Amint lekanyarodunk az északra kígyózó országútról, autónk érintetlen hófalba fut. A szlovák–lengyel határvidéken járunk; acélfehéren izzik a jeges napsütésben a Szepesi-Magura, köves domboldalak, szélcibálta fenyvesek, takaros házak maradnak el mögöttünk, miközben köhögve, csúszkálva araszolunk a hágó felé. Toporc. Jobbra karcsú tornyú, hamisítatlan szepességi templom erődszerű, zömök szentéllyel; balra beszakadt tetejű, málladozó, alig felismerhető épület. Nos, ez lenne a Görgey-kastély, mutat a céltalanná vált kapuboltozatra kísérőnk, Jordán József.
Aki a Szepességbe látogat, számítson rá, hogy lélegzetvételnyi időre sem szabadulhat a középkortól. Minduntalan nyolcszáz éves városokba botlik, ahol a városháza tornyából rendíthetetlen nyugalommal szólal meg ugyanaz a mélabús melódia minden órában, mint évszázadok óta; ahol a megmaradt boltívek alatt nyugdíjazott kísértetek húzzák meg magukat zsémbesen morgolódva, ha még meg nem haltak; ahol mindig megmarad egy-egy patika-, cukrászda- vagy vendéglőportál, hogy emlékeztessen a vidék zárkózott szász és uraskodó magyar polgáraira meg a hűséges tót parasztokra, akik magától értetődő együttműködésben pergették életüket. De középkor köszön vissza a táj fő megnyilatkozásában, a haláltáncban is.
Miközben körbejárjuk a megnyomorított Görgey-kastélyt, mintha Holbein metszetei elevenednének meg. Az épület a körülötte fekvő hajdani parkkal csupán szánalmas kontúrja, mementója valaminek: láthatatlan kastély a múló dicsőség ragacsos pátosza nélkül. Szigorú értelembe véve csak táncoló halottak körvonalait látjuk: egy különc úrféléét, aki elmélyülten baktat az országúton, kezében Horatiusával. Ő „fekete Gyuri”, vagyis Görgey György, bizonyos Artúr édesapja, kinek fél testét, fél arcát feketére pörkölte egy kósza ménkű, de mivel különösebb kárt nem tett benne, a tót jobbágynép titkon mindig keresztet vet, ha megpillantja a főutcán. De eltáncol előttünk maga Artúr is, aki kölyökkorában deszkaszálon vágtázik a sebes Poprád folyón; fiatal emberként, tanulmányai végeztével tér vissza Toporcra kémiai kísérleteit befejezni – mielőtt a szabadságharc el nem szólítaná a tudományoktól.
A Görgey-családot titokzatos kapcsolat fűzte a fákhoz, s a fákat a Görgeyekhez. A kastély mellett évszázados példányok növekedtek háborítatlanul, köztük egy hatszáz éves hárs; alatta gyűlt össze rendre a nemzetség, földönfutó katonák és dúskáló birtokosok, s a kilencszáznyolcvanas években még zöldellt. Banálisan hangzik, de igaz: amit hatszáz évnyi véres sorsforgatag megkímélt, azt negyven esztendő könnyedén tönkretette. Ma a park, a fák helyén a toporci termelőszövetkezet pusztuló hangárjait, traktormaradványait, roncs Skodáit találja a látogató. A homlokzaton még ott omladozik az ősi Görgey-címer a tatárjárás utáni erdőirtó civilizátorok jelképével, a kitépett fát tartó vademberrel. Pedig lassan a vadembert is kiszakítják a helyéről. Beóvakodunk az épületbe: beszakadt födém, leomlott közfalak, szétrothadt padló fogad, a sarokban leszakított szekrényajtó hever, rajta újságkivágások fehér lovakkal és fotómodellekkel. A boltíves pincelabirintust úgy föltöltötte a törmelék, hogy csak kétrét görnyedve lehet közlekedni benne.
– A szocializmus idején a tsz magtárnak használta a kisajátított kastélyt – mondja Jordán József. – Hogy a gabona megfelelően száradjon, középen kibontották a tetőzetet; az eső, a téli fagy azóta pusztítja az épület belsejét is. Nézzék, a főfalak mindenütt mállanak szét, a pincéig beáztak, csak idő kérdése, mikor dől össze a kastély – morzsol szét ujjaival egy téglát. – A parkot is ekkor irtották ki teljes egészében.
