A legyőzhetetlen hangszer

Véletlenszerűen közlekedő villamos döcög a feltöredezett betonút mellett. Az utcanévtáblákra errefelé már nem jutott több nemzeti hős – a frappáns elnevezések egykori tanácsi előadók képzeletét dicsérik. Nem messze az egykedvű csöndbe burkolódzó vasúti megállóhelytől ezüstszínű kapu áll. Fölötte a cégéren aranyszín orgonasípok, a Váradi név, az 1920-as évszám és porként a múlt.
Váradi István orgonaépítő-mester a műhelybe invitál. Bent orgonák darabjai, köztük a Szent István-bazilika hangszerének szélládái, fényesre politúrozott játékasztalok állnak – egyelőre – némán, csak a harmincnál is több munkafolyamat zaját hallani. Laikusok számára ismeretlen rendeltetésű, méteres alkatrészek érzékeltetik, miért is hatalmas és bonyolult a templomi orgona. Az öntőműhelyben az egyik munkás ezüstös löttyöt kavargat:
– Nyáron valamivel rosszabb, amikor itt eleve negyven fok van, az ólom és az ón meg úgy 240 fok – mondja a védőmaszk mögül.
A fehér vászonra öntött forró folyadék tükörként mutatja a fölé hajlók arcát, majd néhány perc alatt a szemem láttára alakul át krokodilbőr mintás, formázható lemezzé, amelyből a sípok készülnek. Váradi úr a középső kis helyiségben épp kész sípsort intonál a gép keltette hanghoz.
– Hallja, hogy lebeg? – néz rám, hogy észlelem-e a két hang közötti különbséget.
– Persze – füllentem. Botfülem van.
A mester a kis klaviatúrán nyomja a billentyűt, miközben fogóval tekeri a síp hangolóját, míg – számomra is érzékelhető módon – együtt nem szól a két hang.
– A legtöbb orgonán még az is látszik, hogy hívő ember építette-e – mondja a mester, mikor azt firtatom, manapság megállapítható-e, melyik műhelyből kerül ki egy-egy hangszer.
– A régi darabokon minden rész kimunkált, még az is, amelyikhez csak hosszas szerelés után lehet hozzáférni – magyarázza a mester. – Száz évvel ezelőtt ez még nem volt kérdés. Egy barokk hangszeren minden elem tökéletes és szép. Az ilyen darabokat istenfélő ember készítette, aki tudta, milyen célra épül az orgona. Ma már nem mindig van így. Én az anyag minőségéből és a megmunkálásból meg tudom ítélni, hogy a gyártónak érzelmileg mennyire volt fontos az orgona megépítése. Ha túl sok a külföldi alkatrész, akkor nem nagyon volt fontos. Ha igen, akkor a sípok öntésétől kezdve a billentyűkig mindent maga csinált.
– Előny egy munka elnyerésénél, ha a mester vallásos? – kérdezem. Váradi úr csak mosolyog.
– Az egyház nem mutat különösebb érdeklődést az iránt, hogy ki milyen világnézetű, a mesternek fontos-e, hogy Isten dicsősége az első, ha orgonát kell építeni. A felkérés leginkább azon múlik, hogy melyik művészszel állnak kapcsolatban, és hogy mennyi pénz van rá. (Egy új orgona meglehetősen drága: 1,5 millió forintba kerül regiszterenként.) Ha kevés, akkor jönnek a fuserátorok. Én nem panaszkodom, nekem van bőven megrendelésem – teszi hozzá. Ám Váradi István szerint szégyen, hogy a millenniumi városközpontban épülő zenepalota orgonájának elkészítésében egyetlen magyar mester, cég sem vehet részt még beszállítóként sem.
– Pedig más közép-európai országokkal ellentétben nekünk van saját orgonaépítő hagyományunk, és a munkáink minősége sem marad el az európaitól, ellenkezőleg – de hát ez már a jól ismert magyar érdektelenség, kicsinyhitűség – mondja.
Úgy látszik, Európában jó hírük van a magyar mestereknek, hiszen egy külföldi televízió is Magyarországon készít dokumentumfilmet a templomi orgona megépítésének folyamatáról, épp arról, amelyet a Váradi-cég végez a pasaréti templomban. A szakma érdekeit a Hangszerész Szövetség védené, de a kontárok ellen a szövetség sem tud tenni semmit, és a múlt időnként vissza-visszatekint.
Váradi István olyan munkákkal büszkélkedhet, mint a Szent István-bazilika orgonájának felújítása. A hangszer új játékasztalára az államalapító király, valamint Szent Imre és Gizella királyné arcmását faragta a mester.
– Akkor még fiatal voltam – legyint a 45 éves orgonakészítő –, régen voltak illúzióim. Meg persze nem mindig adatik meg az embernek, hogy a bazilikában dolgozzon. Ilyen munka során jelentős nyomot kell hagynia maga után egy mesternek. Ha majd újabbra cserélik az általam épített hangszert, talán lesz helye a munkámnak egy orgonamúzeumban.
Váradi István irodájában nagy képek lógnak: az egri bazilika, a kalocsai főszékesegyház, a pasaréti templom, a budapesti karmelita templom orgonájának fotója.
