Miközben egyesek a MÚOSZ kiürüléséről, légüres térbe kerüléséről beszélnek, mások a tagság összetételének felhígulását kárhoztatják a szakma presztízsének csökkenéséért, s azon keseregnek, hogy egy-két cikkecskével a háta mögött bárki tagja lehet az egyébként szakmainak nevezett szervezetnek. A legtöbben viszont az érdekvédelem teljes hiányát sérelmezik, felemlegetvén a kényszervállalkozóként alkalmazott újságírók kiszolgáltatottságát.
Hogy az újságíró-szervezetnél valami nincs rendben, arról a közvélemény tavaly értesülhetett először: a 2002. január 30-i választmányi ülésen Wisinger István, a MÚOSZ elnöke június 1-jei hatállyal lemondott tisztségéről. Döntését azzal indokolta, hogy bizalomhiányos légkörben nem tudja folytatni munkáját, noha a szóban forgó ülésen mindenki a bizalmáról biztosította. Június 4-én azonban váratlan fordulatot vett a lemondási história: Wisinger István bejelentette, hogy visszavonja lemondását annak ellenére, hogy a korábban általa szabott feltétel – Ballai József alelnök eltávolítása – nem valósult meg.
Az elnök posztján maradásáért lobbizók között gyakori volt a vélekedés, hogy Wisinger lemondásáért elsősorban Cserhalmi Imrét, a MÚOSZ Országos Választmányának elnökét terheli a felelősség, akadt, aki a választmányi elnököt azzal is meggyanúsította, hogy Wisinger István székére pályázik. Március 5-én azonban Cserhalmi Imre – rácáfolva a személyes ambícióit híresztelő véleményekre és megromlott egészségi állapotára hivatkozva – kérte választmányi elnöki tisztségéből való felmentését.
A hatalmi közjáték bizonyosan a feledés homályába merült volna, ha Cserhalmi Imre 2002. augusztus 15-én nem írja meg a MÚOSZ jövőjével foglalkozó Merre, mivé? című cikkét, s az nem jelenik meg az újságírók szakmai lapjában, a Magyar Sajtóban. A tanulmány lavinát indított el, egyre többen érzik, hogy meg kell szólalniuk az ügyben, s bizony, nemigen látni olyan vélekedést, amely a szövetség jelenlegi állapotát dicsérné: Hardy Mihály, a MÚOSZ elnökségének tagja Hova tovább? című publicisztikájában például arról értekezett, hogy a MÚOSZ-hoz hasonló, „légüres térben” lebegő szervezetekkel az európai jogrend nemigen tud mit kezdeni. Jellemzőnek tűnik a legutóbbi eset is: december közepén a választmány soros ülése azért nem tudta elvégezni a napirend szerinti feladatait, mert egyszerűen nem volt meg a határozatképességhez szükséges létszám.
– Olyan időket élünk, hogy akadhatnak, akik már azt is nehezményezni fogják, hogy egyáltalán nyilatkozom a Magyar Nemzetnek – véli Cserhalmi Imre. – Ezért sietek kijelenteni, hogy bármelyik lapnak elmondtam volna a véleményemet, ha kérdezi. De senki sem kérdezte, mert a MÚOSZ valójában nem nagyon érdekli a szakmát, miközben a szakma nagyon is igényelne egy használható MÚOSZ-t. Feltételezem egyébként, hogy a Magyar Nemzetet sem igazán szakmai okokból érdekli ez a téma. Ettől függetlenül szomorú, hogy zsákutcába jutott ez a nagy hagyományú és nagy taglétszámú szervezet.
– Akadtak, akik épp az ön elnöki ambícióiban látták a zsákutcába jutás okát.