Megtudjuk, az örökösök nemrégiben áruba bocsátották a Görgey-fészket: Jordán József is versenybe szállt, de úgy érzi, nem sok esélye van. Feltehetően nyugat-szlovákiai spekulánsok teszik rá a kezüket, akik nem túl borsos áron, 10 ezer koronáért, azaz 60 ezer forintért jutnak a kastélyhoz. Beleértve a táncoló halottakat is.
A Görgeyekről még megemlékezünk.
Mielőtt összeomlott volna az életük.
Kalandor lovagokat, járásbírókat, császári ügyészeket, k. u. k vezérkari főtiszteket vagy békésen gazdálkodó arisztokratákat adott családjuk évszázadok alatt, mielőtt halálra ítélték rendjüket. Kastélyban, nemesi kúriában laktak, a spanyol tengerpartra és Budapestre jártak pihenni, Heinéval és Mozarttal fűszerezett szalonéletet éltek, ami nemigen szúrta környezetük szemét, hiszen viszonylagos jólétet és rendezett életmódot kínáltak mindenkinek.
– Meglátogattam egy ismerősömet Poprádon két évvel ezelőtt. De szép ez a lambrekén, kiáltottam föl, amikor a lakásba lépve megpillantottam a szépen csipkézett ablakvédő terítőt – emlékezik vissza Kostelníková-Zwillingová Astrid asszony. – Lambrekén, ízlelgette a szót ismerősöm, farkasfalvi Wieland Anna, majd azt mondta: rendben van, most már tudom, hogy veled biztosan szót értek – és szomorúan elmosolyodott.
Egy lőcsei kávéházban beszélgetünk. Sebeket tépünk fel, amikor a szepességi arisztokrácia pusztulásáról faggatjuk Astrid asszonyt.
– Családom német, holland, svéd és magyar származású liptószentmiklósi nemesekre vezethető vissza, oldalágon kapcsolódunk a Habsburgokhoz. Dédapám, Vitális Péter Ferenc József ügyésze volt, a császár katonájaként halt meg az első világháborúban. Mentéjének aranygombját most is a nyakamban hordom: látható rajta a címerünk – mutatja Astrid asszony, majd megsárgult fényképeket húz elő táskájából. – Gyönyörű barokk szalonunk volt Liptószentmiklóson a két világháború között; láthatják, a falakon krinolinos ük- és dédmamák portréi, házunkban négy zongora állt, vasárnaponként családi koncerteket adtunk. Nagymamám énekelt, édesanyám zongorázott, más rokonok hegedültek, csellóztak, mi, gyerekek pedig a kottát lapoztuk. Chopint, Beethovent játszottunk leginkább. Környékünkön ilyenkor megállt az élet, mindenki a muzsikát hallgatta.
– Emlékszem cizellált ezüst gyertyatartóinkra meg egy csupa ezüst vitorlás hajóra ezüstkatonákkal – idézi csöndesen a múltat Astrid asszony. – Emlékszem a hátsó szalon díszére, egy szép Rubens-képre is: mohó kentaur ölel magához egy lányt, körülöttük szárnyas kerubok táncolnak. A háború után csak néhány ezüstkatonát sikerült megmentenem a hajó legénységéből. Amikor pedig 1999 nyarán Bécsbe látogattam a múzeumi világnapon – tudniillik ilyenkor ingyenes a belépés –, az utcán plakátot pillantottam meg, amelyen kiállítást hirdettek. A plakáton Rubens-kép volt: mohó kentaur lánnyal meg szárnyas kerubokkal – hajdani szalonunk dísze. Fogalmam sincs, hogy került Bécsbe a kép, de még a rámája is az eredeti volt. Sajnos nem volt annyi pénzem, hogy legalább a plakátot megvegyem emlékbe.
Poprád főterét kettészelte a szocialista várostervezés: az orsó alakú középkori piactéren megtaláljuk a pártázatos reneszánsz harangtornyot, minden valamirevaló szepességi városka ékességét, valamint a zálogból kiváltás emlékoszlopát és a Szent Egyed-templomot, freskóin a Tátra legrégebbi ábrázolásával. De a templommal átellenben szocreál nagyáruház és lakótelep éktelenkedik. Efféle épületben keressük fel a Szepesség régi nemesi famíliájának sarját, Wieland Annát.
