Brecht és rabszolganői

Barátaim, ma azt fogom bemutatni önöknek, hogyan működik a hazugságipar a kultúra frontján, s ehhez nem kisebb személyiséget hívok segítségül, mint a fantasztikus Bertolt Brechtet, bitte, Herr Brecht, kommen Sie herein, foglaljon helyet a porond közepén, fényt kérek Brecht úrra, ahogy szerette egész életében. Lehet, hogy az urazás kicsit zavarja, végtére Kelet-Berlinben mindig elvtársnak szólították, tőlem maradhatunk ennél a formánál, a lényegen cseppet sem változtat. Bocsásson meg, ha lószarszagot érez, de hát ez cirkusz, ahol idomított állatokon kívül erőművészek, bohócok és szemfényvesztők is fellépnek. Megbocsát, de mielőtt belefognék, rövid ismertetést fogok tartani, mert lehetnek, akik a kívántnál kevesebbet tudnak önről, bár kétségtelen: történtek erőfeszítések, hogy a nevét legalább olyan áhítattal ejtsék ki, mint Moliere-ét, volt nálunk egy Major Tamás nevű rendező, aki egész társulatát feleskette az ön módszerére. Szinte újra kellett kezdeni az életét mindenkinek, a Brecht-oltárnál naponta elmondani a miatyánkot, de aztán jött a felmentő sereg: Peter Brook s vele a Royal Shakespeare Company, és Majorból egy életre kiűzték a Brecht-tanokat. Ennyit elöljáróban, és most lássunk munkához. Nyugodtan rágyújthat egy szivarra, és bármikor közbeszólhat, ha úgy érzi, nem stimmel, amit mondok, egyébként sincs egyedül, itt vannak a barátai, mind elsőrangú közbeszóló: látom a nézőtéren Koltai urat, Molnár Gál Pétert, Almási Miklóst, Walkó Görgyöt, s valahol takarásban nyilván jelen van Eörsi István is.
---------------------------------------------------------------------------
A papírok szerint 1898. február 10-én hajnali fél 5-kor született, mégpedig Augsburgban, és nem Berlinben, mint az Európa Kiadó 1985-ös kötetében szerepel. Csinos baki, de hát nem ez az egyetlen, ami az ön munkásságával kapcsolatban magyar nyelven megjelent: tévedések, hamisítások, elhallgatások sorjáznak csaknem minden publikációban, s a magamféle hajlamos azt hinni, ezek lehetőségét az ön személyiségében kell keresni. Keresték is nem kevesen, köztük John Fuegi, a marylandi egyetem professzora, aki huszonöt évet invesztált abba, hogy felkutassa az ön életének rejtelmeit. Ismerős a név? Látom, bólint, örülök, később visszatérünk még a professzorra, de előbb nézzünk körül kicsit Augsburgban, ahogy ígértem, kukkantsunk be a szülői házba, az iskolába, az ön manzárdjába, a bordélyba, és a szülészetre, ahol már 1919-ben világra jön első ivadéka, s nem véletlen, hogy ezt a kifejezést használom: a takaros fiúcska senkinek sem kellett, csak a halálnak, aki hamar el is viszi majd, de ne siessünk ennyire előre.
---------------------------------------------------------------------------
Ha úgy hisszük, és jól hisszük, hogy a pályakezdet mindent elárul, érdemes odafigyelni Bertolt Brecht startjára, mert parádésan indította az életét, de tegyük hozzá, komoly hátszél is segítette: az apa vastag bugyellárissal, a két szobalány szolgálatkészséggel, a városban lakó író biztatással; hogy mi az önbizalomhiány, arról sose tudott a fiatalember. Tizennégy évesen társaival bábszínházat játszik, pontosabban: játszat, de nem Münchhausen bárót vagy effélét, hanem Goethe Faustját, a Hamletet, majd Wedekind következik, és nem mellékesek a játék körülményei sem. Jól tessék figyelni: az ifjú bábrendező kétmárkás belépődíjat kért a felnőttektől, mondván, a munkát, amit az előadásba fektettek, meg kell fizetni, s nem zavarta a háborgás vagy az a tény, hogy a szobalányuk egész hónapot dolgozott tizenkét márkáért. Alkudni nem lehetett, ahogy később sem: pénz dolgában Brecht nem ismert tréfát. Tizenöt évesen iskolaújságot alapít, tizenhat, mikor először lépi át egy szerkesztőség, majd egy bordélyház küszöbét, az utóbbi hatott rá erősebben, mert olyan verseket ír, melyek majd csak halála után kezdik elviselni a nyomdafestéket. Tizennyolc évesen már hat lánnyal volt viszonya egy időben, tizenkilenc, amikor manzárdszobája falára tűzi Napóleon és Nietzsche képét, húsz, amikor teherbe ejti Paula Banholzert, aki megszüli első gyermekét, és huszonegy, amikor apja, a papírgyári igazgató bekopog doktor Feuchtwangerhez, a tekintélyes íróhoz, mondaná meg, van-e az ő Bertolt fiának tehetsége az íráshoz? Uram, az ön fia zseni, hangzik a válasz, a papa elköszön, a postára siet, azonnal pénzt küld Münchenbe, a fiú pedig már másnap abbahagyja egyetemi tanulmányait, hogy befejezze első drámáját, a Baalt. Így történt, Brecht elvtárs? Így, köszönöm, megy ez, mint a karikacsapás, és most lássuk, ilyen parádés kezdet után hogyan alakul a folytatás.
