Az ember élelem nélkül egy hónapig is élhet, tiszta víz nélkül legfeljebb néhány napig. Holott táplálékunk jókora része szintén víz (például a burgonya 78, a tojás 75, a marhahús 64, a kenyér 38 százalék vizet tartalmaz). A jég térfogati tágulása okozza a kőzetek fizikai mállását, amely a talajképződés első lépése, valamint azt, hogy a jég valójában úszik a vízen, megvédve az alatta levő víztömeget és az élővilágot a lehűléstől és befagyástól. A víz forrásával járó térfogatváltozást (pontosabban a termodinamikai folyamatokra jellemző munkát: a térfogati munkát) hasznosítja az ipari társadalom kulcsfontosságú technikai újítása, a gőzgép, illetve az újabb erőművekben a gőzturbina.
A víz az egyetlen közeg, amely szűk hőmérsékleti tartományon belül mindhárom halmazállapotban megtalálható. Ezek váltásai teszik lehetővé a víz nagy körforgását, aminek hajtóereje a napenergia. A folyamat leginkább egy hatalmas desztillációként képzelhető el. Eszerint a vízmolekulák párolgással az óceánból a légkörbe lépnek, ám hátrahagyják sóikat és szennyező anyagaikat – így jut tiszta édesvíz a szárazföldek fölé. A lehulló csapadék a talajból és a kőzetekből különböző anyagokat old ki, miközben a felszíni vizekbe, majd a folyókon keresztül a tengerekbe és az óceánokba fut, vagy a viszonylag lassabban megújuló felszín alatti vizekbe szivárog. Megújuló erőforrásként évente nagyjából félmillió km3 víz lép a folytonos, nagy körforgásba, és szállít magával sokféle más anyagot. A teljes vízkészlet (ez mintegy 1400 millió km3) körülbelül 2,5 százaléka édesvíz (folyók, tavak és felszín alatti vizek), ám ennek csupán a 0,6 százaléka hasznosítható. A globális vízigény a megújuló készletnek mintegy százada, 5 ezer km3 (ennek négyötödét elöntözzük).
Tiszta vizet a természetben nem találunk, az csakis mesterséges úton hozható létre. A természetes vizek élővilága elképesztően változatos: például az édesvizekben több tízezer állat- és növényfaj található. Közülük a tápláléklánc alján lévő legkisebbek, a baktériumok és a lebegő mikroszkopikus növények, az algák csupán néhány mikron nagyságúak (bizonyos algafajok néhány 100 mikron nagyságúak is lehetnek).
A szennyvíz fizikai, kémiai, biológiai tulajdonságai s legfőképpen fajszegény élővilága miatt jócskán eltér a természetes vizekétől. Gyakoriak benne a kórokozók. Ipari, háztartási és mezőgazdasági célokra tisztítás nélkül „elhasznált” közegnek számít, ugyanakkor a vízinövények tápanyagául szolgálhat, sajnos. Az ötvenes évek elején Japán egy kis falujában, Minamatában feltűnően sok lakos szenvedett idegrendszeri elváltozásokban. A kezdeti enyhe tüneteket erős reszketés, paralízis és esetenként halál követte. Sok csecsemő torzszülöttként és mentális sérüléssel jött a világra. A vizsgálatok higanymérgezést mutattak ki. A Chisso vegyi gyár éveken keresztül ürítette a nagy mennyiségű higanyt – higany-szulfát formájában – tartalmazó szennyvizét a Minamata-öbölbe, feltételezvén, hogy az a tengeraljzat üledékében „örökre” eltemetődik. Nem így történt. A higany feldúsult a táplálékláncban, ennélfogva a halat és kagylót fogyasztó emberek szervezetében veszélyesen sok mérgező anyag halmozódott fel. Több mint háromezer-ötszázan betegedtek meg, és majdnem ötvenen haltak meg. Ezt követően vezették be a literenként már 1 mikrogramm koncentrációban is rendkívül veszélyes, úgynevezett mikroszennyezők fogalmát.