– Sosem vagyok elégedett – ismeri be –, olykor hangzási hibát is találok utólag, persze rajtam kívül ezt csak egy-két szakember veszi észre Magyarországon. Átépítéskor szétszedem a hangszereket, mindig találok jobb technikai megoldást a régi helyett, pedig 2-3 évig is eltart egy-egy hangszer elkészítése. És mindig az utolsó munkámat tartom jónak. A szakmában azt mondják, nincs tökéletes orgona, legalábbis a készítő számára. Jó hangszer, mert mindig finomítható, minden hibája magyarázható, annyira pedig nem lehet elrontani, hogy el kelljen tüzelni – mondja Váradi, s mindketten nevetünk.
– Nagyapám, Váradi Miklós volt olyan megszállott – mutat a falon függő ősz, elegáns öregember fényképére –, hogy hajnali rorátéra járt: ne hallja az orgonát, mert egyébként csak arra tudott figyelni, és hibákat keresett, vagy az orgonistát bírálta rossz játéka miatt.
Váradiék családjában négy nemzedék óta van az orgonaépítésnek mestere. A dédapa még Kolozsváron készített néhány kisebb orgonát, a nagyapa viszont 101 hangszert épített, amelyeket az unoka felkutatott. A dédszülő Erdélyben lévő hangszereit nem tanulmányozta. Családjának története temetetlen múlt.
– Anyám a Teleki-családból származik – meséli. – Több ezer hold föld és néhány kastély maradt odaát Trianon után. Anyai nagyapámat a román katonák belefojtották a Marosba, mert lelőtt egy zabráló tisztet. Nem szívesen utazom oda még ma sem, így nem is láthattam dédapám munkáit.
A történelem azután a magyarországi műhelybe is bekopogtatott. A szovjet megszállás idején a nagyapa, Váradi Miklós gépeit és anyagkészletét elkobozták a kevéssé vallásos és muzikális végrehajtók, akik ezt államosításnak nevezték. Az idős mester haláláig nem építhetett több orgonát. Végakarata az volt, hogy fia, Ottó fejezze be a veresegyházi római katolikus templom hangszerét. A ma 81 éves Ottó teljesítette apja kívánságát: műhely és gépek nélkül is elkészítette a Váradi-cég 102. orgonáját.
A Váradi família, ha akarna, sem tudna elszakadni a hangszertől. A mester még egy fotót mutat a falon, a példaképéét, a romantikus francia orgona nagy mesteréét, Cavaille-Collt: ő 103 regiszteres mechanikus orgonát készített, és hangzásvilága meghatározó a magyar követő számára.
– A hangszer nagyot szól, de nem nyersen, és lehet vele halkan is játszani – írja körbe a nagy előd hangzásvilágát. – Azóta vannak nagy orgonaművek, mióta Cavaille-Coll megépítette a nagy hangszereket. Újításainak és egy Barker nevű feltalálónak köszönhetően könnyebbé vált a játék, hosszú, bonyolult műveket lehetett előadni, és az orgonista nem kapott ízületi gyulladást a folyamatos szelepnyitogatástól. Régen hatalmas művészek alkottak, akiket korlátozott a hangszer tökéletlensége. Ma épp fordított a helyzet. Mára a technika meghaladta a művészeket. Nem tudják kiaknázni a hangszerben rejlő lehetőségeket. Európában mindössze néhány géniusz él. Vannak zseninek kikiáltott dilettánsok, akik népszerűek ugyan, de avatott fül számára hallgathatatlan a játékuk. A kevésbé tájékozott közönség ugyanis nem tudja, hogy kétféle orgonista tud rendkívüli módon improvizálni: a zseni és a tehetségtelen. Egy művet eljátszani azonban már talentum kérdése.
Váradi mester attól nem tart, hogy a rohamosan fejlődő technika egyszer őt fogja meghaladni, a hagyományos orgona helyett elektronikus hangszer kíséri majd a miséket, és szólaltatja meg Bach vagy Frank műveit.
– A billentyűzet maradjon mechanikus; ami segíti a művészt a játékban, az lehet elektronikus – mondja engedékenyen Váradi István.
– Ha a hangszórót sikerül tökéletesíteni, akkor viszsza lehet adni egy igazi orgona hangját – és ehhez már nagyon közel járnak a technikusok –, de ennek a költsége rendkívül nagy. Már vannak hangszínek, amelyeket jobban utánoznak, mint a sípos orgona. Ám ma még egy regisztert nem lehet utánozni: a principált. És épp ettől orgona az orgona. A hagyományos orgona még hangosan sem torzít, nem idegesítő a hangja. Az egyház egyébként tiltja az elektronikus hangszereket, csak ott engedélyezi, ahol nincs más megoldás.
Váradi István kitart a klasszikus hangszer mellett:
– Engem idegesít az elektronikus orgona hangja, nem akarok effélét építeni. Az igazi orgonának tömege van, hatása, általa érzem, hogy van még valaki rajtam kívül abban az üres templomban. Ha megszólal, érezzem, hogy senki vagyok. Nyomjon agyon, az a lényeg.