Arányok és mértékek

Meglepő, hogy a magyar paraszti világban nem mindenütt volt kötelező a lányoknak a házasság előtti érintetlenség: sok helyütt dívott a próbaházasság intézménye. Fél Edit néprajztudós leírásai újdonságokkal szolgálnak egy nem oly régi, de végleg elsüllyedt világról.

Fél Edit élete átíveli a XX. századot. Úgy befolyásolta munkásságát a politika, hogy valójában sosem politizált. 1910-ben született, s már a második világháború előtt nevet szerzett magának a szakmában. A szocializmus alatt kapott hideget-meleget, de mindig toplistásnak számított, noha időnként szigorúan bánt vele a hivatalos kultúrpolitika. Az elkötelezett és a maga egyéni útját járó szerzőnő nem érte meg a rendszerváltást, 1988-ban meghalt. Könyveit el- és újraolvasni izgalmas kaland.
A pozsonyi Kalligram Könyvkiadó Régi falusi társadalmak címmel megjelentetett kötetében az egykori munka- és szerzőtárs, Hofer Tamás ajánlásával olvasható Fél Edit több tanulmánya, amelyek közül az elsők a negyvenes évekből származnak, az utolsók pedig a hetvenes évek vidéki közösségeibe vezetnek el: Komárom megyébe, a Tolnába telepített bukovinai székelyekhez, a palócokhoz Hevesbe, az erdélyi Kalotaszentkirályra.
Senkit ne tévesszen meg az ilyen cím: Tanyakertek, patrónus-kliens kapcsolatok és politikai frakciók Átányon, mert e tudományos cirkalmak eleven történeteket rejtenek a paraszti életről. Leírásokat falvakról, családokról, az életformájukról, szokásaikról, a munkaszervezésről, szerszámokról, használati tárgyakról, viseletekről, valamint a szerelmi, házassági rítusokról, szigorú szabályokról és felmentő engedményekről, így többek között a házasság előtti párkapcsolatokról is. S minderről meglehetősen új felfogásban, az etnográfia ismeretközlő stílusának megtartása mellett életszerűen és hangulatosan, megtűzdelve az adatközlők eredeti kiszólásaival, fűszerezve a tájnyelv édességével.
Hofer Tamás a Régi falusi társadalmak bevezetőjében bemutatja Fél Edit pályafutását, akinek élettörténetéből akár egész regényre is futná, oly fordulatosra sikeredett. Hofer nem kevesebbet állít, mint hogy Fél Edit megteremtette a magyar néprajzi falumonográfia műfaját, és ezzel jócskán elszakadt a szokásos néprajzi leíró szemlélettől. Nála a paraszti porta, a ház nem egyszerűen építészeti alkotás, hanem a család élettere, ahol születnek és meghalnak, civódnak és parancsolnak, szeretnek és gyűlölnek. A szerszámok nem pusztán a munka eszközei, hanem csaknem eleven tanúi egy hadnak, famíliának, ahol a fölakasztott kapák vallanak tulajdonosukról. Színes, gyümölcsfából faragott, finom nyelű dukál belőlük a lányoknak, asszonyoknak, tekintélyesebb a férfiaknak, a magasaknak hosszú, a kicsiknek termetükhöz illő rövid nyéllel, s ahol nem bántja a kezet, benne a vésett monogram.
Nőként olvasni néprajzi tanulmányt nem valami vidító élmény, s noha Fél Edit nem értékel, és nem ítél, szembenézésre késztet a sanyarú asszonyi sorsok érthetetlen igazságtalanságával. Mulatságos elképzelni, hogy az udvarló, azaz faluba járó legények csapatostul kopogtattak be a lányos házakhoz éjszaka, ahol az egyetlen szobában feküdt az egész család, az ifjak pedig a padokon, lócákon ücsörögve beszélgettek az anyjával egy ágyban fekvő lánnyal. Az elálmosodó fiatalok némelyike az asztalra, kispadra borulva szundított egyet, vagy ha már „főszerető” volt, a menyasszonynak kiszemelt lány mellé is fekhetett, ha annak jutott külön hálóhely. Aztán ott voltak a parancsolgató apósok, anyósok, rideg sógornők, a folytonos gyermekszülések, no meg a falu szája, amely legtöbbször rossznyelvű vénasszonyok ítéletében testesült meg. Valamiképpen mégis szépséget hordoz e múlt a maga kiszámíthatóságával és rendjével.