A legtöbb esetben a vízzel kapcsolatos problémáknak nincsenek optimális, de gyakran még jó megoldásai sem, és egy-egy nagy léptékű tervezet megítélése időben is változik. A civilizáció egyik legnagyobb innovációja, az öblítéses toalett használata eleinte, a XIX. század kezdetén például káros volt. Az elöregedett emésztőgödrök nem tudták tárolni a megnövekedett szennyvízmennyiséget, s a kórokozókat bejuttatva az ivóvízbe, nagyban hozzájárultak a járványok terjedéséhez. Kolera, tífusz, hepatitis stb. következtében 1849-ben Angliában hetente több ezren haltak meg. Az irdatlan számú haláleset is kevés volt ahhoz, hogy a járványtan úttörőjének, John Snow londoni orvosnak az 1849. évi tömeges megbetegedésekre vonatkozó észrevételeit megszívleljék. Az 1854. évi kolerajárvány kitörését követően azonban Londonban – Snow javaslatára – a hatóság elrendelte a fertőzési gócnak vélt, népszerű Broad Street-i kút bezárását. Továbbá megfelelő méretű, általában a folyókba (így a Temzébe) torkolló csatornákat építettek ki.
A járvány kérdését, úgy tűnik, megoldották, mégpedig részben az angolvécé segítségével, szem elől „eldugva”. Azonban a Temze, az Ohio, a Rajna és hamarosan több hazai folyó is szennyvízcsatornává vált, amelyet oxigénhiányos állapot, elviselhetetlen bűz és az élővilág drámai torzulása jellemzett. Némi időbe tellett, míg felismertük: a halpusztulás elsődleges oka a vizekbe jutó túlzott mennyiségű szerves anyag, amelyet a baktériumok ugyan lebontanak, ám a folyamat közben elfogyasztják „a halak elől” a vízben oldott oxigént. A káros mennyiségű szerves anyag eltávolítására már egy évszázaddal ezelőtt megszületett a biológiai és a kémiai tisztítás (az előbbi lényege az eleveniszapos eljáráson, az utóbbi a kicsapatáson vagy az ülepítésen alapul). A szennyvíztisztítás tömeges elterjedése még Angliában is legalább fél évszázadba tellett. Mindenesetre a Temzében (és más folyókban) a nyolcvanas évekre újból megjelentek a lazacok, amit korábban kevesen hittek volna.
Ám mire az oxigén-háztartási gondokat megoldottuk, „bezöldültek” a tavak. A baj a tápanyagok túlzott feldúsulásában: az eutrofizálódásban keresendő. A tókutatásban nemzetközi hírű Sebestyén Olga és ifjabb Entz Géza a Balaton kezdeti károsodását látva már a negyvenes években figyelmeztettek e jelenség kedvezőtlen hatásaira. A tó tápanyagterhelése a legutóbbi fél évszázad folyamán egy teljes nagyságrenddel nőtt. Az algatömeg a hetvenes, majd a nyolcvanas évek elejére a Keszthelyi-medencében, illetve a tó egészében elérte a legkedvezőtlenebb, úgynevezett hipertróf állapotot. Számos algafaj véglegesen eltűnni látszott. Ugyanakkor uralkodóvá válhatott a halpusztulást okozó cianobaktérium, mivel az a légkör nitrogénjét is megköti, a foszforhoz pedig az üledékből jut. A megelőző évtizedek során a tó által 90–95 százalékban visszatartott foszfort az üledék ugyanis már nem tudja közömbösíteni. A tó a külső terheléstől szinte független, „önjáró” állapotba került. A legrosszabb minőség a Keszthelyi-medencében alakult ki: a Keszthelyi-öböl vízmennyisége ugyan a tó térfogatának mindössze 4 százalékát teszi ki, ugyanakkor a vízgyűjtőnek, illetve „hozadékának” a fele ebben a térségben terheli a Balatont. A tó 1983. évi vízminőség-szabályozási kormányhatározata fújt riadót. Noha a terv a gazdasági recesszió és a rendszerváltás miatt késéssel valósul meg, az öszszes foszforterhelés mára mintegy a felére csökkent. A Balaton erről 1994-ig „mit sem tudott”, ám 1995-től váratlan fordulat következett be, a tavat immár nyolc éve jó vízminőség jellemzi!
Ma szinte az összes európai nagy folyó az eutrofizálódás jeleit mutatja. Ettől szenvednek a beltengerek is, például a Balti- és a Fekete-tenger. Ezúttal a terhelések nagyobbik hányada mezőgazdasági eredetű, ám a vizsgálatok szerint itt nem a foszfor a limitáló tényező, hanem a nitrogén vagy a kettő együtt. A beltengerek megóvása mindannyiunk ügye. Az Európai Uniónak a települések szennyvíztisztítására vonatkozó szabályai lassan ránk is vonatkoznak. Hazai bevezetésének költsége (a csatornázással együtt) mintegy 1000 milliárd forint!