A blokklakás kicsiny, félhomályos szobája zsúfolásig telt régi bútorokkal: a finoman megmunkált biedermeier íróasztalon számítógép és nyomtató, sok száz éves ősök vetnek korholó pillantást a betonfalakról. Anna néni apró, beüvegezett képre mutat: „Ükanyám és ükapám – mondja az idős hölgy –, sajnos csak a képről készített fényképen, mert az eredeti Barabás Miklós-portrék már nincsenek családunk tulajdonában.”
Párhuzamos életrajzok.
A Wielandok középbirtokosok voltak, 2–300 hektáron gazdálkodtak, amíg lehetett, fog bele a családtörténetbe Anna néni. A família német eredetű: az ellenreformáció idején költöztek Pozsonyba, majd százötven év múlva a szepességi Farkasfalvára házasodott az egyik kalandkedvelő férfiős. Ma is olvasható a kastély falán az elmosódó felirat: építtette Wieland János és Várady-Szatmáry Borbála 1764-ben. Aztán a Wielandok annak rendje s módja szerint elmagyarosodtak: az idős hölgy nagyapja volt a vármegye utolsó magyar főispánja, amikor jött az impériumváltás.
– A két világháború között még fent lehetett tartani a nemesi életformának bizonyos elemeit: a környéken és Magyarországon jelentős rokonságunk volt, többnyire birtokosok, akik a nyarat farkasfalvi kúriánkban töltötték – meséli Anna néni. – Az unokatestvérem a budapesti Baar-Madas Gimnáziumba járt, de engem a 40-es években már nem engedtek a határon túlra a háború miatt. Mivel nővéremet kislány korában bécsi lányintézetbe íratták, ahol irodalmat, nyelveket és zenét: általános műveltséget tanítottak elsősorban, ma semmiféle végzettsége nincs. A kommunizmusban nem engedtek bennünket tovább tanulni, s neki csak négy polgárit ismertek el, ezért egész életében küszködnie kellett, hogy állást találjon. Áll még a családi fészek, a toporci kastéllyal ellentétben. De ma úgy utálok odamenni, hogy beteg vagyok tőle.
Felkacag, mert palástolni igyekszik feltörő könnyeit.
Mielőtt összeomlott volna az életük.
Kálnói és ádámföldi Bornemisza István Sáros vármegyéből, a „magyar Gironde”-ból származik, ahol hajdanában minden közrendűre egy tucat nemesember jutott, ha mégoly kurta és bocskoros is. Bornemisza lovag – mert nemrégiben a máltai rend tiszteletbeli tagjává avatták Budapesten – 85 évnyi élettörténetét négy memoárkötetben írta meg, noha négyszer ennyibe sem férne bele, amit ő átélt. Egy poprádi kávéházban beszélgetünk.
– Még ma is elszorul a szívem, ha meglátok egy tabernákulumos szekrényt – sóhajt fel Bornemisza István. – A kitelepítéskor biztos helyre vittem legértékesebb bútorainkat, faluhelyen, egy csűrben rejtettem el őket; s amikor visszamentem értük, mindent széthasogatva találtam. Tabernákulumos szekrényünk darabokban hevert, fiókjaiban tyúkok költöttek.
Amikor a főispánok, vármegyei képviselők, magas rangú katonatisztek utódját a két világháború közötti időszakról kérdezzük, szelíden elmosolyodik.
– Gyermekkoromban természetesen fräulein vigyázott arra, hogy ne tegyem azt, amihez kedvem volna. Vele németül kellett érintkeznem, otthon magyarul társalogtunk, a cselédséggel pedig szlovákul beszéltünk. Apám vezérkari ezredes volt a császári és királyi hadseregben. Hamisítatlan k. u. k.-katona, aki sosem politizált, a történelem alakítását más emberfajtára bízta; csupán arra törekedett minden erejével, hogy a kapott utasításokat a lehető legpontosabban végrehajtsa. A trianoni döntést követően nyugdíjaztatnia kellett magát. Pécsújfalun gyermekeskedtem, ahol még élt családunk, a Péchyek kegyúri jogainak halványuló emléke is a két háború között: az állandó pad a templomban, a temetkezési jog a templom alatti sírboltba, az első hely a baldachin mögött a körmenetekben. Nagyobb családi ünnepeken nem maradhatott el a szertartásos lakoma, már-már rituálisan rögzített étrenddel: először kétféle levest tálaltak, ráklevest, melyben a rákok páncélját grízgaluskával töltötték, illetve húslevest. Ezt követte az előétel, az ecetes pisztráng, hosszú halastálakon fölszolgálva; majd az őzgerinc krumplipürével és vörös káposztával, meg természetesen áfonyával. Kacsasült következett vagy pulyka, nagyanyám felejthetetlen naspolyabefőttjével, majd káposztafőzeléket tettek az asztalra főtt disznóhússal. A sort kétféle torta, fehér és fekete, sütemények, parfé és feketekávé zárta. Ezt a hagyományt a harmincas években is szigorúan őriztük.