A Csallóközből származó Fél Boldizsár, Edit édesapja Kiskőrösön lett ügyvéd, aztán 1920-ban meghalt. Lánya egyetemre került, s hamar tekintélyre tett szert a néprajz tudományában. Az ötvenes években, a magyar történelem egyik legsötétebb időszakában profiként vágott bele a falukutatásba. A diktatúra és a mezőgazdaság kollektivizálása ekkor zúzta szét végérvényesen a magyar vidék ezeréves hagyományait. A hivatalos politika szorgalmazta ugyan a falukutatást, de meghatározott szempontok szerint. Fél Edit megpróbálta a maga útját járni, s ezért Ortutay Gyula néprajztudós, a kommunistáknak elkötelezett vallás- és közoktatásügyi miniszter ellenséggé minősítette.
Mégis mindig alkotóhelyzetben maradt. Egyetemen tanított, a Néprajzi Múzeumban dolgozott, kiállításokat rendezett, és írt, írt. Tanulmányokat, monográfiát. A Heves megyei Átányon tizenöt éven át kutatott, gyűjtött Hofer Tamással együtt. Elképesztő mennyiségű dokumentumra tettek szert: rajzok, interjúk, fotók vándoroltak a Néprajzi Múzeumba. Fél Edit egyik-másik családnál családtaggá lett, egymásra talált a paraszt és az értelmiségi, ami szokatlan érzelmi találkozás, a korra jellemző históriai pillanat. A szerzőpáros 1966-ban lezárta az Arányok és mértékek a paraszti gazdálkodásban című könyv kéziratát, de a regnáló kultúrpolitika nem engedélyezte a megjelenését. Ezután kezdődött meg a könyv politikai-tudományos kalandja Európában.
Ha valaki megütközik azon, hogy mi lehet annyira titokzatos, netán felforgató egy paraszti közösség életének ábrázolásában, csak üljön le egy-két órára a Spektrum vagy a National Geographic televíziós csatorna elé, és figyelje a nekünk egzotikusnak számító népi kultúrákat bemutató ismeretterjesztő filmeket. Mit lát az afrikai törzsekről, az arab világról, a rég múlt idők indiánjairól, inkáiról? Az ötvenes–hatvanas évekre Európa múltja nyitott könyv a szabad világban, de a nyugati civilizáció már túllépte, elhagyta népi hagyományait. A kelet-európai fertályon azonban vérrel és árulással vesznek búcsút az amúgy kissé megkövesedett múlttól.
Az átányi monográfia 1969-ben az USA-ban, 1972-ben Nyugat-Németországban, 1974-ben Dániában jelent meg – mindhárom kiadást Budapesten nyomtatták! Magyarul nem láthatott napvilágot, de külföldi egyetemeken a kulturális antropológia klaszszikus műve lett. Közben Fél Edit rendezte Párizsban a Parasztok és pásztorok című reprezentatív kiállítást a századforduló magyar falusi világáról, amelyet Ortutay nyitott meg, s amelyet a diáklázadások miatt azonnal be is zártak a franciák.
A könyve hányattatásai ellenére jelentős szaktekintéllyé vált néprajzkutatónő 1970-ben megkapta a Munka Érdemrend arany fokozatát, de volt bátorsága ahhoz, hogy ne vegye át az Országházban. A Néprajzi Múzeumba vitték el neki. Még megírta a mezőkövesdi parasztasszony, Gari Margit életrajzát, amely több kiadást is megért – nem itthon, hanem Párizsban.
Fél Edit úgy halt meg 1988-ban, hogy nem vehette kezébe a magyar kiadású átányi monográfiát, amely végre 1993-tól olvasható magyarul.
Végezetül álljon itt néhány mondat Gari Margit elbeszéléséből. A Margit és a halál című fejezetben a derék mezőkövesdi asszony emígy emlékszik meg Kós sógoráról, akit a halottlátó asszony idézett meg neki: „Az olyan istentelen volt, hogy azt mondta édesanyámnak: Na, anyámasszony! Majd meglátom, ha maga meghal, és fehér galamb száll ki a koporsójából, akkor elhiszem, hogy van túlvilág, meg hogy megüdvözül. De ha fekete holló száll ki, akkor elkárhozott. Igen ám, de ő fiatalon halt meg, édesanyám meg nyolcvanhárom évesen. Így nem láthatta.”