EU-csatlakozás

Hé, hé, Jezovics úr! – szaladt egy ifjú agg a vén író után, aki nem bicegett ugyan, de enyhe lábtrombózisműtéte nyomán bizonyos félszegséget jelzett lépésével, s már-már eltűnt, ha nem is a Duna-, de kanyarban. Éppen a visegrádi dombok alatt mászkált a jajongó hidegben, szeretettel nézvén hazája fáit, melyek olyikán hatalmas árnyalatú csipkelepedők csüngtek a kiterpesztett ágakon, állottak úgy, mint valami menyasszonyok, akik beteljesítetlen szerelemben vágyakoztak a nagy nap után, mi leolvasztandaná fátylukat az éjszakai pihenés előtt, mivelhogy délelőtt volt. Volt tehát idő. Idő mindig van. A magyar történelemben ez a legnehezebb. Hogy van idő. Mindenre. De nem a beosztott bibliai idő, ami az aluvásra és a felkelésre, háborúra és békére vonatkozik, hanem annyi idő, amennyi éppen nem elégséges ahhoz, hogy helyes döntéseket hozzunk.
Az idő olyan laza nálunk, mint egy rosszul szabott tél végi felöltő – hogy Rejtő Jenőt parafrazáljuk. Grasszálunk aztán ebben a felöltőben, és nem történik semmi. Lötyögünk. Benne az időben. Nem csinálunk semmit. Várunk. Talán az üdvösségre.
Nem tudunk mit csinálni. Mi szeretünk csinálni, tevékenykedni, de ha nem lehet, nem tudunk mit kezdeni magunkkal.
Most is ilyes idő ígérkezett. Éppen arra volt időnk, hogy elrontsuk a dolgunkat. Ebben a jeges időben rohant a fiatalember Jezovicsunk után a kanyarban, mondhatnánk a Duna-kanyarban.
Beállott a jég. Még mozgott, de beállt. Mint valami politikai patthelyzet. Már nem lehetetett átmenni a jégen, de a víz csak alatta folydogált.
Eszébe ötlött Jezovicsnak, mit is csináltak az elmúlt tizenkét évben az értelmiség birgyi-bárgyú tagjai? Múlatták az időt! Kétféleképp. Vagy fiatalosan, vagy öregesen. Ki-ki maga alkata szerint. Istenem! Csak dönteni ne kelljen! Így az Öregek. Istenem, csak tisztelni ne kelljen! mármint az öregeket. Mondták a fiatalok. Így telt el a téli időszak.
Ekkor ütötte végül is hátba az idős Jezovicsot a lelkendező fiatal hírnök, aki folyton-folyvást valami új hírrel érkezett valahonnan. Egy iméllel, egy esemessel, egy faxszal, egy országos röntgenlelettel. Magyarország tudniillik nem tudott összeesküdni. Ehhez – legtöbbször nem volt ereje. Mindenki ugyanis meg volt sértve. Azon, hogy fiatal. Azon, hogy öreg. Azon, hogy kirekesztik, azon, hogy berekesztik.
– Jaj, Jezovics úr… – fulladt a fiatal, tüdőre vette a hideget. Ezt kaptam faxon. Mi ez? Mit gondoljak róla?
Átnyújtott egy három hasábra tördelt anyagot. Lassan olvasta, ahogy a hó kezdett szállingózni. A vers fölött eme cím állott:


H a l e v ő k

Kanállal ették a vajpuha halakat
nyolckilós pontyokból hogy semmi sem maradt
hatalmas tálakon a halhús fehéren
rengett mint kocsonya Háromszék megyében

vörös lé bugyogott az ezüst edényben
csik-tészták csúszkáltak oldalán serényen
akár a giliszták miket a hal bekap
tömték a fejüket forrón a férfiak

Egyikük csámcsogott a másik nyögdécselt
nyomták a torkukon lefele az ételt
elomló ízzel az ikrákat tejeket
amíg a bendőjük színöltig tele lett

akkor csak puffantak akkor csak böfögtek
Úristen kegyelmezz! ne többet ne többet!
holnap már böjtölök holnap jaj nem eszem
egyszer az életben csak túljussak ezen

Egyikük ügyvédnő volt a másik vámos
kinek a vagyona éggel volt határos
ki maga is otthon halakat tenyésztett
az orvos énekelt unta az egészet

másnap is így ettek duhaj magyarokként
búslakodtak de már azt se tudták hogy mért
idegenek jöttek és azt mondták: hórukk!
és az egész asztalt kivitték alóluk.

Jezovics rázta a fejét. Mit akarnak ezzel? Kik ezek? Kik írták? Kikről szól? S főleg mi ez a nagy ó? Akkor már ömlött az égből. Behálózta őt is, a fiatalt is. Az hevesen beszélni kezdett.
– Mit jelent ez? A mester biztos tudja. Afféle Pató Pál-kodás? Magatehetetlenkedés? És mit kell csinálnunk?
Hullott a hó.
Kirajzolódtak Nagymaros tompa szemközti házai. A zöld tetős templom is eltűnt a hórengetegben. A dunai vízlépcső kikanyarított szigeteiként emelt homokpadok tátogtak a jég vékony lemezei alatt mint rendszerbe nem illő krokodilok.
Jezovics az izgága és fiatal hírnök felé fordult.
– Van itt valahol egy halvendéglő?
A hó sűrűn hullott.