Az UNESCO előző főigazgatója, Federico Mayor százhatvan-egynéhány jelentkező közül önt választotta ki. Pedig csak mások unszolására pályázta meg az állást.
– Véletlenül kerültem az UNESCO-ba – kezdi a beszélgetést Szöllősi-Nagy András. – Soha nem szerepelt a céljaim között, hogy nemzetközi tudománybürokrata legyek. Félreértés ne essék: tudománybürokratának az egyetemi rektorokat, az akadémiai elnököket és a kutatóintézeti igazgatókat nevezem, a szó Max Weber-i és nem pejoratív értelmében. Békésen éltem a kutatók életét a Vitukiban, cikkeket, könyveket írtam, szakfolyóiratokat szerkesztettem itthon és külföldön. Tanítottam Bangkoktól Svédországig és viszsza, disszertálgattam mindenféle bohó fokozatokért, és arról ábrándoztam, hogy ha egyszer kiöregszem a tudományos versenyből, a Műegyetemen leszek egyetemi tanár, és megosztom a többiekkel, amit tudok. A sors úgy hozta, hogy előbb lettem professzor Kanadában, mint itthon. Volt ott egy doktoranduszom, igen okos, de kiállhatatlan alak, aki folyton a nyakamon lógott, hogy adjak neki a tehetségéhez méltó problémát, és ne rutinfeladatokkal gyötörjem. Gondoltam, rábízom azt a feladatot, amelynek megoldásával én már két éve vesződtem, de nem jutottam eredményre. Nyilván ő sem megy majd vele sokra, gondoltam, és legalább jó ideig békén hagy. Kiállhatatlan doktoranduszom két nap múlva briliáns megoldással jelent meg. Nagy megrázkódtatás volt ez számomra, és elég ok arra, hogy harminchét évesen nyugdíjazzam magam az aktív tudományból. Nem akartam olyan egyetemi ember lenni, aki a diákjai eredményei elé a saját nevét biggyeszti első szerzőként. Később itthon is felkentek egyetemi tanárnak, de akkor már az UNESCO jobban érdekelt. A doktoranduszom egyébként sikerrel megvédte a disszertációját, de ő is korán nyugdíjazta magát: ma Sanghaj egyik leggazdagabb kereskedője.
– Nem bánta meg, hogy az aktív tanári és tudományos pályát felcserélte a tudományszervezéssel és tudományos diplomáciával?
– Nem. Eddigi életem egyik legjobb döntését hoztam meg, amikor elvállaltam a felkínált állást. Az UNESCO fantasztikus hely, olyan szakmát befolyásoló globális lehetőségekkel, amelyekhez másutt sosem juthattam volna.
– Az UNESCO nemzetközi hidrológiai programjának, az IHP-nek ma százhetven ország a tagja. Mióta tulajdonít a világszervezet ilyen nagy jelentőséget a víznek?
– Az első, valóban világméretű tudományos együttműködési program a nemzetközi hidrológiai dekád volt a hatvanas években. De akkoriban még kevesen látták előre, hogy a víz lesz a jövő egyik nagy, ha nem legnagyobb problémája. A francia Michel Batisse, az amerikai Ray Nace és a belga Claude Tison győzködte szívósan az UNESCO-t alkotó kormányok vezetőit, hogy hozzanak létre kormányközi hidrológiai kutatási programot. Akkoriban még nem tudtuk, mekkora pontosan a föld vízkészlete, és miként oszlik meg térben, időben. Ma már tisztában vagyunk vele, hogy a vízgazdálkodás mai gyakorlata nem tartható fenn.
– Miért?
