Valutaturizmus

Hosszú évekig egy lejért 1,7 forintot adtak annak, aki egyáltalán válthatott pénzt Romániában. A változások után „egy az egyben” váltották a két ország valutáját, aztán elindult mindkét pénznem a lejtőn. A lej síkosabbnak bizonyult a forintnál: csakhamar egy a tízhez, aztán egy a harminchoz lett az arány. Most egy forintért száznegyvenöt lejt adnak. Nem csoda, hogy Romániában úgy huszonhárommillióan nem értik, miért baj Magyarországon az erős forint. Ahol az évi ötvenszázalékos infláció már eredménynek számít, ott stabil pénzről álmodnak a választópolgárok. A román munkavállalók zöme a tizenezer forintnyi, minimálbér közeli fizetésből próbál megélni, miközben az alapvető élelmiszerek árai sok esetben meg is haladják a magyar árakat.
Magyarországon most azt harsogja a legtöbb sajtóorgánum, hogy nemzeti tragédia az erős forint, s Moháccsal ért fel az előző kormány által felemelt minimálbér. Nem vagyok közgazdász, de a józan paraszti eszem azt mondja, itt valaki nagyon hazudik. Miért baj az, ha garantáltan többet keresnek a munkavállalók, és kinek használ, ha a megtakarított pénz nem értéktelenedik el hónapok alatt? Nem hiszem, hogy a gazdaság egyetlen motorja az, ha felhígítjuk a nemzeti valutát – sőt a forint iránti nemzetközi bizalom szerintem azt jelzi, hogy a világ elismeri a magyar gazdaság teljesítőképességét. Azt belátom, hogy a munkaadóknak nem jó, ha többet kell fizetni, de ez legyen az ők gondjuk – a kormánynak a választópolgárok érdekeit kell szolgálnia, nem a pénzemberekét.
Ha valaki egyre híguló nemzeti valutára és alacsony minimálbérre vágyik, látogasson el Romániába. Jó lesz majd hazatérni.