Sirály a tükörben

- Szigetvilág -

Erős képzelet szüli az okokat
(Montaigne)

Legendás família a veszprémi Cholnokyaké. Extravagáns köztisztviselőt, földrajztudóst, látomásokkal áldott és gyötört írót egyaránt találhatunk a soraiban. Utóbbiból rögtön kettőt is. A modern magyar prózairodalom két elátkozott mesterét, Viktort és Lászlót. A családot talentummal, de átokkal is fölös mennyiségben ellátta a Teremtő.
A századfordulón élt két novellista apja, szintén László, nagyéletű férfiú. Ügyvéd, majd Veszprém városának főjegyzője. Ambiciózus, eredeti. Kedveli, sőt olykor műveli is az irodalmat. Él benne a titok, a messzeség iránti vonzódás, amelyet mindhárom fia örökölt tőle. A társaság kedvence, aki otthonosan mozog a kikapós asszonyok köreiben meg a kártyaasztalnál is. És – finoman szólva – az alkoholt sem veti meg. Nincs róla pontos tudomásom, de elképzelhető, hogy vele kezdődött a tragédiasorozat, amely két fiát romlásba taszította. A két írót, de – kis híján – harmadikukat, Jenőt, a földrajztudóst is…
A három testvér közül a legidősebbik, a jövő várományosa Viktor. Apja, öregedőben, minden megnyaklott álmát a vállára terheli. Viktor diák még, de már tudni való, hogy övé a holnap. Szikrázó, koraérett elme. Nem kétséges, hogy a család süllyedő szekerét ő húzza majd ki a kátyúból. Erős, fess, ambiciózus, elkényeztetett. Diáklányok álma. Kisvárosi színésznők lovagja. Elhivatottságához kétség sem férhet. Csak épp a dicsfény ne világítana időnek előtte a homloka körül. Mert ez, bármilyen erős volt is, megroppantotta. A kishitűeknek még a meghasonlása is kisszerű. Ám a nagy álmúakat belső malomkövek őrlik, amelyek ambíciójukhoz és talentumukhoz méretezettek.
Viktornak talán éreznie kellett, hogy a vállán nyugvó teher túl nagy. Nyomasztó. Már-már elviselhetetlen. Nem lehet egyszerre szolgálni a társadalmi emelkedést meg a lélek titkos géniuszát. A folyamatos pokoljárás során kicsúszik talpa alól a föld. Nem lehet valaki egyszerre doktor Faustus és az élet hercege. Nem lehet álmodni, és közben praktikusnak megmaradni. Főképp akkor nem, ha – mint Cholnoky Viktor leírja – az álmok olykor a bolondját járatták vele. Hívta őket, várta őket, de elkerülték. Sejtett valami titkot, de a sejtelem sejtelem maradt. Nem vált képpé. Csak gomolygott, mint a sötétség a csend középpontja körül. És ekkor – inni kellett. Mert a mámorban fellobban a lélek, és kiteljesül az álom. Ám a látomásért pokolra kell alászállni. Aki pedig pokolra száll, megperzselődik.
Az írót legismertebb fényképe negyvenévesen ábrázolja. Rettenetes látlelet. Látszik vagy nyolcvannak. Összeaszott lárvaarc, amelyből csak a lidérces zöld szemek világítanak. A fénykép fekete-fehér, a hipnotikus szempár rajta mégis zöld. És világít is, de már nem e világi fénnyel. Van a sugarában valami múmiaszerű. A látomások még ott lobognak a tört szempárban, de a ráncok koszorújában már a vereség árnyéka komorlik. Ez lett két évtized alatt a família nagy reménységéből. A modern magyar próza egyik kezdeményezőjét felőrölte az alkohol.
„Egyetlen szenvedély van – írja dacosan –, mely nem lealáz, hanem fölemel. És ez az ivás…” Kísértetlátó volt, miként – ahogy írja – a lovak meg a kutyák. És előre megérezte a vihart, a világomlást, mint hőse, aki Kínában a bokszerlázadáskor úgy menekül meg, hogy megjósolja a közeledő égszakadást-földindulást. Örök mámorban teremtette meg a dalmát Trivulzió alakját, akinek üvegszeméből is könnyek potyogtak, s aki Kökküregén kán koponyáját hordozta a táskájában, hogy hiányzó fogai helyére majd a tatárét ültessék be. Az író elbolyongott egészen Tammuz birodalmáig, és időnként emberré váló farkasok közé álmodta magát. Tartinit, a nagy olasz muzsikust, mint írja, meglátogatta álmában az ördög, és csodálatos dallamokkal ajándékozta meg. Őt, Cholnoky Viktort viszont még az ördög is elkerülte, ezért kellett innia, és a mámor mélyén megtalálnia a látomásokat.