– Csakhogy nekem nem voltak, ma sincsenek ilyen törekvéseim. Valóban megromlott egészségi állapotom miatt távoztam, mert nem gondolom, hogy éppen ez lenne az az ügy, amelyért érdemes meghalni. Visszatekintve az eseményekre, azt látom, hogy nekem volt igazam. Olyan híreket hallok, amelyek arra utalnak, hogy a MÚOSZ most már morális válság felé is sodródik, és még mindig nem tud a tagsága felé fordulni. Itt és most nem szeretném részletezni ezeket a híreket, de aggasztónak tartom azt az – elnökség felől érkezgető – ötletet, hogy a MÚOSZ adjon el bizonyos ingatlanokat, csökkentse vagyonát, mert az ezzel való kötelességszerű foglalkozás hátráltatja az elnökség tényleges munkáját. A veszély nyilvánvaló: ha a felélt vagyon miatt elfogy majd a pénz, a szervezet megszűnik, vagy – ami valószínűbb – még inkább ki lesz szolgáltatva az aktuális politikai hatalomnak. Ahelyett hogy a vezetés beismerné, nem ért a vagyonkezeléshez – és amire engem az ellenőrző bizottság elnöke figyelmeztetett néhány hónapja –, a MÚOSZ költségvetésében egyre nő a bérekre költött összeg aránya.
– Véleménye szerint az anyagi helyzet megoldása elegendő lenne a megújuláshoz?
– Távolról sem. Az ön által említett, a felelős vita elindításának szánt cikkemben is azt írtam, hogy a szövetség válaszúthoz érkezett. Válságának azonban nem oka, csak tünete, hogy az elnök miként játssza el az általa kreált „lemondok, de mégsem” című szappanopera nem túlságosan férfias főszerepét. Nem az a fő kérdés, hogy ki a MÚOSZ elnöke, hanem az, hogy merre haladjon, mivé váljék a szövetség – én egyébként a kamarává válás híve vagyok. Aztán az újfajta MÚOSZ-hoz kell majd megfelelő elnököt keresni. A MÚOSZ a rendszerváltás előtt is gittegylet volt, de akkor éppen ez volt a szerepe, amelynek betöltéséért cserében a pártállam eltartotta. Ma azonban mi kényszerít arra bárkit, hogy fenntartsa a gittegyletstátust? És kinek bocsátható meg, hogy valóságos operativitás, ötletgazdag, hatékony irányítás, szakmai minőség- és érdekvédelem helyett csak értekezletesdi, bizottságosdi, üres duma, írásos előterjesztések készítése, megbeszélése és – minden mennyiségben – reprezentálás folyjék? De avítt beidegződések nemcsak az elnökségben élnek tovább, hanem a választott testületek is hajlamosak a megszokott szempontot, a reprezentáló jelleget preferálni: vegyük elő a nagy neveket, mert azok olyan jól mutatnak! Aztán amikor a nagy nevekből összeáll az elnökség, az elnök riadtan nézhet körbe: mindez nagyon szép, de ki fog itt dolgozni? Hiszen csupa neves, de elfoglalt, esetenként agyonhajszolt embert lát az asztalnál.
– De nagy nevekre, jó szakemberekre minden szervezetben szükség van. Wisinger István nem az?
– Dehogynem. Ám amit ő a legjobban szeret csinálni, a reprezentálás és a napi politizálás, nélkülözhetetlen lehetett a mélypontjára jutott MÚOSZ örökölt teendőiben és stílusában, de nem lehet ennyire fontos egy korszerű MÚOSZ-ban. Annak menedzsertípusú vezetőre lenne szüksége, olyan emberre, aki a szakma valamennyi rétegében képes otthonosan mozogni.
– A modern szellemiségben képzett fiatal újságírók nem alkalmasak minderre?
– A MÚOSZ apparátusában az új generáció tagjai hiába gondolkodnak egészségesen, kritikusan, azért mindig tarthatnak attól, hogy az egzisztenciájuk a tét.
– Elképesztő, amit mond, mert ha igaza van, ez azt jelenti, hogy egy érdekvédelmi szervezet tagjainak épp az érdekvédelmi szervezettől kell tartaniuk.
– Nem azt jelenti. Hanem azt, hogy az önmaga presztízstudatába begörcsölt MÚOSZ-vezetés környékén nem igazán jó fiatalnak lenni. Mondok egy példát a megkövesedett szellemiségre. Az egész szakma által és általam is őszintén nagyra becsült tiszteletbeli elnökünk írta le ezeket a sorokat a MÚOSZ idei évkönyvének a bevezetőjében: „… nem arról van szó, hogy a MÚOSZ vezetésében túl kevés a demokrácia, hanem arról, hogy túl sok.” 2003-ban Magyarországon, egy civil szervezetben! Amikor a választmány vezetősége – a választmány alapszabályban rögzített joga és kötelessége szellemében – komolyan vette a feladatát, nyíltan lépett fel amorálisnak minősített jelenségek ellen, nyíltan kezdeményezett, szervezett, és persze bírált is, tehát amikor dolgozni kezdtünk, hamarosan kiderült, hogy nem a munkánkra, inkább csak egyetértő bólintásunkra tartanak igényt. Korábban nem hittem volna, hogy a régi állapotok fenntartásához személyes érdekek fűződnek. Mindenesetre szép emlék, hogy a választmány vezetőségével tökéletes összhangban tudtunk dolgozni. De mindettől én már hál’ istennek távol vagyok.