---------------------------------------------------------------------------
A folytatás egy darabig szakasztott olyan, mint bármely tehetséges íróé, talán csak a nőügyek száma több, illetve, ne kerteljünk, áruljuk el, hogy elképesztő mennyiségű fehérnép kering emberünk körül. Lesz házasság is egyikből-másikból, az első asszonykát Marianne Zoffnak hívják, aki ha már belekeveredett Brecht életébe, gyorsan szül egy gyereket a költőnek, s a gyorsaságot azért emeljük ki, mert a hölgy még javában feleség, mikor feltűnik a színen Helene Weigel, a bécsi színésznő, s egyelőre még csak titkos szerető, de ő is leteszi a névjegyét 1924 novemberében: a kisfiút Stefannak keresztelik, s a helyzetből adódóan egy darabig az anyja nevét viseli. Közben egy Kleist-díj is befut, a bizottságnak személyesen Brecht ajánlja be magát, jelezve, hogy nincs méltóbb, s ha netán ketten kapnák, mert a barátja, Bennon se ügyetlen, ő akkor is a teljes összeget kéri. Mit ad isten, megkapja, de itt lassítanunk kell a tempón, mert történik valami, ami utóbb rendszerré, mindennapos munkamódszerré válik: új darabjának írásához az ifjú szerző segítőtársakat fog be, az Egy fő az egy fő első változatán négyen dolgoznak, szakasztott úgy, ahogy majd a többiek is a jövőben: ingyen és bérmentve. A kis Stefan születése nem a fiúcska okán lesz számára emlékezetes, hanem azért, mert pár nappal később találkozik egy lánnyal, aki egész pályafutásának alakulására nagy hatással lesz, hozzátehetjük, hogy ez kölcsönös, csak az előjel más: Elisabeth Hauptmann a rabszolgája lesz Brechtnek, de nem ő az egyedüli. Sorsában hamarosan osztoznak mások is: mind nők, akik halálukig nem lelnek magyarázatot arra, miért szegődtek Brecht mellé, miért intézték a szerződéseit, a bemutatóit, miért írtak helyette darabot, novellát, forgatókönyvet, miért adták oda feltétel nélkül és bármely időben a testüket, mikor tudták, hogy az a másik, a harmadik, a negyedik is odaadja, holnap vagy bármikor, ha int valamelyiknek, márpedig ön gyakran intett, Genosse Brecht, nagyon gyakran, önt férfi vampnak nevezte az egyik, míg a másik aláírása levelei végén gyakran ez volt: „Dein Kreatur”, a teremtményed.
---------------------------------------------------------------------------
Mielőtt továbbmennénk, szeretném leszögezni, szó sincs arról, hogy az író nagyságát függővé tenném attól, hogyan szerepelt az erkölcstanvizsgán, vagy fizetett-e rendszeres tagdíjat a katolikus legényegyletben (Brecht egyébként evangélikus volt). Erre mondta a francia Gide, aki amúgy szintén nem volt cukorfalat, hogy szeretni egy költő verseit, és utána személyes ismeretségbe keveredni vele, ez ahhoz hasonló, mint amikor valaki szívesen keni kenyérre a libamájkrémet, majd összetalálkozik egy eleven libával. A körünkben lévő költő soha nem csinált lelkiismereti kérdést abból, miként viszonozza mások szolgálatait, úgy gondolta: érje be mindenki azzal a nagyszerűséggel, hogy ott lehet az ő közelében, hogy munkájával szolgálhat egy fantasztikus életművet, hogy ágyasaként nem mindennapi örömökben részesülhet, hogy viszi magával az emigrációba, mert vitte az egész háremet, hiszen mindvégig vele volt Helene Weigel, Ruth Berlau, Margarete Steffin, a kivétel Hauptmann kisasszony, aki fellázadt, de semmi baj, majd megbánja, és visszatér, úgy szokták. Ekkora pakkal vándorolt a mester hét határon át: Németországból Svájcba, onnan Dániába, aztán Svédországba, Finnországba, majd Amerikába, fogadja elismerésemet, Brecht úr, ilyen teljesítményre a világirodalom egyetlen nagysága nem volt képes.
