Miközben hónapok óta mást sem hallunk, mint hogy az előző kormány milyen hibákat vétett, mi mindent kellett rendbe tenniük utódainak a külügyek terén is, ön egészen az utóbbi napokig nem reagált e meglehetősen alantas vádakra, nem is kommentálta az azóta lezajló eseményeket. Milyen okok állnak e szándékolt visszafogottság mögött? Fáradtság, új elfoglaltság, avagy egyszerűen csak taszítja a viták ma uralkodó stílusa?
– Nyilván több oka is van annak, hogy kerülöm a nyilvánosságot. Kétségtelenül van bennem egyfajta kiábrándultság, csalódottság. Én úgy képzeltem el a külpolitikát, s ennek megfelelően próbáltam folytatni a tevékenységemet is, hogy abban két alapvető tétel érvényesüljön: a nemzeti egyetértés és a folyamatosság. A sikeres külpolitikának ugyanis mindkettő alapfeltétele. Soha egyetlen rossz szót nem szóltam tehát az előző kormány külpolitikájáról, mivel úgy hittem, hogy az kedvezőtlenül érinti a hatékonyságot. Mindig hangsúlyoztuk a külpolitika folyamatosságát, ami persze nem jelentette azt, hogy közben nincsenek hangsúlyváltozások. Jeleztük például, hogy markánsabb, erőteljesebb nemzetpolitikát és Közép-Európa-politikát szeretnénk megvalósítani. Úgy hiszem, történelmi perspektívákban a személyek, a pártok, a kormányok igazából érdektelenek, meghatározó szerepe annak van, hogy mi történik az országgal, s miként lehet a nemzeti érdekeket érvényesíteni. Folyamatos konszenzusra kell tehát törekedni, ami bizonyos politikai stílust vagy kultúrát feltételez. Miniszterségem idején folyamatosan egyeztettem a pártokkal, míg nyolc-kilenc hónapja nem ez történik, és ez nem jó az országnak. Azt önmagában még nem bírálom, hogy a választási időszakban külpolitikai kérdések is bekerülnek a vitákba, ezután azonban a kampányt abba kell hagyni. Amikor elvállaltam ezt a posztot, úgy gondoltam, hogy ez pártokon túllépő, történelmi jelentőségű feladat, amelyet csakis az említett alapelveknek megfelelően lehet és érdemes jól megoldani. Ez már önmagában elegendő ok arra, hogy visszavonuljak, ne vegyek részt kisszerű politikai
vitákban, adott esetben ne vá-
laszoljak valótlan állításokra. Ezek a viták ugyanis olyan szinten folynak, ami az én ízlésemnek, politikai kultúrámnak nem felel meg.
– A külpolitikai kérdésekben lényegében azért korábban érvényesülő nemzeti konszenzus a kedvezménytörvény, pontosabban az Orbán–Nastase-megállapodás után bomlott meg látványosan. Az ellenzék teli torokból üvöltötte, hogy 23 millió románt hoz az országra a kormány, a sajtó nagy része partner volt e populista kampányban, az emberek többsége pedig elhitte mindezt…
– Azért európai uniós kérdésekben is voltak korábban már viták, esetenként teljesen alaptalan vádak is elhangzottak, nem kétséges azonban, hogy a kedvezménytörvény kapcsán a korábbi nemzeti konszenzus ellenére egyre gyakrabban és markánsabban jelentek meg pártpolitikai, belpolitikai megfontolások. A kül- vagy nemzetpolitikai témák robbanásszerű megjelenése a belpolitikai porondon valóban a magyar–román miniszterelnöki megállapodás utánra tehető. Ma is meggyőződésem azonban, hogy hosszú és nehéz előkészítés után különlegesen kedvező megállapodást kötöttünk akkor. A helyzetet némiképp megkönnyítette, hogy a velencei bizottság lényegében elfogadta a törvényt, hiszen az alapkérdést illetően a magyar álláspontot fogadta el. Ezt ma lényegében a román diplomácia is elismeri. Ezzel együtt meg kellett állapodni a szomszédokkal is. Romániával kötöttünk is egy egyezményt, amelyben – ma már nyugodtan mondhatom – semmit nem adtunk. Ez így volt, még ha az ellenzék és a közvélemény jelentős része nem volt hajlandó tudomásul venni, hogy egy évekkel korábban aláírt megállapodás értelmében 8700 román vállalhatott már könnyített eljárással munkát évente nem három, hanem hat hónapra.