– A XX. században a föld népessége nagyjából megháromszorozódott, kétmilliárdról hatmilliárdra nőtt. A vízkivétel viszont meghatszorozódott. A hetvenes évek elején az egy főre jutó vízkészlet 13 500 köbméter volt évente, mára ez a szám 6600 köbméterre apadt. Másfél milliárd embertársunknak nincs biztonságos ivóvize, két és fél milliárdnak nem adatnak meg az emberhez méltó elemi higiéniai feltételek. Naponta hatezer gyermek hal meg vízzel kapcsolatos fertőzések következtében. Az összes természeti katasztrófa kárainak egyharmadát árvizek okozzák. Nincs egyetlen ország sem, amely egymagában képes lenne megoldani ezeket a riasztó problémákat. Mivel a víz nem ismer politikai határokat, az egyetlen megoldás a nemzetközi összefogásban és együttműködésben rejlik. A vízproblémák megoldása a világméretű szegénység felszámolásának is szükséges, de nem elégséges feltétele. A fogyasztási és hatalmi mániák alapos megváltoztatása nélkül valószínűleg összeomlanak létfenntartó rendszereink. A vízzel kapcsolatos konfliktusok lehetőségét és elkerülését vizsgálandó az UNESCO három éve kutatási programot kezdeményezett a Gorbacsov-alapítvánnyal együttműködve. Történészek, antropológusok, mérnökök, diplomaták, pszichológusok és jogászok fáradoznak egy számítógéppel segített konfliktusfeloldó rendszer kidolgozásán. Sok érdekes eredmény került napvilágra már eddig is. A történészek például kimutatták, hogy mióta ember él a földön, a víz inkább összeköt, mint szétválaszt. Inkább a béke forrása, mint a konfliktusoké. Az izraeli–jordán általános szerződést például a vízmegosztási egyezmény előzte meg, nélküle valószínűleg nem jött volna létre a szerződés. Az együttműködés nagyon fontos. Egy olyan országban pedig, mint Magyarország, ahol a felszíni vizek több mint kilencven százaléka külföldről érkezik, kulcsfontosságú. Ezt szinte az összes eddig hatalmon lévő magyar kormány felismerte, ezért Magyarország szerepe példamutatónak mondható e téren.
– Hogyan függ össze az esetleges klímaváltozás és a hidrológiai folyamat?
– Valószínűleg növekszik az árvizek és az aszályok gyakorisága meg időtartama. A száraz területek előreláthatóan még szárazabbak, a nedvesek még csapadékosabbak lesznek. Ebből az következik, hogy újra kell gondolni a vízi mérnöki szerkezetek alapelveit. Az IHP egyik kutatási programjából kiderült, hogy az elkövetkező harminc év hidrológiai változásainak nagyjából nyolcvan százaléka a földhasználat megváltozásának – új mezőgazdasági területek, urbanizáció – lesz a következménye, a klímaváltozás hatása „csak” húsz százalékra tehető.
– Milyen lehetőségei vannak az UNESCO-nak arra, hogy a tagországokban folyó kutatásokat megismertesse a nemzetközi tudományos közösségekkel?
– Az UNESCO nem finanszíroz kutatásokat, hanem a kapcsolódási pontokat keresi, és katalizálni igyekszik az együttműködést. Ez lehet regionális, mint például a Duna esetében, vagy globális, mint például a hidrológiai program FRIEND alprogramja, amely összekapcsolt, nyílt hozzáférésű, globális hidrológiai adatbázis felépítését tűzte ki célul. Fontos változás, hogy a vízzel, a környezettel kapcsolatos problémákat már nemcsak a természettudományok módszereivel vizsgálják, hanem a társadalomtudományokat is segítségül hívják. A két terület művelőinek összefogása nélkül nem lehet megoldani korunk összetett problémáit. Hidrogeológusok és nemzetközi jogászok bevonásával például most próbálnak átfogó nemzetközi konvenciót kidolgozni a nemzetközi felszín alatti vizek védelmére.
– Hogyan látja Magyarország UNESCO-beli szereplését?
– Magyarország elismert szerepet játszott és játszik a világszervezetben. Pataki Pál a végrehajtó tanács elnöke volt két évig. Fasang Árpád, a mostani nagykövet elismert munkát végzett a kulturális jogokkal foglalkozó UNESCO-állásfoglalás kidolgozásában. A magyar szellemi élet számos képviselője dolgozik különböző szakmai bizottságokban. Meg vagyok győződve róla, hogy Magyarország tudományos teljesítményeivel és kultúrájával járulhat hozzá elsősorban a nemzetközi megértés elősegítéséhez. Van értékes üzennivalója, és az UNESCO az a hely, ahol ez az üzenet jól közvetíthető, s e tekintetben a magyar nemzeti bizottságra nagy feladatok hárulnak. A hatvanas években az UNESCO volt a szellemi együttműködés szinte egyetlen nemzetközi intézménye, világközpontja, amely mágnesként vonzotta a kor kiemelkedő elméit. Párizsi székházát Breuer Marcel tervezte, statikáját Nervi számította ki, Picasso a konferenciaterem előtti tér nagy pannóját festette meg, Henry Moore a kertet ékesítette szobrával. Noguchi japánkertet tervezett, Calder mobillal, Miró kerámiafallal járult hozzá a környezet méltóságának megteremtéséhez. Mindanynyiunk közös gondja, hogyan lehet újra kísérleti műhelyeket indítani, ahol a különböző kultúrákhoz tartozó fiatal művészek, tudósok, oktatók találkozhatnának, és közösen alakítanák ki az elfogadható, fenntartható világ új képét.
