Én nem tudom...

Én nem tudom, van-e értelme elmélkedni a bölcsességről. Most egy ideig mégis ezt teszem, bár rég beláttam saját balgaságomat. Balga elmém szerint kétféle bölcsesség van: az egyik a tudományokban való elmélyedés, a másik az életismeretből fakadó, a szeretetre és empátiára támaszkodó gondolkodás és viselkedés. Bízvást mondhatni, egyik sem sajátom. Hajlamom van indulatosan és gyorsan dönteni, bár a szavak súlyának mérlegelésére képes vagyok.
Van egy olyan érzésem, hogy a bölcsesség – bár bizonyos korszakokban elapadni látszik – nem modernizálható. Sok mindenben hasonlít egymáshoz az ókor és napjaink bölcse. Néha úgy tetszik, hogy a világ bölcsessége egészen odavan, őrült eszmék uralják a földet. A gyűlölet, minden bölcsesség temetője, fennen lobog, fertőz és egyeduralomra jut. Olykor úgy látszik, hogy az emberek fejvesztve rohannak silány örömök után, a teremtés koronája mindenáron testi és lelki komfortot keres, s azt se bánja, ha ezt különböző külső szellemi, vagy valóságos, például bódító szerek segítségével szerzi meg.
De ez valószínűleg mindenkor így volt. A technikai fejlődés csak kiteljesítette ezt a hajlamot.
Hadd vessem közbe, hogy a bölcsesség nem filozófia. Nem is logikai építmény. Azok, akik hajdan az Ószövetség Bölcsesség Könyvét megírták, nem tettek egyebet, mint hogy aforizmává formálták a létmód, az istenhez és emberhez való viszony helyesnek vélt szabályait. Bennem ezek a rövid kijelentések, éppen tömörségük és pontosságuk, olykor iróniájuk révén az öröm érzését keltik fel, s értelmezésükben különös kedvemet lelem. Ezek a biblikus bölcsességek látszólag ellentétesek korunk és a média által favorizált gondolatokkal, de mélyükön mindig van valami, ami aktuális, oly módon is, hogy nevetségessé tesz sok mindent, ami után napjaink eszményi embere lohol, amire a reklámok és hordozóik harsogva buzdítanak.
Karácsonykor ezt a mondatot próbáltam értelmezni a Bölcsesség Könyvéből: „A bölcsesség kezdete az Úr félelme.” Most a következőt igyekszem megérteni: „Az egyik vas a másiktól kapja az élét.” Mit jelent ez? S ha jelentését megértjük, hogyan vehetjük hasznát?
Nap nap után tanúi vagyunk annak, hogy a különböző médiumokban, a különböző politikai fórumokon eszmék, értékek és érdekek ütköznek. Ez a demokrácia, a többpártrendszer lényege. Elvileg eme ütközések során születnek jó döntések és törvények, a vita csiszolja, finomítja, egymáshoz idomítja a különböző elképzeléseket. Kétségkívül így alakult ki az általánosan elfogadott európai értékrend: egyik vas a másiktól kapta az élét, a konzervativizmust a liberalizmus csiszolta, a szocialista mindent akarást a polgári érvrendszer idomította és csillapította le.
Ha szabad így mondanom, jelenleg, a mi sajátságos demokráciánkban, médiánkban és vitakultúránkban a vasak elkerülik egymást, lényegében nem csapnak össze, nem csiszolódnak, nem élesednek. Az aktuális vas mint penge egyedül fényeskedik, saját tompaságát észre sem veszi. Vessünk pillantást egy balliberális „sajtóklubra”, ahol Juszt úr az asztalra tehénkedve célzatosan kérdezgeti a világ folyásáról Avar, Bolgár és Mészáros urakat. Ha az egyoldalú tompaságban kívánja örömét lelni a hallgató és a néző, figyelje meg ezt a terméketlenül egyetértő, sznob és fontoskodó „vitát”. A másik oldal (amelynek „élcsapata” lekerült a képernyőkről, s most különböző lakossági fórumokon ért egyet közönségével és önmagával) háttérbe szorulván – úgymond – tárgyilagos és mérsékelt vitastílussal próbálkozik. Elek István és Debreczeni József önmagában kiegyensúlyoz, de véleményük annyira sem ütközik Bolgár úréékkal, mint az egymástól mérföldnyi távolságban lévő, kéményekből fölszálló füst. Egyik vas sem kapja a másiktól az élét.
Hogy ezek után bölcsen megállapíthatjuk-e, hogy vasaink hoszszabb távon is tompák maradnak, én nem tudom…