Európa főutcáján

Még két napig, január 6-ig látható Budapesten, az Iparművészeti Múzeumban az a kiállítás, amelyik egy méltatlanul feledett XX. századi tervezőművészt, Maróti Gézát állította a szobrászat, festészet és építészet iránt különösen fogékony emberek érdeklődésének középpontjába.

Szobrászatról, festészetről és építészetről is tűnődhetnek – nemzetiről és nemzetköziről egyaránt –, akik az Erdélyben 1875-ben született, Rintel Géza néven anyakönyvezett, és 1941-ben Zebegényben (?), halotti anyakönyvi kivonata szerint Maróti Géza néven elhalálozott férfiú életpályájával ismerkednek. Az utolsó reneszánsz formátumú alkotók egyike volt – írja róla Simon Károly, az Iparművészeti Múzeum főigazgatója a díszes tanulmánykötet bevezetőjében, amely életmű-kiállításának záróakkordjaként jelent meg, a múzeum kiadványaként, a tárlat katalógusaként, a soha tető alá nem hozott Maróti-nagymonográfia pótlására. Lelkiismeret-furdalásos művészeti életünk és csöndes magunkra találásunk sajátos jelzése, hogy e páratlanul gazdag kiállításnak (ahol az idehaza s külföldön egyaránt eredeti tervekkel és alkotásokkal jelentkező művész szobrai, grafikái, épülettervei és iparművészeti remeklései is láthatók) a nyitánya és a záróköve is egy-egy könyvbemutató volt.
Amikor a Mi vagyunk Atlantisz – Vederemo című tárlat kapui kitárultak a szépművészeti ritkaságok iránt érzékeny látogatók előtt, Maróti Géza emlékiratait nyújtották át a belépőknek. (A szerény kiállítású, de izgalmas szellemi kalandok felé vezérlő kötet kiadója az eredeti kéziratok őrizője, a Magyar Építészeti Múzeum.) Most itt a díszes tanulmánykötet (szerkesztője a kiállítás rendezője, Ács Piroska), amely tartalmi gazdagságával talán valóban helyére teszi azt a tervező- s életművészt, a világpolgárt, aki voltaképpen minden munkájával a világraszóló csodákra képes magyar művészetet népszerűsítette. Többek között azzal, hogy bárhol dolgozott is, Itáliában, Mexikóban, Angliában vagy az Egyesült Államokban, minden körülmény között magyarnak vallotta magát. (Más kérdés – a Marótiról szóló tanulmányokban és a keserű esztendőkben írt emlékiratokban is több utalást találni rá –, miként jutalmazta e rendíthetetlen hűséget a haza…)
Mint a szivacs, úgy szívta magába rég múlt korok, idegen tájak képzőművészeti jellegzetességeit. De korának szellemi áramlataitól sem zárkózott el, és fölvette a lelkének oly kedves táj, a Dunakanyar látványbeli s népművészeti adományait is hihetetlenül színes és bőséges motívumkincsébe. Mindebből azután olyan egyénített világot teremtett, amelyről szavak és elemzések nélkül is tudható: a Kárpát-medence volt a bölcsője s fölnevelő dajkája. Amint a reneszánsz itáliai mestereinek munkái előtt állva sem támad kétség bennünk, hogy az ógörög szobrászat és építészet élményével alkottak azokkal egyenértékű s csodálatra méltóan eredeti műveket, Maróti Krisztus-fejét, Mózesét, asszonyalakjait s városterveit – Atlantiszát – szemlélve sem lehet kérdéses számunkra: ez a sokágú életmű csakis „Európa főutcáján”, a Duna partján, a folyó középső szakaszánál teljesedhetett ki, ott, ahol az ember – Hamvas Béla szerint is – „minden indoklás nélkül megnyugszik”.
A Maróti Géza hatása alá kerülő, általa – életre szólóan – elbűvölt művészet- és építészettörténeti szakírók, Gerle János, Hadik András, Köpöczi Rózsa, Sturcz János, Zeidler Miklós, Götz Eszter, Sümegi György és Szentpéteri Márton talán egyetlen műfaját sem hagyták feldolgozatlanul e sok műfajú embernek. Írnak emlékszobrairól és síremlékeiről, pavilonművészetéről, megvalósult munkáiról és megvalósulatlan épületterveiről (a megvalósultak New Yorkot, Londont, Velencét, Mexikóvárost gazdagítják, a megvalósulatlanok hazánkat szegényítik), pannóiról és üvegkupoláiról, barátságairól, családtagjairól, életművének utóéletéről egyaránt. Kinek-kinek más ragadja meg a figyelmét e sokatmondó és sok Maróti-művet fotó és rajz formájában több oldalról bemutató könyvben. Számomra a Maróti Géza és Zebegény című fejezet a legkedvesebb. És nem csupán azért, mert Köpöczi Rózsa tanulmánya több olyan, eddig jobbára ismeretlen mozzanatra világít rá, amely a települést is új színekben tünteti fel, Marótinak azt a konok elgondolását világítja meg, hogy az alkotó embernek a kollektív közérzetre s a nemzeti öntudatra hatni kötelessége. (Kiderül például e lapokról, hogy Kós Károly, aki a népies építészet első s egyetlen katolikus templomát Zebegényben fölépítette, Maróti műhelyében dolgozott, nála tanult alakrajzot.) És nem is azért ragad meg a könyvnek ez a részelete, mert tudom, az újabb Maróti-kiállítást – mintegy folytatásaként a január 6-án bezáró budapesti tárlatnak – Zebegényben fogják megrendezni. Azért tartom fontosnak ezeket az oldalakat, mert azt is sejtetik, hogy ez a falucska kész megmenteni s tovább építeni Maróti Géza szép terveinek megfelelően mindazt, amit befejezni s kiteljesíteni a történelem és az emberi butaság nem engedett. Maróti neoreneszánsz palotácskáját (amelyet állítólag jó barátjának, nemzetközi hírű kollégájának, Eliel Saarinennek a tervei alapján épített) Bartók János rekonstrukciós programjának köszönhetően sikerült megmenteni a pusztulástól. Hősi emlékművét, utolsó munkáját, amely Trianonnak is emlékhelye, hat évtizednél hosszabb huzavona után az eredeti terveknek megfelelően szeretnék helyreállítani a tisztelettudó utódok.