– A sárosi és szepességi kisvárosokban jelentős magyar társadalmi élet folyt a két háború között – emlékezik Bornemisza István. – Az első Csehszlovák Köztársaság idején voltak ugyan asszimilációs kísérletek, de ezeket még nem kellett komolyan vennünk: magyar műkedvelő színtársulatok, sportegyletek, szavalókörök, cserkészcsapatok működtek zavartalanul, s teniszzsúrokon vagy a Magyar Kaszinó mulatságain szórakozhatott a városi fiatalság.
– Errefelé az impériumváltás előtt is kisebbségben voltak a magyarok. Milyen politikai nézeteket vallottak a vármegyék elcsatolása után?
– Magyarságuk megvallásában semmiben nem maradtak el a többiek mögött, de a nemzeti politizálásra nem mutattak nagy hajlandóságot – gondolkodik el Bornemisza úr. – Természetesen magyarul beszéltek, magyar újságot járattak, gyermekeiket magyar iskolába íratták, és tagjai voltak a Magyar Pártnak. De ez a társadalmi osztály hamar ráébredt, hogy a megváltozott körülmények dacára is élnie kell.
Bornemisza István jogi diplomát szerzett Miskolcon, majd kitört a második világháború, amelyben három ország katonájaként vett részt. De ez már másik történet.
Alkonyodik Podolinban: a széles, orsó alakú piactér fölött narancssárga felhőket mázol szét az északi szél. A tér közepén középkori templom tükröződik a jégpáncélon, mellette csipkézett harangtorony, mögötte egy ütött-kopott férfiú éppen vizet pumpál az utcai kútból. Az álmodozó határszéli városkában minden kopottas: a házfalak, a kocsmák, az emberek, a várfal és a bástyáknak támaszkodó viskók. Meg a városháza, amely előtt réges-régi vízszentelők napján a vallásos podoliniak levett kalappal hallgatták, midőn „a kúp alakú, üres pléhkürtőbe, amely kecskebakra volt állítva, a városi hajdú belelőtt rozsdás karabélyával”, hogy imitálja a mozsárdurrantást.
Bár ma már az itteni polgárok csöppet sem hasonlítanak Lubomirsky grófra, az egykori lengyel helytartóra, mindenkinek el kell egyszer mennie Podolinba, kiváltképp a Krúdy-zarándokoknak. A tér mögött, a városfalon kívül ott magasodik az egykori piarista iskola, a hajdani kolostor, ahol a kis Gyula magába szívta a magyar középkor misztériumait és a joviális polgárvilág múló hangulatát. Diplomatikusan megfogalmazott szlovák és magyar nyelvű emléktábla őrzi ennek emlékét.
Már csaknem besötétedett, kisétálunk hát a temetőbe. Havas szél borotválja arcunkat, amint a glecscserré vált domboldalon botladozunk. Az újabb sírköveken már csak elvétve látni magyar vagy német nevet, azt is szlovák végződéssel és helyesírással. A temető falánál járunk, régi kövek körvonalait próbáljuk kitapogatni. Mint emlékezetüket vesztett, igazán meghalt halottak, állnak a falnak támasztva, hantjukat vesztve a vörös márvány fejfák: „N. N. kegyesrendi szerzetes, a piarista gimnázium igazgatója”, meghalt valamikor a tízes években. Papok, ügyvédek, iparosok. Csupa magyar és német név támaszkodik a podolini temető falának.
Mit kezdene velük Krúdy Gyula?
