Domonkos Fülöp utolsó kívánsága

Fene gonosz ember volt Domonkos Fülöp, folyamatosan azt leste, azt kutatta, miként törhet borsot mások orra alá, az okozta neki a legnagyobb boldogságot, ha kitolhatott valakivel. Szerencséjére rafinált észjárással áldotta meg a sors, nem kerülhetett olyan helyzetbe, hogy ne jutott volna eszébe valami bosszantó. Fortuna kegyeltje volt azért is, mert hatalommal bírt. Mogorvaságát a legtöbben azzal magyarázták, hogy sok ész van a fejében, állandóan azon töpreng, miként segíthetne abban, hogy előrehaladjon a világ.
Erről persze szó sem volt. Többnyire azért hallgatott, mert a legkézenfekvőbb kérdésre sem tudta a választ. Hiába, akinek csak a gonoszságon jár az esze, képtelen megfelelni a hétköznapi kihívásoknak.
Hírnevét azzal alapozta meg, hogy huszonévesen ujjat mert húzni az akkor aktuális mozgalom nagy hatalmú első emberével. Történt pedig, hogy egy szép napon a vezér titkárnője hívta telefonon, és közölte, a főnöke látni kívánja.
– Azt üzeni, hogy szívesen eszmét cserélne magával holnap délelőtt tíz órakor.
– Rendben van – morogta a telefonba Domonkos kissé ijedten (sohasem lehet tudni) –, ott leszek, de kérem, mondja meg az elvtársnak, hogy szívesen beszélgetek vele, viszont eszmét nem cserélek!
– Milyen karakán! – ámuldozott magában a titkárnő, s alighogy letette a telefont, máris terjeszteni kezdte a hivatalban, hogy Domonkos elvtárs, az igen, ő tudja, mitől döglik a légy.
A mozgalom napja egyszer csak leáldozott, s mert sokan emlékeztek arra, milyen bátor volt Domonkos, jó magasra vitte a ranglétrán. Ott aztán módja nyílt rá, hogy kiélje eredendő gonoszságát. A jószívű főnök álarcát öltötte magára, beosztottai minden kérését teljesítette, igaz, fordítva, mint ahogy szerették volna. Így aztán az örökké fázó személyzetis nem kapta meg a kért beutalót a bolgár tengerpartra, viszont ott lehetett az Őszintén a fjordokról fantázianevű turistaúton Norvégiában. Az elvált, kétgyermekes bérszámfejtő, aki a magas tartásdíjra hivatkozva folyamatosan béremelésért könyörgött, meglepve tapasztalta, hogy kevesebb pénzt kap kézhez, mint korábban, viszont a volt felesége levélben így dicsérte meg: „Látod, te szemét, van azért szíved, a korábbi összeg dupláját utaltatod át a cégeddel a gyerekeknek!” A savtúltengésben szenvedő főportás addig kérlelte, intézze már el, hogy legyen nagyobb a választék a büfében (hideg-meleg ételek), míg egy nap azzal szembesült, hogy nyolcféle savanyúsággal bővült a kínálat.
Az idő persze Domonkost sem kímélte, gyorsan elszálltak fölötte az esztendők, mire elérte a nyolcvanat, már törzsökös lakója volt az egyik kisvárosi szeretetotthonnak. Az elnevezés nem tévesztette meg, minden alkalmat megragadott, hogy bosszantsa a többieket. Emlékezetéből előbányászta pionír korszakának tábori csínyeit, az alvó kisnyugdíjasok lábujjai közé újságpapír csíkot fűzött és meggyújtotta, fogkrémmel kente össze őket álmukban, a rajzszög sohasem hiányzott a zsebéből, sőt aggkori felfedezésként már rágógumival is dolgozott a leülni készülők mögött.
Amikor ágynak esett, és az orvos megállapította nála a végzetes kórt, mindenki azt hitte, hogy utolsó hónapjaiban végre észhez tér, megbánja összes bűnét, igyekszik kibékíteni mindenkit, akinek csak ártott hoszú földi pályafutása alatt. Nos, erről szó sem volt, s nemcsak azért, mert nincs olyan mély megbánás, hosszú vezeklés, amellyel kibékíthette volna valamennyi áldozatát, hanem azért is, mert a vér nem válik vízzé. Az otthon igazgatója éppen a papért küldött, amikor kipattant fejéből az isteni szikra: elhatározta, hogy a temetésével teszi föl a koronát földi létére.
Az orvosok megdöbbenve tapasztalták, hogy Domonkos hirtelen fölélénkül, életfunkciói már-már ideálisak. Csodára gyanakodtak, pedig csak a nagy ötlet kimunkálása dobta föl a beteget. Azt sem értette a környezete, hogy miért ír naponta zsákszámra leveleket Domonkos, ám készséggel teljesítették kérését, és föladták a gondosan megcímzett borítékokat.
Valamennyi levél arról értesített, hogy Domonkos Fülöp befejezte földi pályafutását, temetése az elhunyt utolsó kívánsága szerint február 8-án reggel hét órakor lesz a városi temetőben, a címzett jelenlétéhez – mint írva volt – minden körülmények között ragaszkodik a távozó. Júliust írtak akkor, de Domonkos tudta, az utolsó kívánság az utolsó kívánság, így aztán biztos lehetett benne, hogy kiválasztottai, az általa utáltak ott lesznek majd a sírnál. Februárban, a legkeményebb télben, ráadásul a napfelkelte utáni percekben, amikor különösen csíp a fagy.
Domonkos számítása bevált. A szólítottak szinte teljes létszámban ott topogtak a temetőben, vállaltak náthát, fölfázást, annyira féltek attól, hogy megsértik az elhunytat. Még napokkal később, a forró Neocitran kortyolgatása közben is azért imádkoztak, hogy kímélje meg őket.
Domonkos Fülöp halálában is teljes életet élt. Van ilyen.