Egyetlen öblítés ideje lakásunkban néhány másodperc. A folyókon a levonulás néhány nap vagy hét (és akár 1000 kilométer távolság) is lehet. A tavak jellemző léptéke több év vagy évtized, illetve több száz vagy ezer kilométer. A beltengereké ennél is nagyobb, az óceánban tartózkodás átlagos ideje pedig 3000 év. Az óceán rehabilitációs ideje, ha egyáltalán van ilyen, többször 3000 év.
A legsúlyosabb természeti katasztrófák közé tartozó árvizek ugyancsak a globalizáció jeleit viselik magukon. Európában 1987 és 1996 között 100 nagy árvíz pusztított, az anyagi kár majdnem 100 milliárd euró (25 000 milliárd forint) volt. Az elmúlt évek drámai tiszai árvizeire és a tavalyi európai katasztrófákra mindannyian emlékezünk. Erősödik a meggyőződés, hogy a „meglepő” események kiváltói az éghajlatváltozás és a területhasználat átalakulása. Ezek különösen a több országra kiterjedő, osztott vízgyűjtőkön kívánnak meg nagyobb figyelmet és nemzetközi összefogást. Itthon a Tisza szabályozásának újragondolása vált több ok miatt időszerűvé.
De térjünk vissza a szürke hétköznapokhoz! Jelenleg a fejlett európai háztartásokban fejenként és naponta mintegy 240-250 liter legjobb minőségű ivóvizet használnak föl. Ebből körülbelül 50 liter/fő/nap az úgynevezett fiziológiai (kevésbé szemérmes szóval: a vécéöblítési) vízhasználat, 110 liter/fő/nap „megy el” a konyhában és a fürdőszobában, és ezekhez adódik – helytől függően – átlagosan 80 liter/fő/nap veszteség (a vízellátó hálózatból és/vagy beszivárgás a csatornába). A háztartások vízhasználata különösebb nehézség nélkül több mint 50 százalékkal csökkenthető a hálózatok jobb karbantartásával, a víztakarékos berendezések elterjedésével és nem utolsósorban a hatékony árakkal. Az elemzések szerint az előbbi számok rendre 25, 55 és 25 liter/fő/nap értékre csökkenthetők, az ivóvíz felhasználása pedig akár 50 liter/fő/napra is mérsékelhető, amennyiben azt csupán a konyhai és fürdőszobai használatra korlátozzuk. Ebben az esetben a fiziológiai szennyezést a többitől elválasztjuk: ezt nevezzük „fekete” szennyvíznek, a fennmaradót pedig „szürkének”. Amennyiben továbbra is öblítést alkalmazunk, erre a célra tisztított „szürke” szennyvizet vagy esővizet alkalmazunk, ám ehhez az épületeken belül kettős hálózatot kell kiépíteni. A háztartások okos „háziasszonyi” gazdálkodása a települések életében jócskán megváltoztatja a víz-, a szennyező-, a tápanyag- és a hulladékgazdálkodást. Csökken a falu, a város vízkivétele, akárcsak a szennyvíz bevezetése, s nő az újrahasznosítás. Az unió vízpolitikája is ezeken az alapokon nyugszik.
Jelenleg majdnem 1 milliárd ember él biztonságos ivóvízellátás, 2-3 milliárd pedig megfelelő szennyvízelvezetés nélkül. Számuk huszonöt éven belül megduplázódhat. Csak remélhetjük, hogy elegendő mennyiségű tiszta és egészséges víz jut majd akkor az emberek és a természet számára egyaránt. Lao-ce szavaival élve: „A víz jósága az, hogy hasznára van minden létezőnek.” Rajtunk múlik, egyenként és együttesen, hogy így lesz-e.
-------------------------
(A fenti összeállítás Somlyódy László február 3-ai előadásának rövidített, szerkesztett változata.)
Az előadás megtekinthető február 8-án (szombaton) a Duna Televízióban 13.10-től, február 9-én (vasárnap) 13.00-tól az MTV-n, valamint 23.10-től az M 2-n.
A Mindentudás Egyetemének következő előadása február 10-én 19.30-kor kezdődik a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem informatikai épületének B28-as előadójában (Budapest XI., Magyar tudósok körútja 2/B).
Az előadások teljes szövegét a hozzászólásokkal és a vitával együtt a www.mindentudas.hu weblapon találják meg az érdeklődők.
Egyesült Államok
Az Egyesült Államok új módszerrel küzd a jemeni húszik ellen