Kálnói és ádámföldi Bornemisza István a második világháború utolsó katonái közé tartozott, akiket még lovasrohamban, kivont karddal küldtek az ellenségre. Háborúba indul a tisói szlovák hadsereg tisztjeként, majd, amikor a keletre vezényelt szlovák seregek kiugrási kísérlete miatt az SS letartóztatja őket, Kolozsváron meggondolja magát, kiugrik egymaga, s bujkálva, magát lábadozó szlovák katonának kiadva Budapesten várja a háború végét. Amikor megindulnak kelet felé a hadifogoly-menetoszlopok, elkerülendő a deportálást, igazolást szerez arról, hogy ő valójában csehszlovák állampolgár; aztán jelentkezik a Vörös Hadseregbe. Végül a csehszlovák hadsereg tisztjeként szerel le. Így harcolt Bornemisza István három ország katonájaként alig két esztendő leforgása alatt.
Akkor kezdődött a kisebbségek likvidálása. Majd egy osztály, a nemzeti elit kiiktatása következett. Végül az emlékezetüké is.
– Apám volt az első áldozat: mivel nem akarta elhagyni az országot, közvetlenül a háború után a szovjet hadsereg elhurcolta Kisszebenből, ahol akkoriban élt – idézi föl a történteket Bornemisza István. – Az NKVD a helyi lumpenproletárok sugalmazására összeszedte az összes vagyonosabb és magasabb hivatalt betöltő személyiséget, magyart, szlovákot, németet, zsidót egyaránt. Az egykori k. u. k. vezérkari ezredes szovjet bányában halt meg nem sokkal megérkezése után: a kassai Polednyák-gyár tulajdonosával együtt temették el egy bányatörmelékből képződött domb oldalában. A folyamatosan halmozódó hulladék örökre betemette apám sírját.
– Apukámat kétszer láttam életemben, összesen húsz percig – görnyed teája fölé Kostelníková-Zwillingová Astrid asszony a lőcsei kávéház homályában. – Ötéves voltam, majd tíz-; a kommunisták börtönében halt meg kilenc év raboskodás után. Amikor elvitték, mezítláb kergettek el bennünket Liptószentmiklósról. 1951-ben végül mindent elvesztettünk. De amit lehetett, megőriztünk. A karácsonyi családi színházban ettől kezdve az otthonra találásról játszottunk történeteket szenteste: kisgyermekként én voltam a Jézuska, anyikám, Zwilling Vilma írta és rendezte a darabokat, verseket is írt hozzá. Minden évben más nyelven adtuk elő a színdarabokat: hol szlovákul, hol magyarul, hol németül.
– Anyikám reggel hattól este tízig dolgozott egy gyárban attól fogva, hogy elhurcolták apukámat. De esténként, amikor hazajött, mindig kiöltöztünk vacsorához. Olykor muzsikáltunk is. Időnként rendőrök jöttek, és ellenőrizték, milyen nyelven beszélünk egymással, ezért csak titokban szólaltunk meg magyarul vagy németül.
– Anyikám testvérét is kitelepítették, birtokaitól megfosztották, gyárépítkezésen dolgoztatták saját földjeitől száz kilométerre. Cigányokkal lakott együtt a munkásszállón. Neves zongoraművész volt a háború előtt, mindig adott magára. Egyszer az egyik cigány ember megkérdezte tőle: „Mondja csak, Hoffmann, maga nem valami úrféle, hogy evés előtt mindig kezet mos?”
– Nővérem, Bornemisza Katalin Késmárkra költözött a családi vagyon kisajátítását követően – mondja Bornemisza István a poprádi kávézóban. – Ő fiatalkorában a fogalommá vált budapesti lánynevelő intézetben, a Sacré Coeurben végzett, magas fokon beszélte az angol, francia és német nyelvet, rendkívül kifinomult és művelt aszszony volt. A kommunizmus alatt egy talponállóban kellett kiszolgálnia. Egész nap lélekszakadva futkosott egyik kocsmatölteléktől a másikig. Egyszer egy cigány ember megsajnálta: „No, pihenjen egy kicsit, nem tud annyi embert kiszolgálni, hisz maga is ember.”
Miről beszélünk voltaképpen?