– Hogyan befolyásolhatja az UNESCO érdemi munkáját az Egyesült Államok visszatérése?
– Jelentősen. Mióta 1984-ben kilépett a szervezetből, nehezen lehetett világméretű kutatási programokat indítani és koordinálni, pedig amerikai tudósok szinte minden jelentős programban dolgoztak. Macura Koicsiro főigazgató egyik legfontosabb feladatul tűzte ki, hogy ismét egyetemessé tegye az UNESCO-t. Mindenki számára öröm volt, amikor Bush elnök bejelentette, hogy országa visszatér az UNESCO-ba. De ez az UNESCO-nak is nagy kihívás, hogy az Egyesült Államokban új szellemi elit nőtt fel 1984 óta, egy új elit mozgósítása soha nem egyszerű.
– Nagy kortárs képzőművészeti gyűjteménye van. A festőművész feleség hatása?
– Közös szenvedélyünk a gyűjtés. Még egyetemista korunkban kezdtük. Kolozsváry Ernőtől vásároltuk az első képünket, egy Bálint Endre-festményt. Mindkettőnket elsősorban az európai iskola érdekelt, de komolyabb gyűjtésbe csak tíz éve kezdtünk, korábban nemigen volt rá lehetőségünk. Kiderült, hogy Párizsban viszonylag könnyű hozzájutni valaha itt élt magyar művészek alkotásaihoz. Így kerültek birtokunkba Bálint Endre, Beöthy István, Czóbel Béla, Hajdu István, Lucien Hervé, Hantai Simon, Anna Mar, Molnár Vera, Konok Tamás, Marta Pan, Nicolas Schöffer és Vasarely művei – és persze fotósok: Brassai, Rogi André és mások munkái. Arra gondoltunk, hogy sajátos helyzetünknél fogva talán valamiféle hídépítő szerepet tölthetnénk be a magyarországi és a franciaországi magyar művészet között. Kerestük a kapcsolódási pontokat, és elég sok, főleg a húszas évek után Párizsban élt magyar művésztől szereztünk képeket. Magyarországi oldalról Anna Margit, Barta Lajos, Bak Imre, Deim Pál, Haraszthy István, Lantos Ferenc, Móder Rezső műveit gyűjtöttük elsősorban. Egy idő után bővítettük a kört, mert rájöttünk, nem esztétikai kategória az, hogy egy művész magyar. Feleségem, Nemes Judit és művésztársai a geometrikus absztrakciót érezték magukhoz a legközelebb, ezért ebben az irányban indultunk tovább. Vásároltunk Honegger-, Manfred Mohr-, Max Bill-, Soto-, Cruz-Diez-, Agam-alkotásokat, szép lassan összejött egy olyan nemzetközi anyag, amely ma kétszázhúsz művész munkáit reprezentálja. Ennek egy részéből, illetve a magyar és a francia–magyar anyagból a nyáron Angers-ban rendeztek jó visszhangot keltett kiállítást, ez volt az ottani Bessonneau-terem első tárlata, amelyet színvonalas kötet is kísért. Fantasztikus játék és ajándék volt nekünk ez a kiállítás, amelyet néhány érdeklődő, nyitott francia művészetbarátnak és kurátornak köszönhetünk. Legközelebb talán Biarritzban mutatják be gyűjteményünk egy részét, a nyáron pedig Szentendrén. Jó tudni, hogy a hídnak van másik oldala is.
Szöllősi-Nagy András 1949-ben született Budapesten. A Műegyetemen szerzett vízmérnöki diplomát 1972-ben. 1975-től a Vízgazdálkodási Tudományos Kutatóintézet (Vituki) munkatársa, 1989-ben főigazgató-helyettese. Kutat és tanít Budapesten, Ausztriában, Olaszországban, Svédországban, Bangkokban, Kanadában. Akadémiai doktor 1989-től, a Műegyetem professzora 1994-től. Több hazai és külföldi szaklap szerkesztője, szerkesztőségi bizottságának tagja, számos könyv szerzője. 1989-től dolgozik az UNESCO-ban. Négy poszton tölt be vezető állást. A hidrológiai program vezetője, a víztudományok osztályának igazgatója, a környezettudományi programok koordinátora és a természettudományi szektor főigazgató-helyettese.
Arsenal
Őrült összegért igazol az Arsenal és a Manchester United