– Utólag azért nekem úgy látszik, hogy a kedvezménytörvény kérdésében a nyugati közvéleményt jobban is meg lehetett volna győzni. Ráadásul a bővítési biztos kissé későn jelzett fenntartásaival mintha csőbe is húzta volna a külföldön néhányaknak kellemetlen polgári kormányt…
– Az Európai Bizottsággal már évekkel a törvény elfogadása előtt megkezdődött az egyeztetés, s ennek folyományaként a szövegben egyáltalán nem lényegtelen változtatások történtek. Látni kell azonban, hogy a nyugati közvélemény ebben a kérdésben megosztott, és tudomásul kell venni azt is, hogy hallatlanul érzékeny problémáról van szó, mivel a kulturális és a politikai nemzet kérdésének fogalmát vetette fel ez a törvény. Igaz, hogy nyolc-tíz hasonló példát is találunk Európában, ám a hasonló kedvezmények politikai jelentősége itt, a Kárpát-medencében a legnagyobb. A nyugat-európai országok egy részének megvannak a saját érdekei, s ezek prizmájára vetítik e problémát is. Sok európai ugyanakkor rokonszenvezik e megközelítéssel, s meggyőződésem, hogy a XXI. században lassan-lassan ki kell iktatnunk a gondolkodásunkban a territórium abszolút jellegét valló felfogást. Ez történik egyébként az európai integrációban is, még ha nem mindig vesszük is észre. Tulajdonképpen a törvény is ebbe az irányba tesz egy lépést, emberekről szól, s nem területekről. Olyan emberekről, akik meg akarják őrizni nyelvi, kulturális és – mondhatjuk nyugodtan – nemzeti identitásukat. Nagyon nehéz azonban elfogadtatni mindezt olyanokkal, akik nem így látják a világot, homogén vagy majdnem homogén nemzetállamban gondolkodnak. Olyanokkal például, mint az Európa Tanács raportőre, Erik Jürgens, aki szerint a nemzet egyenlő az állammal. Jól tudjuk egyébként, hogy nem mi, magyarok, hanem a történelem tett különbséget a két fogalom között. S ha már ez a helyzet, azt valahogy kezelni kell. Legyünk reálisak, nem fogja mindenki elfogadni ezt az álláspontot, de ha a kérdésben nemzeti egység van, s mindenkinek világos, hogy a magyarokat ebben komolyan kell venni, akkor sikerre vihetjük álláspontunkat. Günter Verheugen például érezte és értette ezt.
– Most talán inkább mintha azt érezné, hogy szabad előtte a pálya, s ellenállás nélkül félreteheti e neki kényes kérdést!
– Valóban írt egy levelet, amelynek a leglényegesebb része a melléklet, amely nem az ő, hanem a bizottság tisztviselőinek fogalmazványa. Én a melléklet tartalmával nem értek egyet, mivel egyszerűsítő, szelektíven idéz, és megalapozatlan. Valójában nem az Európai Bizottság jogi szolgálatának a feladata, hogy a velencei bizottság tudós véleményét értelmezze. Különösen nem egyoldalúan és szelektíven merítve a tényekből. Ami pedig a közösségi jog és a kedvezménytörvény viszonyát illeti, ezt már akkor megoldottuk, amikor kimondtuk, hogy az előbbinek elsőbbsége van. S ha ez a kérdés konkrétan felmerül, akkor sem az Európai Bizottság jogi szolgálatának kell azt eldöntenie, hiszen csak az Európai Bíróság mondhatja ki a végső szót ebben a kérdésben; hogy ez vagy az a rendelkezés kompatibilis-e, avagy nem. Szerintem a kedvezménytörvény rendelkezéseinek többsége összeegyeztethető a közösségi joggal, míg nyilvánvaló például, hogy a munkavállalási kedvezményről szólót ki kell majd iktatni. Megijedni azonban nem kell! A legnagyobb gond az, hogy nyolc-kilenc hónapja ebben a kérdésben rendkívüli bizonytalanság érzékelhető a magyar külpolitikában. Nem tudjuk, mit akarunk, a törvényt megvédeni vagy az előző kormány hibáit minél látványosabban bemutatni és alátámasztani. A választások után azonban igazán nem értem, miért lehetett ez szempont. Ezt a bizonytalankodást egyébként érezték a szomszédok is, különösen az északiak, és mindez láthatóan megbosszulta magát.
– Hangulatát volt külügyminiszterként és az európai integráció elkötelezett híveként a Koppenhágában történtek sem nagyon javíthatták. Az unió megsértette egyik alapelvét, az esélyegyenlőségét, a negyvenszázalékos tagság pedig bizony sokakat elkeserít!