Hontalanságról, jogfosztottságról, az állampolgárság elvételéről: a kisebbségek állami szintű, gyors és szervezett likvidálásáról. 1945 augusztusában életbe léptek a benesi dekrétumok. A kisállami, komplexusos nacionalizmus, a kollektív bűnösség és bosszú elve, majd a kommunista múltrekvirálás robbanó keverékké vegyült. S bár a szlovák hadsereg 1939-ben a németekkel együtt vonult be Lengyelországba, s ugyanúgy harcolt a keleti fronton, mint a magyar, és az önálló szlovák állam hasonlóképp elvesztette a háborút, arról nem is beszélve, hogy európai viszonylatban az egyik legkönyörtelenebb jogszabályával, az úgynevezett zsidókódexszel „megoldotta” a zsidókérdést is (kizárólag Esterházy János szavazott ellene a szlovák parlamentben) – mindezek ellenére Csehszlovákia a győztesek kíméletlenségével, de minden morális alap nélkül csapott le kisebbségeire. 1945 késő nyarán a magyar és német lakosok egy csapásra elvesztették állampolgárságukat – törvényen kívül kerültek. Munkahelyükről eltávolították, lakóhelyükről kiűzték őket, a közügyekben részt nem vehettek, gyermekeiket iskolába nem járathatták, vagyonukat elkobozták, nyugdíjat, háborús kártérítést nem kaphattak, s egész városokat taszigáltak át a határokon nyolcszáz éves múltjukkal, lokálpatriotizmusukkal együtt. Mondják, hogy amikor 1945 után Késmárkra betelepült a környező falvak szlovák parasztsága, a belváros ódon házai előtt esténként vidáman lobogtak a máglyák, amelyeken a kiebrudalt késmárki polgárság könyvtára égett el. Hely, tér kellett az új életeknek.
Hogy is van ez, tisztelt Hérakleitosz úr? Kétszer nem lépünk ugyanabba a folyóba?
– A húszas években, az első köztársaság idején már volt egy földreform – gondolkodik el Wieland Anna. A poprádi lakótelepi lakásban egyre nagyobb a homály, amint a nap eltűnik a Tátra mögött. – Akkor elvettek, amit lehetett, de a földet a rekvirálás előtt még el lehetett adni, így hozzávetőleges értékét megmenthettük. Persze gondolhatják, hogy nem voltunk túl jó alkupozícióban – mosolyog keserűen. – 1945 tavaszán, mielőtt elvették volna állampolgárságunkat a „demokraták”, apámnak még azt mondták: intézzen csak el mindent a birtokain, bátran vessen, indítsa el a gazdálkodást – nem kell a rendelkezésektől tartania. Apám a föld alól is traktorokat kerített elő. Amikor mindennel megvoltak, beállított a csehszlovák népbiztos, hogy a Wielandok ellen hangolja a községet. Mivel apám mindig szociálisan érzékeny volt, segélyezte, támogatta alkalmazottait, a hivatalnok nem tudott forradalmi, úrellenes hangulatot kelteni. Lecsukták hát apámat azzal az átlátszó váddal, hogy korábban följelentett egy partizánt. Mire három hónap múlva ártatlansága kiderült, addigra mindent elkoboztak, államosítottak. Apám ebbe ment tönkre.
– 1945-ben úgy éreztük, három oldalról csapnak össze fejünk fölött a hullámok: a cseh és szlovák nacionalizmus a kollektív felelősség középkori alkalmazásával társult – foglalja össze a helyzetet Bornemisza István. – A második hullám a moszkoviták gerjesztette proletárdiktatúra volt, a harmadik a helybéliek harácsoló mohósága. Új osztály volt kialakulóban. Minden magyar nemzetiségű férfit berendeltek a járási székhelyre, lapátot, csákányt nyomtak a kezükbe, és katonai felügyelet mellett közmunkára kényszerítették őket. Amíg a férfiak távol voltak otthonuktól, megkezdődött a parcellázásnak becézett vagyonelkobzás; s bár a dekrétumokban kimondták: 50 hektárnyi területet meg kell hagyni a tulajdonosoknak, ezt jószerivel sehol nem tartották be.
