Ami nincs, az nem is hiányzik?

Ahogyan a tényfeltáró újságíró, úgy a dokumentumfilm-rendező is kényelmetlen szemtanú sok helyütt. Főképp, ha a mindenkori hatalommal, az erősekkel szemben a gyengék és kiszolgáltatottak szemszögéből mutatja meg a világot. A Balázs Béla-díjas, több hazai és külföldi kritikusi, illetve fesztiváldíjas rendező Szobolits Béla kollégáival együtt maga is végigküzdötte a szocializmusból a kapitalizmusba való átmenet időszakát. Mint mondja, ezek a leckék nem voltak hiábavalók. A dokumentumfilm műfaja és maga a szakma a több mint egy évtizedes „szétszórattatás” után mintha kezdene magára találni. Ez nemcsak az alkotóknak jó, de társadalmi önismeretünk miatt is lényeges.

Ha jól tudom, a hetvenes években, a szocialista filmgyártás fénykorában kezdett önállóan dolgozni az akkori híradóban. Napjainkban ez a fogalom kifejezetten a televízióhoz kötődik. Sőt, egy mai fiatal számára már „történelem”, hogy hajdan a mozikban a nagyfilmek előtt kötelezően megjelent a híradó, amelyben az ország, a külvilág állapotáról, legfontosabb eseményeiről szóltak. Hogyan működött ez a híradó?
– A mai anyagi lehetőségekkel összehasonlítva kiváltságos körülmények voltak. Ám a kézi vezérlés és a cenzúra mindennapos gyakorlatával terhelten. Az első szűrőt a felajánlott témák, ötletek engedélyeztetése jelentette. A mindenható főszerkesztő asztalán ott áll a „K” telefon, ez a vonal kötötte össze a pártközpont legmagasabb fórumaival. A Filmfőigazgatóság épületében rendre szemlézték az elkészült munkákat. Úgy hírlett, hogy olykor Kádár János is részt vett ezeken. Magam nemegyszer megkaptam: az a baj velem, hogy nem akarok politikával foglalkozni.
– Hogyan lehetett ezt megkerülni?
– Mi, akkori fiatalok, olyan érdekes témákat kerestünk, amelyekbe – reméltük – nem köthetnek bele. Hozzászoktunk, hogy cselezni kell. Én például mindig kerítettem egy neves, ismert embert – ma szakértőnek nevezik –, aki a véleményével támogatott. Így már kínos volt a főnökségnek a próbavetítés után nemet mondania. „Szerencse” volt az is, hogy a kül- és belpolitikai, és más kényes témákat néhány megbízható, az ötvenes években kipróbált rendező, szerkesztő uralta. Így legalább ebben nem kellett részt vennünk. Mindig szerettem a humort, a szatirikus megközelítést, de ezt is nehezen tűrték. A nagyfőnök azt mondta, amikor arról volt szó, hogy vagy dobozban marad a film, vagy „önként” megvágjuk: mit vagytok annyira oda, ami nincs, az nem hiányzik!
– Meddig működött ez a kozmetikázás?
– Az orenburgi olajvezeték építése kapcsán 1977-ben forgattam a Szovjetunióban. Közbejött a szokásos, május elsejei nagy felvonulás. Jó kis botrány kerekedett abból, ahogyan a kamera az emberek esendőségét megmutatta. A nyolcvanas évektől a cenzúra kissé lanyhulni látszott, ekkor sikerült egy hajléktalan ember sorsát nyomon követnem. A sorskövetést mint módszert és a részvételt az adott társadalmi folyamatban ma is elengedhetetlennek tartom.
– Csak nem azt akarja mondani, hogy a szereplők gondjait is magára vállalja?
– Az emberekkel való együttélés a forgatás során, az, hogy elfogadnak, megnyílnak, hozza magával, hogy a szálak, a kapcsolatok tovább élnek. Ennek lelki, morális és fizikai terheit is vállalni kell, amikor mások életébe beavatkozunk. A Macskaköröm című filmem 1983-ban a miskolci filmfesztiválon nagydíjat kapott ugyan, de nagyon meg kellett harcolni a bemutatásáért. Egy állattenyésztő egyesület abszurd viszonyait, a tagok kisszerű hatalmi torzsalkodásait mutatta meg. Társadalmi torzkép sikeredett belőle, négy évig jártuk kollégáimmal a bíróságot.
– A rendszerváltozás után maradtak-e dobozban filmjei?