– Bírálatom elsődlegesen az Európai Unió tagállamai felé irányul, bár kétségtelen, hogy a tárgyalások hajrájában bizonyos dolgokat másképp csinálhattak volna a jelöltek is. Sajnos a döntő pillanatokban nem működött Közép-Európa. Sok tényezőről lehet még itt beszélni, a legfontosabb azonban, hogy a tagállamok kisszerűen viselkedtek. Ez nem állt arányban a döntés történelmi jelentőségével, és az európai integráció jövőbeli fejlődése szempontjából sem jó dolog. Elsősorban azért, mert olyan kisszerű érdekérvényesítési modellt mutatott be a tagjelölt országoknak, amit ha mindenki így alkalmaz, akkor huszonöt, huszonhét, harminc taggal a rendszert nagyon nehéz lesz majd működtetni. Korábban nem fordult elő, hogy az új tagállamnak a teljes befizetési kötelezettségének eleget kell tennie, miközben a forrásokat csupán negyvenszázalékos mértékben élvezi. S hogy ez mit jelent, ahhoz elég rápillantani arra a listára, amely azt mutatja, mekkora az egy főre jutó forrásbeáramlás Görögországban, Spanyolországban, s mennyi nálunk. Ezt az óriási különbséget semmi nem igazolja. Hamis hivatkozni a pénzügyi korlátokra is, hiszen a berlini keretek rugalmasabb értelmezése ennél sokkal nagyobb összegeket lehetővé tett volna. Maga a költségvetési biztos jelentette ki a találkozó másnapján, hogy a bővítés olcsó lesz, a vártnál kevesebbe kerül.
– Az ön jelenleg érezhetően rossz hangulata korántsem egyedi. A vesztes polgári oldal az útját keresi, hívei érthetően csalódottak, miközben már a másik oldal választói is tapasztalhatják, hogy a kampányígéreteknek nem okvetlenül kell bedőlni. Ha halkan is, meg-megfogalmazódnak már kritikák az új trendekkel kapcsolatban a nemzetközi sajtóban is. Ebben a helyzetben várják nemsokára a Magyar Polgári Együttműködés Egyesületbe Orbán Viktor exkormányfőt, akitől a hallgatóság minden bizonnyal új alternatíva körvonalazását is várja…
– Orbán Viktor ezt a beszédet most ellenzéki politikusként fogja megtartani egy civil szervezet tagsága előtt. Ennek az eseménynek tehát nem lesz olyan állami, hivatalos jellege, mint korábban volt. Kétségtelen, hogy világos iránymutatásra van szükség. Ami a rossz közérzetet illeti, ezt nehezen tudnám vitatni. A gazdasági helyzet valóban romlott, csökken a növekedés, nő a munkanélküliség, veszélyben az infláció további csökkenése, s nagyon nagy gond a pénzügyi egyensúly felborulása. Bízom azonban abban, hogy komoly gazdasági nehézségekkel nem kell Magyarországnak szembenéznie. Ez közös érdek, s a jelenlegi ellenzéki pártoknak is mindent meg kell tenniük ezért. Az igazi kérdés ugyanis az, hogy sikerül-e felzárkózni Európához, aminek a tagság csak az egyik eleme, feltétele. A külső források önmagukban nem fogják megoldani a helyzetet, akkor sem, ha majd nagyobbak lesznek, mint az első három évben. Kulcskérdés tehát, hogy gazdasági teljesítményünket miként tudjuk javítani. E téren a tapasztalható aggasztó jelek ellenére is optimista vagyok. Veszélyben van ugyanakkor szerintem a jogállamiság. Alapvető egyensúlyhiányt látok, ami a túlsúly birtokában lévő félnek sem jó. A kormánynak is szüksége lenne például egy sokkal kiegyensúlyozottabb médiára, erőteljesebb ellenőrzésre, kritikai hangvételre. Megmondom őszintén, nekem négy évig semmi bajom nem volt az úgynevezett ellenzéki médiumokkal, s szívesen vettem részt a vitákban. Tény, ha a jogállamiság maradéktalan érvényesülése veszélybe kerül, akkor baj van. Persze e téren is segíthet az uniós tagság, az Európai Unió szigorú ellenőrzése védelmet nyújthat ugyanis a demokratikus intézményrendszernek is.
rendőrség
Súlyos bűncselekményt követhetett el ez a 15 éves pécsi fiú, nagy erőkkel keresi a rendőrség