– Engem csak azért kíméltek meg a benesi dekrétumok – folytatja –, mert a csehszlovák hadsereg tisztjeként harcoltam a háború végén. Amikor anyámat és bátyámat perbe fogták, képzett jogászként én láttam el védelmüket. Bornemisza Máriát azzal vádolták, hogy a kisszebeni Magyar Párt csoportjának tagjaként – ott sosem volt efféle pártszervezet! – Szent István birodalmának felújításán dolgozott Horthy vezetése mellett, valamint hogy pártolta a nácik háborúját a Szovjetunió és szövetségesei ellen. Volt cselédünk pedig megvádolta bátyámat, hogy a szántásnál gyengén húzó, lusta lovat „bolsevik”-nak titulálta. Nyolcvanhat éves nagyanyámat szintén azzal fogták perbe, hogy aktívan támogatta a hitleri terjeszkedést és Magyarország újraegyesítését. A vagyonelkobzás elleni fellebbezéseimet azzal utasította el a népbíróság, hogy a vádlottak magyar nemzetiségűek. A „kastélytörvény” alapján családomat kiűzték ősi lakhelyéről, egyszobás parasztviskókba költöztetve minden tagját. Mindent el kellett adnunk a családi örökségből, hogy talpon maradhassunk. Magyarországon talán több emberség volt a rekvirálókban, hiszen az internálás után kisebb fizikai munkákat kaphattak az érintettek. Szlovákiában azonban mindenkit kizsuppoltak, munkát senki nem vállalhatott évekig. Az öregekkel voltak a legkegyetlenebbek.
Sötét, hámló vakolatú folyosókon lépkedünk Astrid Kostelníková-Zwillingová asszonnyal, gyanús halmocskákat kerülgetve. Lőcse főtere, a négyszögletű Ring – nyakatekert cipszer logika: a kör négyszögesítése – szép és ápolt, alig látni romladozó házakat; de a zárt udvarokon még ott halmozódik a szocializmus hulladéka, igénytelensége. Astrid asszony kedvesen kalauzol bennünket a belvárosban, közben akadozó szavakkal, csöndesen idézi az 1945-ös esztendőt.
– A német arisztokrácia és polgárság inkább elmenekült, többeket még a visszavonuló német hadsereg vitt magával. A magyar nemesek viszont maradtak – mondja, s megtorpanunk a szlovák nemzeti ébredés atyjának, Ludovik Sturnak a szobra előtt. Korábban a Branyiszkói-hágónál elesett magyar honvédek síremléke állott a helyén. – 1945-ben Lőcsén a nőket táborba zárták, a Csurma-házba, ahonnan gyárba jártak dolgozni, a férfiak börtönbe kerültek, míg a hatóságok végre nem hajtották a vagyonelkobzást. Még a szőnyegeket is kis darabokra hasogatták. Ezt követően nem volt miből élni. A nemesi családokból sokan írtak ekkor naplót. De még ma sem tudtuk ezeket az emlékeket feldolgozni, és a naplókat elolvasni, sőt az unokák is sírva teszik le egy-két oldal után jegyzeteinket – mondja Astrid asszony elszoruló torokkal.
– A kifosztott arisztokraták 1948-tól már kaptak kisebb fizetést – folytatja Kostelníková asszony –, szerdánként a feleségek is találkozhattak, hogy a régi időket idézzék zongoraszó mellett, verseket szavalgatva. Ők azzal egészítették ki keresetüket, hogy szép asztalterítőket hímeztek, s azokat eladták az üzemben, ahol dolgoztak. Milyen furcsa a történelem! – sóhajt fel. – A Csorba-tót eladta a tulajdonosa, mert éppen akkor gyilkolták meg Sissit, amikor Ferenc József császár Lőcsére látogatott volna, s a tótulajdonos az elmaradt látogatás miatt tönkrement. Jól tette, mert aztán úgyis elvették volna tőle – mondja Astrid aszszony, és a városháza előtti szégyenketrecre mutat. – Mit gondolnak, mikor használták utoljára? Nem, nem a késő középkorban. 1945-ben, amikor a csőcselék két napra bezárta a kalickába H.-t, a város köztiszteletben álló cipszer nagypolgárát.
Vaksötét a podolini temető. A nevek belemosódnak a régi kövekbe, falakba. Az északi szél visszavisz a városba, de sem csöndes kiskocsmát, sem vendégfogadót nem találunk. Továbbindulunk hát a lengyel határ felé, mert a lublói vár alatt állítólag nemcsak kísértetek laknak, de áll még egy község is, ahol – bár a hatalmak mindent megtettek – sosem sikerült a benesi dekrétumokat igazán érvényesíteni.
A szász falu otthon maradt.
Folytatjuk
origo.hu
Így nézi le a nőket és tölti ki a dühét rajtuk Magyar Péter