– Egy portréfilm, személyes okokból. De mivel kiváló emberről és rendkívüli életútról van szó, megéri a várakozás. A rendszerváltozás emberileg is katartikus élmény volt számomra. Lakitelektől a Jurta Színházig ott voltam, ahol csak alakultak az események. De hát sokan voltunk így. Ami a szakmámat illeti, tele voltunk energiával és bizakodással, hogy a sokáig elhallgatott témák végre a nyilvánosság elé kerülhetnek.
Ugyanakkor a filmes társadalom – köztük a dokumentaristák – egzisztenciálisan, működése anyagi, szervezeti formáját tekintve szinte a senki földjére került. Az állami filmgyártás felszámolása után különösen az 1995 utáni két esztendő volt súlyos.
Ekkoriban háromszáz hajdani híradós, dokumentumfilmes – köztük a háttéremberek – keresett munkát, alkotási lehetőséget. Aki forgatni akar, annak meg kell tanulnia a pályázati műfajt, több lábon kell állnia, okosan kell gazdálkodnia, lehetőségeket kell felkutatnia. A Japánban és Bombayben nyert fesztiváldíjakat Szobolits Béla azonnal befektette soron lévő munkájába. Jó, ha kipróbált, hű barátokra lehet támaszkodni, és anyagi téren nagy könynyebbség a videotechnika alkalmazása – ezek mind hozzátartoznak a fennmaradás fortélyaihoz.
– Mi okozza manapság a legnagyobb gondot? Az anyagiak előteremtése, a forgatással járó nehézségek vagy a forgalmazás?
– Az utóbbi. A hagyományos, régi mozihálózat már csak nyomaiban létezik. Bár mostanság szó van arról, hogy egy állandó bemutató helyszínt talán lehetne találni. A közszolgálati televízióban például megszüntették a dokumentumfilm-szerkesztőséget, a Duna Televízió ilyen irányú fogadókészsége is behatárolt, a kereskedelmi televíziók pedig egy egészen másfajta médiaiparban érdekeltek…
Így aztán sikerült a nézőket leszoktatni arról, hogy olykor, csak egy villanásra is elgondolkozzanak azon, hol is vagyunk, merre is tartunk. Ugyanakkor kimutathatóan van egy olyan réteg is, amely megcsömörlött az álságos, hazug, kozmetikázott műsoroktól, és csak tudományos, történelmi, szociális témákat sugárzó adókat néz.
Talán valami fordul majd – hiszen mindenki egyedül próbál boldogulni –, de egyre inkább hiányzik a műhelymunka. Biztató az is, hogy szakmai egyesületük az idén végre elérte, hogy a filmszemlén a dokumentaristák külön vetítési lehetőséget kapjanak – jegyzi meg Szobolits.
– Az igazság keresése ma is bajjal jár. Nem érzi úgy, hogy a szándéka olykor a visszájára fordul?
– Van, amikor valóban a dolgok fonákja, szatirikus oldala látszik. Máskor pedig szó szerint belebotlik az ember egy olyan történetbe, amely felháborítja, és amelyről kezdetben nem is sejti, milyen messzire vezet. A „Szolgálunk és vétünk” című filmem úgy indult, hogy szemtanúja voltam, amint két rendőr a nyílt utcán egy embert ütlegel. Ennek nyomán derült fény a kényszervallatásokra. Emlékezetes számomra a Rendőrtiszti Főiskolán történt vetítés. Azt reméltem, hogy a már demokráciában felnőtt hallgatók elutasítják a filmben látott erőszakos módszereket. Nem ez történt. Nekem támadtak, védték a mundér becsületét. Amúgy a film 1997-ben díjat nyert.
– Ha már itt tartunk, három évig kísérte figyelemmel itthon és külföldön a zámolyi romákkal kapcsolatos eseményeket. Nem tartott attól, hogy ebben a nagy indulatokat keltő ügyben nem sikerül megőriznie a dokumentarista tárgyilagosságát?
– Tudtam, hogy mindkét részről gyanakvással fogadnak majd. A szenvedélyekkel számoltam. Bárkivel beszéltem, mindig szereztem annyi háttér-információt, hogy az elhallgatni kívánt, az illető számára kínos eseményekre is rákérdezzek. Meggyőződésem, hogy a történetnek nincs vége. Mivel nem kendőztem sem a romák, sem a magyarok által elkövetett hibákat, vállaltam azt is, hogy két tűz közé kerülök majd. De ez a legkevesebb ahhoz viszonyítva, hogy a zámolyi történet mögött milyen súlyos, robbanással fenyegető társadalmi állapotok húzódnak meg.