A feláldozott falu

Az eredetileg is ipari szocializmus/marxizmus rendkívüli módon nem szerette a falut s a parasztokat. Marx szinte démonizálta az „elmaradott” és utópiájával – közösségi tulajdon, „tudományos” ateizmus stb. – szemben közömbös vagy ellenséges falusiakat. A falut a „reakció” tartalékának tekintő korai szocialisták persze jól érezték azt, hogy még a szegény parasztok is – akiket lehet ugyan agrárszocialistáknak nevezni (de minek?) – saját kistulajdont, s nem közösségi csajkát akartak.
A falu sokszázados világa ugyanis egyrészt teljesen pragmatikus, a biztonságos (önellátó) élet nehezen megszerzett valós tapasztalatain nyugodott, másrészt viszont a keresztyén spiritualizmus mélyen átélt világán. Egyik sem „engedte” azt a felelőtlen kísérletezgetést, amelyben a cél a megvalósíthatatlan e világi paradicsom minden korábbi létezővel szembeni destruktív „újemberének” kialakítását célozta. Persze a parasztság egy része bizonyos nagy nyomorúságokban nagyon fogékony volt a „millenarista” (lényegében földi megváltást ígérő) eszmékre. Világtörténelmi szerencsétlenség, hogy az I. világháború és az ásatag cári rendszer együttese Oroszországban létrehozta ezt a jelenséget, s erre épült a kultúra- és emberellenes bolsevizmus.
Az „első munkásállam” proletárdiktatúrája megmutatta gyorsan, hogy mit ért parasztpolitikán. Legelőször is a kuláknak kinevezett, szakértelemmel gazdálkodó rétegek likvidálását, majd a középparasztok felszámolását s minden falusi autonómia megszüntetését, vagyis egy új falusi rabszolgarend létrehozását. S mindez életek millióiba került. A kolhozba terelt parasztság kiszolgáltatottsága – ha lehet – még nagyobb volt, mint a gyári munkásságé. A személyi és anyagi függetlenségen kívül felszámolták a parasztság spirituális életének keretet biztosító egyházat is. Az orosz muzsik egyedül maradt a vodkával, s ez később minden kommunista országban jellemző lett. A nyomorúságos paraszti jövedelmek motiválatlanná tették a munkát, s az általában szívósan szorgalmas parasztság közömbössége „élelmiszer/gabona agyaglábúvá” tette a „népek” hazáját, majd minden kommunista országot.
Magyarországon a mezőgazdaságban mézesmadzaggal indult a szocializmus, kárpótlás nélküli földosztással nincstelenek százezrei kaptak kicsi parcellákat. S aztán pár év múlva indult itt is a kuláküldözés és a kolhozrendszer boldogító megteremtése. Beszolgáltatás, erőszak, hazudozás, éhség – aztán rövid fellélegzés 1956 után. A nagy szovjet politika helytartójának, Kádárnak sem kellett a független parasztság. A forradalom után megtört gerincű népet viszonylag könynyen pofozták be a tsz-nek nevezett kolhozba. S aztán hiába engedélyezték az agrárcsodát eredményező háztáji gazdálkodást. Az önkizsákmányoló paraszti szorgalom mellett is a magyar parasztságnak, mint országfenntartó régi hivatásnak befellegzett. Szép eredményei ugyanis – csakúgy, mint a költségektől függetlenített kolhozoké – világpiacilag értékelhetetlenek és alig folytathatók voltak. Ennek a magyar rendszernek a szovjet agrárcsőd volt az éltetője, új helyzetük lehetetlenségei viszont a kommunista nagyhatalom végéhez kötődtek. A Kádár-rendszer kirakatát jelentő mezőgazdaság még az iparnál is nagyobb zsákutcában létezett.
Az egykor többmilliós és máig is több százezer embert foglalkoztató szektor romjaiból pár tízezer család kezdett csupán kikecmeregni (most nem a nagy lopásokból keletkezett „új földesurakról” van szó!). Céljaiban és hatékonyságban nyugati jelenségről volt itt szó, mégsem kellett a volt kommunistáknak és a „liberálisoknak”. Nekik továbbra is a kolhozszféra volt a kedvencük, sokszorosan kiszolgáltatott bérmunkás-„tulajdonosaival”. Liberalizmust, demokráciát és piacot szajkózva sem óhajtottak olyan családi gazdaságokat, amelyeknek tulajdonosai – teljesen érthető módon – zömmel nem kedvelték a volt elvtársakat, akik – illetve elődeik – tönkretették a parasztság legértékesebb csoportjait.
