tetteké. Nincs olyan hét, amikor ne lángolna föl valamilyen vita, ne esnének egymásnak többen is a pályák környékén, sőt azokon túl is.
Az országgyűlési választások idején többször is elhangzott, hogy a korábbi kormány kiemelte a futballt a sok-sok reformot érdemlő országos ügy közül, a téma jelentőségén túl kapott helyet a kampánykörutakon, aminek híre nyilván eljutott az UEFA uraihoz is. Ha mást nem, azt mindenképpen levonhatták következtetésképpen, hogy a politikai váltás aligha kedvez annak, ami nekik fontos, amiből élnek. Aztán jött a stadionrekonstrukció körüli vita, amelyben ki ugyan nem mondták a hatalomra kerülők, hogy szó sem lehet róla, ám az építkezések lelassultak, megálltak. Aligha véletlen, hogy csak a 2008-as Európa-bajnokság helyszínének kijelölése utáni napokban jelentette be a kormányszóvivő, hogy folytatódik a program, a folyamatban lévő beruházásokat befejezik. Ha egy héttel korábban hangzik el mindez, jelzés lehetett volna. Tiszteljük annyira a politikát, hogy elfogadjuk: nem véletlen a későbbi időpont, a hatalom tudja, mit csinál.
És persze az edzői licencek körüli hercehurca. Előbb a vita, hogy ha ott a Testnevelési Egyetem (TE) oklevele, minek egyáltalán az UEFA jogosítványa, aztán a gyakorlat, hogy hiába lett kötelező a licenc, jó néhány klubban más lett az edző papíron, és más a valóságban. Nos, a licenc az UEFA találmánya, így aligha hihető, hogy meleg szeretettel, és „Éljen Kelet-Európa!” fölkiáltással fogadnák az európai szövetség elöljárói a szabályaikat fölrúgókat.
Arról viszont nem volt nálunk disputa, hogy megéri-e 3 milliárd eurót fordítani a rendezésre, lenne-e más helye annak 2 milliárdnak, amennyi a végösszegből az infrastrukturális fejlesztésekre kell. Vagyunk mi olyan büszkék a futballunkra (is), hogy ne tegyük föl a kérdést: megéri-e? Oroszországban őszintébbek voltak, mindvégig éles belpolitikai csata folyt Mihail Kaszjanov miniszterelnök és a Vlagyimir Putyin kormányfő bizalmát élvező sporthivatali elnök, Vjacseszlav Fetyiszov között arról, megengedheti-e magának az ország, hogy Európa-bajnokságot rendezzen. Kaszjanov nem támogatta az ötletet, mondván, nem lenne méltányos milliókat fordítani olyan városok stadionjaira, amelyekben ennél sokkal fontosabb létesítmények hiányoznak, vagy éppen emberhez méltatlan körülmények között működnek. A kérdés akkor is jogos, ha felvetése kétségtelenül nincs híján a demagógiának.
Lehetünk csalódottak, átkozhatjuk a sorsot, az égieket, nincs az az indulat, amellyel vitatni lehetne, hogy jó helyre került a 2008-as labdarúgó Európa-bajnokság. Ha csak az előbb említett kérdést, a létező körülményeket vesszük alapul, érdemes idézni a Der Standard című lapot, amely a szavazás előtti napon fehéren feketén leszögezte: az UEFA érdeke egyértelműen az, hogy ott legyen az Eb, ahol a politikában, az infrastruktúrában és a társadalmi szerkezetben a legnagyobb biztonságot garantálják. Nos, Ausztriára és Svájcra e tekintetben sem lehet panasz. Olyannyira, hogy Ausztriában már jó előre pontosan kiszámították, mit nyernek vele, ha övék lesz a rendezés joga. Nos, e szerint az építőiparra 2003 és 2005 között 152 millió euró értékű többletberuházás vár, az idegenforgalom többletbevétele 100–150 millió euró lehet, az ágazatban ezres nagyságrendben mérhető majd az új munkahelyek száma. Jól járhatnak a reklámban érdekelt cégek is, náluk 50–90 millió euró körüli többletbevétel várható.
És persze az sem mellékes, hogy Ausztriában és Svájcban semmiféle vita nem kísérte a kandidálást. A Neue Zürcher Zeitung a szavazás napján nem véletlenül emelte ki a közös pályázat erényeként, hogy Ausztria és Svájc győzelme esetén hasonló kultúrájú országok adnak otthont a tornának, a lakosság több mint 80 százalékának támogatásával. A lelkesedésre jellemző, hogy Hans Krankl, az egykori legendás csatár, az osztrákok szövetségi kapitánya egyenesen úgy véli, hogy a nyoni határozat a legjobb döntés, ami az elmúlt fél évszázadban osztrák futballal kapcsolatosan született. Krankl nem beszélt a levegőbe, bizonyosság rá, hogy a döntést követő huszonnégy órában Bécsben már nyolcezer jegyigénylést rögzítettek a majdani mérkőzésekre.