Ő maga is Cyrano volt, akiről azt írja, hogy „a holdból hullt alá a földre, s holdas maradt itt lenn is”. A lélek és a messzeség tengerén bolyongó Szindbád volt. Hamisított, kölcsönöket vett fel. Sokszor a ruháját cserélte italra. Önarckép is, amit Az alerionmadár vére című novellája hősével mondat ki: „Nem vagyok én katonatiszt, hogy mindjárt felkelés után egészséges legyek. Nekem reggel – ez a reggel rendesen délután öt órakor volt – fáj a szemem, reszket a kezem, és kábult a homlokom…” Még három-négy esztendei lárvaélet az osztályrésze az említett fénykép elkészülte után, aztán Cholnoky Viktor a Dunába veti magát. Öccse, László mintegy tíz év múlva követi az önkéntes halálba. Aki örökké szembemasírozik a pusztulással, tudnia kell, hogy előbb-utóbb belebotlik.
A három Cholnoky fiú közül a középső, Jenő a szerencse fia. Pedig ő is bátyja nyomasztó árnyékában nő fel. Ő is érzi, apja nem vár tőle sokat. Az extravagancia ugyanakkor belőle sem hiányzik: távoli korok és tájak kísértetének szólítása, az írói látomások, de az alkohol vonzása sem. Miért, miért nem, Jenő mégis talpon tudott maradni. Talán apja és bátyja példáját látva állt meg a legutolsó pillanatban a szakadék szélén. Talán még néhány mámoros éjszaka, és őrá is a zavaros Duna vár. Feje szédelgett, ruhája az infernális lángoktól megperzselődött, de elindult – visszafelé. Jól tudva persze, hogy aki született szenvedélybeteg, az a sorsát el nem kerülheti. Csak éppen – hatalmas belső erőfeszítéssel – mániát válthat. És ezt sikerült is véghezvinnie. Egész életét, élete belülről őrlő lángját a földrajztudományra pazarolta. Munkamániás lett. A geológia alkoholistája. Az egyik legnagyobb magyar földrajztudós. Nem iszik többé, örökké ott ül a maga választotta karanténban, és dolgozik, kutat. Sokat utazik, és néha újra megkísértik a távoli földek és lelkek tarka örvényei. A látomások. Ám ez már csak kaland. Vendégjáték szépasszonyok bűvöletében és matrózkocsmák éjszakájában. Az igazi szenvedélye már nem ez, hanem a földtörténet, az ércek színárnyalatainak, a vulkánkitöréseknek, a hegyek születésének és a tengerek rég volt forrongásának az igézete.
Irodalomtörténészek gyanítják, hogy fivérei, főképp Viktor távoli földeket, ősi korokat és egzotikus népeket felidéző víziói, a kínai bokszerlázadás epizódjai például, részben Jenő helyszíni leveleiből, főként pedig családi élménybeszámolóiból vétettek. A földrajztudós közel négy évtizeddel élte túl bátyját és negyedszázaddal az öccsét. Élete nagy tragédiája, hogy 1945-ben az orosz martalócok megerőszakolták ifjú feleségét, aki pár nap múlva belehalt sérüléseibe.
Végül a legifjabbik Cholnoky fiú, László. Akiből nem lehetett a mesebeli legkisebb királyfi. Ő mindig árnyékban rejtőzött. Három közül a harmadik. A kicsi. A jelentéktelen. Nem volt pedig apró. Erős fizikumú, jó tartású férfiú volt. Csak hát a belső egyensúly hiánya! Ettől nem menekülhet. És bátyja árnyéka még holta után is követi. Az irodalomtörténet főként Viktort tartja számon. Látomásos novellák álmodójaként. Viktor arcát őrzi az infernális fénykép, de karakteres László-fotográfiát nem ismerek. Egyet láttam ugyan, de az csak profilárnykép. Akárkié lehetne. Nem látszik rajta a szempár. Szellemkép csak, a Cholnoky öcsikéé, aki árnyék volt életében és holtában egyaránt.