A háztáji „kényszercsoda” és a családi gazdaság között egyébként pedig ott tátongott a hatalmas tőkehiány és a piaci/értékesítési gondok szakadéka. A profitmaximalizálásra beállt kereskedelmi szervezetekkel szemben is szükség lett volna, szükség lenne a családi gazdálkodás védelmére (természetesen a saját erőfeszítéseket jelentő valódi, magántulajdonosokból álló szövetkezetek támogatása mellett). De a volt kommunista – és sajnos nem kevés „nemzeti” – politikust igazából az értékes magyar termőföld vagyonból szerezhető csillagászati haszon érdekelte leginkább. S a látszólag paraszti érdekképviseletet jelentő kisgazdapárt más célokat követő, közröhejt kiváltó vezetője sem a magyar mezőgazdasággal foglalkozott leginkább. Állandó verbális hasmenéseiben ugyan felülreprezentáltnak látszik a téma, de a rózsadombi felülnézet alig hozott valamit a falunak. Itt persze sokakat, a polgári pártok nem kevés politikusát is nagy felelősség terheli – főleg azokat, akik a „liberalizmus” jegyében „modernizálgattak” eredményesen és közismerten – a maguk javára.
Sajnos az Orbán-kormány parlamenti kényszerhelyzete miatt – s nem kevés ottani érdektelenség következtében is! – csak megkésve indult el az európai versenyképességet biztosítani akaró, családi gazdaságokat hatékonyan támogató politika, nem kevés tehetetlen falusi irigységgel keserítve a segíteni akarókat. A posztkommunista médiavérebek és gazdáik természetesen itt is azonnal „klientúraépítésről” kezdtek beszélni, mint mindig, ha a magyarság tőlük független rétegeit akarta valaki támogatni. Minden lépésnél keserves harcok folytak annak ellenére, hogy itt egy egyetemes nemzeti érdekről volt szó.
De hát éppen ez a baj. A folyton európázó baloldalt nem érdekli ez a dimenzió, sőt veszélyt lát benne a maga számára. Nem tudni miért – bár a Moszkvát feltétlenül kiszolgáló proletár internacionalizmus transznacionális globalizmussá és kozmopolitizmussá válása elég kézenfekvő magyarázatokat is ad –, a volt elvtársak és „liberális” szövetségeseik olyan társadalmi és gazdasági automatizmusokat (régen „szükségszerűségek” voltak) hirdetnek, amelyek mindent meg fognak oldani. Nincs szükség tehát nemzeti politikára s autonóm magyar agrárpolitikára sem, mert „Európa” majd rendbe teszi ezt is. Holott „Európa” – védve saját családi gazdaságait! – térségünket olcsó és nagy tömegű nyersanyagtermelővé akarja tenni. Jó tehát a volt kolhoznagybirtok és azok szolgálatkész tulajdonosai, s nem jók az akadékoskodó kényelmetlen vitahelyzeteket okozó magyar gazdák, akik – mint másutt is a bővítendő térségekben – feleslegesek.
Támogatásigényük van ugyanis akkor, amikor már senki a beérkezettek részéről nem akar fizetni, áldozatot hozni „Európáért”. A modern „baloldal” ért a szóból, s máris megszűntette a gazdák kedvezményeit, s szanálni kezdi a volt kolhoz nagybirtokokat. Természetesen mindig az ott dolgozó bérmunkásokra hivatkozva, akiknek új kilátástalansága minden ilyen típusú „integrációs” lépéssel csak fokozódik. A termőföldet tőkévé degradáló profitmaximalizáló nyugati gazdasági kurzust persze nem érdekelné az, ha a magyar kormány eurokonform módon érdek-képviseleti politikát folytatna (van szabad vadászterület elég!), de ha valakik önként „lefekszenek”, azt persze tudják értékelni. S az uniós agrárcsatlakozás számai szépen mutatják azt, hogy egy kiváló, termőhelyi adottságokkal bíró ország hová jutott.
A családi gazdaságok nem várhatnak tehát semmit, legfeljebb szép és/vagy hazug szavakat, pedig a kommunizmus által már tulajdontalanná/nincstelenné tett magyarság elföldtelenedése katasztrófával fenyeget. A neoliberális piaci világban ugyanis még célszerű önzetlenséget sem lehet várni. Erről szóltak a csatlakozási tárgyalások.