---------------------------------------------------------------------------
Kimaradt egy ország, ahol pedig kétszer is járt, de erről az életrajzot fényesítő Nemzetközi Brecht-rajongó Egylet (titkos szervezet, ne keressék a világhálón) legszívesebben hallgatna, a mi nagylexikonunk se említi látogatásait a Szovjetunióban, pedig csudára hízelgett önnek, hogy a Majakovszkij Színházban külön Brecht-estet rendeztek, hogy 1935. április 27-én részt vehetett a moszkvai metró megnyitásán, hogy vendég lehetett Kun Bélánál, s énekelt is neki néhány songot, a siker mérsékelt volt, de hát honnan tudhatta volna, hogy a véreskezű forradalmár csak a magyar nótát szerette. Minden szép és jó volt, csak abban nem tudott a bolsevik hivatalnokokkal megegyezni, amiért odautazott: hogy kemény valutában kapja meg a Háromgarasos regény honoráriumát, nem vette észre, hogy nekik csak propagandának kellett, ön volt a fasizmus kirakatba rakható üldözöttje, ami egyébként nem igaz, bizonyítja az irat, melyet 36316-57120-as szám alatt a dán bevándorlóhivatal állított ki, s az olvasható benne, hogy a család Németországot azért hagyta el, mert felesége, Helena Weigel zsidó. S hogy mennyire nem volt politikai üldözött, bizonyítja egy dátum is: 1933. május 10., ekkor tette közzé Goebbels azon írók listáját, akiknek könyvei égetnivalók, az ön neve nem szerepelt köztük, és Thomas Mann lánya, Erika, aki igazán otthon volt ebben a kérdésben, utóbb többször leírta: Brechtet olyan németnek tartották, aki „átmenetileg külföldön tartózkodik”. De vajon miért nem tért haza? Ma már tudjuk, a pénz miatt. A körünkben megjelent Herr Brecht ugyanis nemcsak drámáinak újdonsága vagy költészete okán nagymenő, másért is az: ő volt a világ első irodalmi nagyvállalkozója, az a kapitalista, aki a kommunistákat is megbabonázta, aki tökélyre vitte a szerződések kötésének és megszegésének, munkatársai kifosztásának, a pénzek fondorlatos kipréselésének technikáját, akinek mindig volt pénze svájci bankokban, mégis azzal tüntetett versben, élőszóban és öltözködésében, hogy milyen szegény. Ez, barátaim, olyan bravúr, amire rajta kívül senki nem volt képes, ezt kérem nagyon megtapsolni, most pedig következzenek a részletek, a porondra hívom John Fuegi professzort Marylandből.

---------------------------------------------------------------------------
Professzor úr, ön huszonöt évet invesztált abba, hogy utánajárjon, miként működött Bertolt Brecht és csapata, s ha jól tudom, mikor erről szóló könyvének német kiadása megjelent, önt kitiltották a mester színházából, a Berliner Ensemble-ból. Így volt? Igen. Gyanítom, nem azzal váltott ki felháborodást, amit megírt, hanem a megjelenés időpontjával, hiszen már szerte Németországban készen voltak a szónokok ünnepi beszédei, s akkor kiderült, hogy amit mondtak volna, nem igaz, vagy csak részben fedi a valóságot. A Brecht-centenárium rendezvényeit mégse változtatták meg, a beszédeket ugyanazzal a szöveggel és pátosszal mondták el, úgy tettek, mintha semmi nem történt volna, pedig történt. Berlinben voltam akkor, és azt hallottam: a Brecht-jubileum nagy üzlet, sok pénz fekszik benne, akik beleinvesztáltak, ki is akarják venni, képtelenség hát bármin változtatni. Elképzelhető, hogy ez volt az ok? Igen. Ami ugye azt jelenti: bármi disznóság kiderülhet egy ismert névről, nem számít, ha sok pénzt hoz a konyhára? Ha jól értem, ön úgy gondolja, az irodalomban ez így megy. Én meg úgy gondolom, hogy nem csak az irodalomban és nem csak Németországban.
