Én nem tudom...

Én nem tudom, hogy jelenleg Magyarországon mi a média feladata. Tények közlése? Véleményezés? Eligazítás? Sajnos nekem a tényekről sincs igazán jó véleményem. Ugyanis előállt az a helyzet, amikor a pártok „tematizálják a közbeszédet”, a szocialisták súlyos sajtótöbbségükkel élve általában azt is eldöntik, mi a hír. A másik döntés, ami rejtetten érvényesül, arra vonatkozik, mi és ki nem hír.
A hírrel szorosan összefügg a hírnév. A mai magyar média a hírnév kreálásában alapvető szerepet tölt be, képes arra, hogy a legjelentéktelenebb, sőt olykor alantas lényekből is sztárt faragjon. Leginkább a televízió alkalmas erre. A képernyőn bizonyos eszmei és érdekcsoportok gátlástalanul sztárolnak különböző – de mindig közülük való – figurákat. Rejtélyes módon a sztárképzés szinte százszázalékos hatásfokkal a liberális baloldalon folyik; száz liberális tekintélyre vagy jelentős személyiségre esik egy-egy konzervatív, kissé gyanús híresség, legyen akár művészetről, akár irodalomról, akár tévészereplésről vagy hírlapírásról szó. A jobboldali hírnév – szinte már illegális csatornákon – csakis a jobboldalon terjed, s ha netán túlterjed bizonyos határon, a balliberális média azonnal közbelép, s „hírhedtté” teszi az adott személyt.
Mindez a populáció előtt rejtve marad, illetve abszolút természetes módon jelenik meg. Természetes módon ismeri meg a hírneves személyiségeket, s szinte folyton a szeme előtt vannak, ismertségük magával az érdemmel azonosul. Az így elnyert érdem pedig egyre fokozza az ismertséget, mígnem az egész hitelessé, sőt cáfolhatatlanná válik. Mindennek csak igen távoli köze van a tehetséghez és a teljesítményhez. Az egész folyamat egy monstre valóságshow-ra emlékeztet, ahol egyesek sikerét maga a Nagy Testvér garantálja.
A való világ pediglen megszűnt. Lényegében minden manipulált, s valamiféle öngerjesztéssel működik. Egykor – általában a karrierpályákkal kapcsolatban – azzal a képes beszéddel éltek, hogy roppant nehéz bekerülni a „tojásba”. Van erre egy másik kifejezés is: a „brancsbeliek”. Most az egész baloldali kultúrvilág, a leghülyébbtől a legokosabbig, bent van a tojásban, s egy brancsot alkot. A brancson belül néha előfordulnak csatározások; például nem biztos, hogy Juszt Lászlót a liberális elit egyértelműen kommunikációs zseninek tartja, s az sem valószínű, hogy eme elit (és szakma) szerint Havas Henrik a legjobban felkészült médiaszemélyiség. Aki ért hozzá, nyilván látja, hogy Juszt egy rinocérosz keménységével törtet, s a látszatra nem ad, Havas Henrik pedig ragyogó mosolyával gyakran brahizik és blöfföl. Önbizalma oly határtalan, hogy felkészülésre, alapismeretek szerzésére nem szakít időt. A lényegen azonban mindez nem változtat: ők a legjobbak, no meg Forró Tamás, akinek önbizalma – bár ez lehetetlennek látszik – meghaladja Havasét. Ez a valótlanságshow remekül működik. Kisinas és nagymester egyaránt tudja a dolgát. A publikum pedig gyanútlan. S büszke léptekkel arra tart, amerre orránál fogva vezetik.
A jobboldalon erről a tökéletes összhangról szó sincs. Persze itt is vannak jelentős, sztárnak tekinthető médiaszemélyiségek, de ők az úgynevezett semleges zónába képtelenek behatolni. Ők csakis a közvetlen politika harcmezején a saját párthíveik között hódítanak. A jobboldal (a maga nyolc-tíz kultúrszázalékával) még azt sem találta ki, hogyan lehet betörni a „szórakoztatóiparba”. Egyetlen liberális-konzervatív személyiség állja ezen a téren a sarat: Fábry Sándor. Teljesítménye elismerést érdemel. De ő nem politikai frontharcos, aligha tekinthető pártkatonának. Azt példázza, hogy végletes esetben, hogy egy jóféle képzavarral éljek, kakukktojás is bekerülhet a tojásba.
Hogy követhetik-e mások is, én nem tudom...