Végezetül, de nem utolsósorban az UEFA is jól jár Ausztriával és Svájccal, elvégre a két ország jóvoltából, a futballt tekintve, az európai középmezőnyhöz tartozó országokat ért a kitüntetés. Így aztán nem sok szó érheti a ház elejét, amikor majd a következő kiírásnál ismét a nagyhatalmak játsszák a főszerepet. A kicsik kipipálva!
Tagadják vagy sem, édes mindegy, egész biztosan az is szerepet játszott a magyar pályázat sorsában, hogy nemzetközi mércével nézve egyszerűen nincs futballunk. És ezzel máris áttérhetünk az úszásra, ahol a 2006-os Európa-bajnokság rendezési jogát Budapest nyerte el a hollandiai Eindhovennel szemben. A gondolattársítás nem erőltetett, hiszen Gyárfás Tamás, a magyar szövetség elnöke, alighogy kihirdették a magyar sikert, arról beszélt, hogy a sport értékeit alapul véve fontosabb, mi történik a medencében, mint a parton. Mindez azt jelenti, hogy nem elegendő a dicső múltra utalni egy-egy kandidatúránál, a jelen sikerei érnek a legtöbbet.
Nos, az Európai Úszóliga (LEN) elöljárói a riesai rövidpályás Európa-bajnokság idején szavaztak a 2006-os helyszínről, a viadalon pedig a magyar küldöttség három-három arany- és bronz-, valamint két ezüstéremmel zárt. Persze nem a decemberi érmek számítottak sokat, inkább az, hogy jóvoltukból kiderült: folyamatosan jelen vagyunk a sportág elitjében.
Hogy Gyárfás a sportra szavaz, nem a show-ra, arra bizonyság még, hogy noha korábban az volt a terv, hogy a magyar prezentáció háziasszonya az olimpiai, világ- és Európa-bajnok Kovács Ágnes lesz, végül eltekintettek a klasszis részvételétől, mondván: ő inkább a medencében szorgoskodjon. Nos, így is történt, Kovács elindult a rövidpályás Eb-n, ami igazán nemes gesztus a sportág mellett, hiszen a 25 méteres medence nem az ő világa. Mint ahogy az is pályázatunk komolyságát bizonyította, hogy a Magyar Televízió terven kívül műsorra tűzte a riesai viadalt, sejtetve, hogy nálunk nem lehet gond a közvetítésekkel akkor, ha komoly eseményről van szó.
Ezzel együtt a helyszín kiválasztása előtt egy nappal meglehetősen borús volt a magyar delegáció, mert kiderült: a francia, a török és a spanyol küldött nem lesz ott a szavazásnál, ami – a hozzáértők szerint – nem volt jó előjel a számunkra. Maradtak tehát tízen, s végül mindannyian Budapest mellett tették le a voksukat. Megjegyzendő: holland is volt a döntéshozók között.
Tízből tíz – különlegesség ez a javából a (sport)diplomáciában, ám Budapest pályázatának nem csupán ez volt az egyetlen kuriózuma.
Összesen 760 ezer forintba (!) került a kandidálás, ebben az összegben benne foglaltatik a delegáció tagjainak utaztatása és a protokollköltség is. A kiadásoknál a legnagyobb tételt az 1926-os budapesti Európa-bajnokság aranyérmének lemásoltatása és a LEN-büro tagjaihoz való eljuttatása jelentette.
Az is meglepő volt, hogy Gyárfás elnök kockáztatott (és nyert – ez azért fontos). Tudni kell, az úszóknál a pályázat fontos része, hogy a kandidáló város mekkora összeget hajlandó átutalni a reklámbevételekből a LEN pénztárába. Nos, a magyar elnöknek másfél millió euróra volt fölhatalmazása, ám hiába próbálták lebeszélni róla, csak 800 ezret jelölt meg, mondván: a maradék jusson az úszóknak. „Ha nem kapjuk meg a rendezés jogát, akkor lemondtam volna” – így az elnök, aki persze nem tudhatta, hogy a hollandok nem szolgáltak konkrét összeggel ennél a pontnál.
Budapest győzelménél biztos számított az is, hogy három helyszínt jelöltek meg a majdani viadal otthonául, s közülük két helyen (Kőér utca, Latorca utca) már létezik uszoda, a Műszaki Egyetem melletti terület pedig mindenfajta beruházásra alkalmas.
Futballban nem sikerült, úszásban igen. A két pályázatot és a kandidálás körülményeit nehéz valósan összehasonlítani, ám képtelen vagyok szabadulni a gondolattól, hogy úszásban azért lesz, s futballban azért nem lesz nálunk Európa-bajnokság, mert az úszók álmaikat megfogalmazva a valóságból indultak ki, számba vették és nem elvetették a tényeket, mint a futballisták.
És mielőtt elfelejtem: amíg a két szavazás hetében Risztov Éva háromszoros Európa-bajnok lett, a Ferencváros éppen a fellebbezését fogalmazta az ismert botrány miatt rá kirótt UEFA-bírság ügyében.
Kapu Tibor
Kapu Tibor megható búcsúbeszédet mondott + videó