---------------------------------------------------------------------------
Ön akkor döntötte el, hogy a világ elé tárja mindazt, amit a Brecht Companyról megtudott, mikor találkozott Elisabeth Hauptmann-nal, és az akkor már koros hölgy elmondta, a Koldusopera nyolcvan százalékban az ő munkája, és erről bizonyítékai vannak. Ezek cáfolhatatlanok voltak, húzták is a hivatásos Brecht-szakértők a szájukat, ugye? Igen. A hozsannázás ennek ellenére folytatódott, s a felkent igehirdetők csak olyan formában tettek említést a közreműködő Hauptmann kisasszonyról, mint aki boldog volt, hogy egy zsenit szolgálhatott. Maradjunk abban, hogy nem volt boldog, mert senki nem az, mikor ráébred, hogy becsapták anyagilag, érzelmileg, mindenhogyan. Látom, Brecht úr, kicsit fészkelődik, elnézését kérem, de a felsorolást muszáj folytatnom, vannak még ifjú és tehetséges hölgyek számosan, akik feláldozták magukat és írói pályájukat az ön hírnevéért, mint például Margarete Steffin, aki a Háromgarasos regény és a Galilei megírásában volt társa, és Brecht a terhességmegszakítás után egyszerűen Moszkvában felejtette, hogy ott pusztuljon el harminchárom évesen; de becsapta a finn írónőt, Hella Wuolijokit is, elorozva tőle a Puntila-történetet, ez volt a hála, amiért az emigrációban hosszú hónapokig kosztot és kvártélyt kaptak tőle. Legsötétebb története a Simone Marchard-darab megfilmesítésének van: Brecht sose jutott volna semmire Hollywoodban, ha a Feuchtwanger házaspár és a szép Ruth Berlau nem segít, márpedig óriási pénzről: ötvenezer dollárról volt szó. 1943. február 7-én egymás közt is megállapodást kötöttek, s a papírra az került: az összegből húsz százalék az asszonyt illeti. Hogy mekkora pénz volt ez, talán érzékelteti, hogy Feuchtwangerék tengerre néző kaliforniai villájukat kilencezerért vették. A történet úgy zárult, ahogy szokott: a hónapos szobában tengődő Ruth Berlau egyetlen centet sem kapott Brechttől. Jól mondom, Mister Fuegi? Jól.
---------------------------------------------------------------------------
És most számoljunk le egy másik hazugsággal, azzal, ami az emigráns német ellenállók sanyarú sorsáról szól. Harminchárom szeptemberében vagyunk, Brecht ezúttal a londoni stúdiók környékén sertepertél, tudja már, amit azóta mindenki tud, hogy a film jelenti a sok pénzt, összeüt hát gyorsan egy forgatókönyvvázlatot Semmelweisről, a magyar orvosról, elviszi Kordának, a magyar rendezőnek, de hát Kordát az ilyesmi nem hatja meg, átlát a szitán, és elutasítja az ápolatlan külsejű németet. Mit tesz ekkor a mi szegény Brechtünk? Leutazik a Riviérára, Sanary-sur-Merbe, de nem egyedül, hiszen nő nélkül nehezen bírja ki, viszi magával Margarete Steffint, s beköltöznek pár hétre az Hotel de la Plage-ba, s kikkel találkoznak jártukban-keltükben? Üldözöttekkel, amilyen Thomas Mann, Lion Feuchtwanger, Ludwig Marcuse, Ernst Toller, Franz Werfel, Alfred Kerr, s akiknek sanyarú sorsát hadd illusztrálja Thomas Mann naplója: „Délután Schickeléékhez, ahol együtt teáztunk egy Simon nevezetű bankárral. Eközben megjött a touloni autóbörze által ajánlott Peugeot, egy csinos kabriolet, és míg én Schickelével megbeszéltem a vételt, K. és Hans Schickele próbaútra mentek, amelynek során a kocsi jól viselkedett. Megvásároljuk tizenháromezer frankért, és holnap már a miénk lesz.” Az üldözöttek nappal a lábukat lógatják a tengerben, majd mikor bealkonyodik, porcelánnadrágba bújnak, és indulnak az estélyekre. Néha benéznek a postára, érkezett-e pénz, természetesen mindig érkezik valahonnan, Brechtnek is, akiről azt bátorkodott írni a magyarul kiadott Munkanapló utószavában Almási Miklós, hogy éhezett. Meg azt, hogy „vállalta a földönfutó életet”. Meg azt, hogy „elkötelezett kommunista művész”. Ezt viccnek szánta, Almási úr? Ön ugyanúgy tudta, mint én, hogy Brecht tojt a kommunistákra, ahogy az üldözött zsidókra is. Mikor a neves rendező, Piscator felkéri, segítsen neki Párizsban színpadra állítani a Koldusoperát, üldözött német zsidóknak szeretné bemutatni, Brecht visszaüzen, hagyja békén, nincs ideje ilyesmire. Így ment ez, barátaim, s így megy ma is, mert a hazugságok ránk maradtak, mint egy örökölt szekrény, ami elfoglalja a szobát, ráadásul nem fér ki az ajtón. Elő kell venni a fűrészt!