Sárkány László, a Szerencsi Hírek főszerkesztője ellenben közel van a tűzhöz a MÚOSZ jövőjét meghatározó, rendkívüli közgyűlést előkészítő stratégiai bizottság tagjaként.
– Mivel a rendszerváltás után kerültem a pályára, nem érezhetek nosztalgiát a múlt iránt, amikor a szövetség fajsúlyosnak érezhette magát a pártállami rendszerben – magyarázza Sárkány László. – Épp ezért úgy képzeltem, olyan szakmai szervezetbe kérem a felvételemet, ahol segítik a munkámat, és a szakmai fejlődésemhez is hozzájárulnak.
– Azt kapta, amit várt?
– Nem egészen. Az utóbbi években az országgal együtt a média is alapvetően megváltozott, a MÚOSZ pedig tehetetlenül szemlélte az eseményeket, sodródott az árral, nem találta helyet és szerepét az új politikai és társadalmi viszonyok között. Jól mutatja ezt, hogy a közgyűléseken már 1997-ben válságról beszéltünk, és elkezdtük keresni az új kihívásokhoz leginkább megfelelő formát. A helyzet azóta nem sokat változott, s a kérdés ugyanaz: Mit ad nekem a MÚOSZ? Miért fizetem a tagdíjat? Az elmúlt időszakban elkezdődött változások kevésnek bizonyultak. Rá kellett döbbennünk, hogy alapjaiban kell megváltoztatni a szövetséget. Magyarország Európai Unióhoz történő csatlakozásával ez már elkerülhetetlen, hiszen jelenlegi formájában a MÚOSZ nem illik az európai szervezetekhez. De nem pusztán a szervezeti formával van gond. Kimondottan szerencsétlennek, sőt károsnak tartom, ha a szövetség tisztségviselői a szervezetet is megbélyegző politikai jellegű nyilatkozatokat tesznek, mint ahogyan a szövetségen belüli hatalmi harcok sem javították a MÚOSZ megítélését, ráadásul a sürgős teendőkről vonták el a figyelmet. Tavaly másról sem volt szó, mint az elnök lemondásáról, a lemondás lebegtetéséről, a választmány–elnökség, az elnök–alelnök–ügyvezető igazgató viszályáról, a választmányi elnök távozásáról és választásáról.
– Ezek végül is fontos kérdések.
– De nem elsődlegesek. A legfontosabb feladatunk a tagsággal lefolytatott széles körű párbeszéd után eldönteni, miként alakuljon a legnagyobb újságíró-szervezet jövője. Felvetődött, hogy szakszervezetté, avagy kamarává alakuljon-e a MÚOSZ. S ha már ez szóba került, megjegyzem: sokakkal ellentétben nem támogatom a szakszervezeti irányt, mert egyrészt már működik a Sajtószakszervezet, másrészt azt tapasztaltam, hogy Magyarországon – egy-két kivételtől eltekintve – a szakszervezetek nem tudnak megfelelni a tagság elvárásainak. Vagyis a szakszervezetté alakulással igazából semmi sem változna. Az új MÚOSZ-nak hitelesnek és kiegyensúlyozottnak kell lennie, olyan szervezetnek, amely hozzájárul az újságírói hivatás presztízsének növeléséhez, és az újságírók körében is tekintéllyel bír.
----------------------------------------------
A tárgyilagos tájékoztatás jegyében itt következne Wisinger István reagálása. De nem következik. Mert a MÚOSZ elnöke azt közölte, hogy mivel a vita a Magyar Sajtó oldalain indult, és tart ma is, először ott kívánja kifejteni a véleményét a MÚOSZ jövőjét illetően. A tisztességesnek tetsző indoklás értékét azonban jelentősen csökkenti, hogy Wisinger István az újságírás alapvető etikai szabályait némiképp figyelmen kívül hagyva közölte: a Magyar Sajtóban történő megszólalását megelőzően esetleg nyilatkozik, ha elolvashatja, mit mondott a többi megszólaló.