Mester pedig ő is, a maga jogán. Csak épp egyetlen húron játszó mester. Szörnyű mániákus, akinek egyetlen témája, ahogy életének is egyetlen vezérfonala – az alkohol. Az alkohollal való reménytelen küzdelem. Lehettek napjai, amikor bízott, amikor nem átkozta a Teremtőt. De csak ritkán. Mert – ahogy leírja – amúgy rettenetes dühét gyakran fordította az égi úr ellen. Aki nem segítette talpra állni. Aki visszalökte okádéka mocskába. A hajléktalanság nyomorába. Néha maga is megretten a belőle áradó infernális gyűlölettől, amely a Teremtőt veszi célba. Térdre roskad és könyörög. Szépnek akarja látni a világot, míg aztán újra bele nem nyaklik a pálinkamámorba. És mindennap ugyanez történik. Fogadkozás, átok és mámor. Őrület.
László egyetlen témája az ivás. „Cikázás” kocsmáról kocsmára. Ez a cikázás egyik kedvelt szava. Arra vonatkozik, hogy amikor egyik kocsmából már kiebrudalják, úgy megy végig az utcán, hogy hol az egyik oldalon, hol a másikon tér be a csapszékbe. A méregkeverőkhöz, ahogy a kocsmárosokat hívja. A tébolyult öngyötrést a mámor emelkedő szakaszában a héroszi nekibuzdulás követi. A reménytől a reménytelenségig ívelő napi kálvária. Őt nem kínozzák olyan intenzitással a látomások, mint a bátyját. Elég neki a környezete is. Társai, a város kopott kulisszái közt csetlő-botló iszákosok. Másokat alig lát meg. Talán őket sem a szemével érzékeli, inkább a fülével. Lázbeteg hőbörgésüket és aforizmának szánt, nyeglén sziporkázó szentenciáikat, amelyek egyetlen célja az önigazolás.
Szinte minden művében feltűnik egy hatalmas jelkép: a tükör. Az álom, az éjszaka, az összetört idő jelképe. E párás és titokzatos tárgyban meglátható a múlt meg a jövő. Benne minden bizonytalan. Az arcok összefolynak, és egymásra vetülnek… Cholnoky László két kisregénye, a Bertalan éjszakája meg a Prikk mennyei útja egyaránt a tükör ezüst visszfényében áll.
A Bertalan éjszakájának főhőse talán nem is a címszereplő, ez a szörnyű iszákos, hanem annak zsebtükre – Miroár Jakab. Ez a néven nevezett tárgy, amely (vagy ha úgy tetszik: aki) gyakran oktatja gazdáját. Igaz, a tragédiájában is főszerepet játszik. Az történik ugyanis, hogy egy hagymázos éjszakán Bertalan szerencsejátékba bonyolódik. Pénze ugyan nincsen, de az ominózus zsebtükör hátlapja a megtévesztésig hasonlít egy ötpengőshöz. És Miroár Jakab nyer. Nyer, és újra nyer.
Cholnoky László főműve alighanem a Prikk mennyei útja. Talán soha senki nem írta meg ilyen mélyen és ennyire belülről az alkohol rombolását. Az iszákos álmait, önigazoló tépelődéseit, nekikeseredéseit és fel-felhorgadó reményét, amely persze csak az első csapszékig tart. Bertalan is, Prikk is önarckép. Kétség nem fér hozzá. Bár torz karikatúra is, hiszen mintha épp e legremekebb munkákban vétene néha az író tolla. Van itt valami össze nem egyeztethető. Hiszen az a Prikk, aki még a nevét sem tudja helyesen leírni, vajon mitől lesz léleklátó és a Teremtővel pörlekedő bölcs, ha nem a szerző kölcsönözte emelkedettségtől?
Ahogy Bertalan esetében, Prikknél is fontos motívum a pénz. Előbbi kártyajátékban nyer, utóbbi jómódú (és mákonyos) orvostanhallgatók szeszélyéből lesz hirtelen „gazdaggá”. Ám ez a gazdagság pillanatnyi és csalóka. Nem segít a tükör, azaz Miroár Jakab. Prikk végső leromlásának tüneményes környezete a vasárnapi liget karneválja. Sodródik – gyermeki lélek – a tarka tömeggel. Körülötte örvénylik a nappal, és ő megmártózik a fényzuhatagban. Céllövöldék pufogásában és körhinták csengetytyűszavában ődöng ide-oda. Sőt vásárol egy hatalmas mézeskalács szívet, tükörrel a közepén. Prikk, aki az örök éjszakában él, akiben örökké a szárnyak nélküli sötétség zúg, megérzi, hogy ebben a kavalkádban kell kilépnie az életből. Szinte szakrális játszadozás, ahogy felakasztja magát. És a tükörből, amelyet utolsó pillanatában is magához szorít, kirepül egy hófehér sirály.
Mindig ott volt, elrejtőzve és a sötétség bolyhaitól övezve. Most aztán röpül, szabadon és sugárzón, mint az egyiptomiak lélekmadara.