---------------------------------------------------------------------------
A legcifrább hazugság, aminek utóbb mítosza lett, hogy lám, az üldözöttek közül egyedül Brecht választotta Németország keleti felét. Tévedés. A helyes mondat így hangzik: nem volt más választása, mert Amerikában, éppúgy, mint Svájcban vagy Ausztriában, értésére adták, letelepedése nem kívánatos. Brecht nagy álma Salzburg volt, az ottani fesztivál, melyet a hajdani mester, Max Reinhardt alapított, aki Amerikában maradt, az állampolgárságot is megkapta, miért, hogy ő nem kell sehol? Így lesz végső lakhelye Berlin, ahol színházat kap, ahol kísérletezhet: bemutathatja a tandrámákat, és alakíthatja a mítoszt, ami szép lassan glóriát von feje köré, és akkor püff, beüt az a bizonyos nap: 1953. június 17-e, amikor a berlini munkások kivonulnak az utcára, széttépik a vörös zászlókat, felborogatják az autókat, és kérdőn néznek a Chaussestrasse 103. felé, ugyan melléjük áll-e Brecht, aki annyit verselt a proletárról. Nem állt melléjük. Olyannyira nem, hogy párthűségéről nyilatkozatot tesz közzé, a mítosznak ezzel lesz vége, ám Moszkva hálás a nyilatkozatért, és 1955. május 25-én megkapja a Sztálin-díjat. Csinos summa, de költőnk gondoskodik róla, hogy csak egy része jusson haza Kelet-Berlinbe, a többit ide-oda utaltatja: akkor már nemcsak svájci, hanem skandináv, amerikai és – hogy nem szakad le az ég! – nyugatnémet bankokban is van pénze. Az NDK-ban lévő javai ebben az évben 208 340 márkát tesznek ki, ami több ház ára. Szegény Brecht!
---------------------------------------------------------------------------
Epilógusként elmondjuk, hogy Elisabeth Hauptmann 1970-ben, mikor tudomást szerzett arról, hogy Brecht a Koldusoperával 1933-ig 150 ezer birodalmi márkát keresett, és a Broadway-előadás több mint 3 millió dollárt hozott, még egyszer és utoljára próbálta érvényesíteni jogait, de semmire nem jutott. Ruth Berlau követte Brechtet Berlinbe is, ott döbbent rá, hogy hiába áldozta fel az életét, cserébe nem kapott semmit, s nyilván ez a felismerés volt az ok, hogy a színház folyosóján nekiesett, és ütni kezdte a költőt. Utolsó éveit egy öregotthonban töltötte, ahol egy nap tűz ütött ki, s hiába vitték kórházba, 1974. január 15-én meghalt. Csak ön él tovább, Brecht úr, bár rajongói még ragaszkodnak a hazugságmítoszhoz, ez fölösleges: a darabok java és a versek megmaradnak anélkül is.
---------------------------------------------------------------------------
Köszönöm, hogy megjelent körünkben, ahogy a professzor úrnak is, kár, hogy nem együtt hagyják el a porondot, de hát ez érthető, no, majd a barátai, Koltai kolléga és a többiek kikísérik; az égben okvetlenül adja át üdvözletem a hölgyeknek! Hogyan? Ők más részlegbe kerültek? És Kocsma Jenny?