***
Elnöki szó
Wisinger István emlékezetes nyilatkozatai a médiában
2002. február 15. A közszolgálat oltalmában – nemzetközi konferencia
„A magyarországi rádiós és televíziós közszolgálati műsorkészítés lezüllesztése és felmorzsolódása a rendszerváltás és az elitcsere több mint tízesztendős időszakának legszégyenteljesebb kudarca. A rendszerváltás éveiben elzavarták a kreatív és tehetséges újságírókat, s ezzel a magyar szellemi életet fosztották meg a tisztességes választék és verseny kiépülésének lehetőségétől. A közszolgálatot a lehető legolcsóbban előadott, de legdrágábban előállított politikai pornográfia képviseli, amely napról napra hirdeti a kormányzó erők diadalát, hogy hogyan építik fel a kapitalizmust.”
*
2002. július 14. A hét című műsorban annak kapcsán, hogy Hering József újságírót bántalmazták az Erzsébet híd blokádjának felszámolására kivezényelt rendőrök
„Ha valóban rendőri atrocitás érte őket – ez még nincs igazán bebizonyítva –, akkor én ezt elítélem minden körülmények között. A probléma az, hogy nincs feltárva, hogy mi volt az oka annak, hogy pont az újságírókkal bántak így, azonkívül miért pont azokkal az újságírókkal, akikkel, és a többieket miért hagyták dolgozni. Tehát ez a rendőri atrocitás kifejezés nekem nem nagyon tetszik, a rendőrök a dolgukat végezték, legfeljebb bizonyos szituációkban rosszul végezték, és bármilyen formában kárt okozott akár az újságíróknak, akár a tájékoztatásnak, akkor természetesen valamit tenni kell, hogy ez ne fordulhasson többet elő.”
2002. augusztus 14. MTI-közlemény a sajtószabadságról
„Meglepetéssel értesültem arról, hogy Orbán Viktor volt miniszterelnök a sajtószabadság helyreállítása érdekében befolyásának latba vetését kérte Mádl Ferenc köztársasági elnöktől, ugyanis a volt kormányfő korábban nem mutatott hasonló érdeklődést a sajtószabadság ügye iránt.”
*
2002. augusztus 24. A Magyar Nemzetben a Sajtóklub megszűnéséről
„Nem lepődtem meg azon, hogy Czikó Gábor a Magyar Nemzettől szerzett információk szerint úgy döntött, elég volt abból a stílusból, abból a handabandázásból, abból a politikai kalandorkodásból, amit a pénteki Sajtóklub című televíziós műsor résztvevői műveltek. Sajnálni fogom, hogy ez az óra – hacsak nem teremtik meg a feltételeit – úgy múlik el a magyar televíziózásból, hogy bár lehetősége lett volna a mérsékelt konzervatív véleményeknek megütközniük, azonos csatornán, az ezzel ellentétes véleményekkel, az orbáni–stumpfi–Borókai Gábor-i »kiegyensúlyozás« jegyében ezt kiszolgáltatták olyan embereknek, akik soha, sehol Európában ilyen lehetőséghez nem juthattak volna. Őszintén remélem, hogy a legközelebbi alkalommal a magyar társadalomnak az a része, amely magát konzervatívnak tartja, és elvárja, hogy a véleményük érvényesüljön a képernyőn, előbb vagy utóbb méltóbb személyiségektől megkapja a lehetőséget arra, hogy nem szélsőjobboldali uszítók, hanem demokratikusan gondolkozó írástudók képviseljék őket. Azt sajnos nem remélem, hogy a műsorban szereplők tanulnak az ügyből. Kíváncsi vagyok, hogy a Magyar Nemzet tulajdonosai meddig tűrik, hogy ez a stílus a lapban folytatódjon. A konzervatív Magyarország ennél többet érdemel, és az egykori Pethő Sándor-i Magyar Nemzet most még szégyenkezzen.”
Orbán Viktor
A faltörő kos szerepében
