Háborús készülődés Észak-Irakban

A katonák előkúsztak cementbunkerjeikből. Miután sisakjaikat hanyag mozdulattal felkapták, és betáraztak a Kalasnyikovokba, elfoglalták tüzelőállásaikat, arccal a sivár látóhatár felé. Egy őrmester kiadta a parancsot, két fiatal ejtőernyős elcipelte az országúton felállított szögesdrótot.

Négyszáz méterrel arrébb, ott, ahol négysávos híd feszül a mocsaras síkság felett, bő nadrágos és tarka fejkendős kurd milicisták futnak a határvonal biztosítására. A gyakorlatot minden szürkületkor megismétlik, ekkor az Irak és a kurdok uralta északi terület közötti határt is lezárják. Bagdadtól háromszázötven kilométerre, északnyugaton járunk. Moszulba és Irbilbe innen magányos országút vezet – írja lapunknak küldött tudósításában a kanadai Esprit de Corps katonai lap főszerkesztője.
Ha az amerikaiak megtámadják az országot, általános vélekedés szerint a kurdok északról támogatják majd őket. A kurd parlament épülete Irbil városában található, huszonöt kilométerre a határt jelző sziklás fennsíktól, Szalahuddin Maszíftól. A hegységet és annak környékét a Kurdisztáni Demokratikus Párt (KDP) vezetője, Maszud Barzani birtokolja, övé Dahuk városa és az észak-iraki Irbil tartomány. A közeledő háborúra gondolva a KDP sajtóközpontot állított fel főhadiszállásán, a közeli Szalahuddinban.
*
A KDP háborús szerepével kapcsolatban Maran Mirkan, a szervezet szóvivője leszögezi, hogy még nem kötelezték el magukat. „Az amerikaiaknak nyújtott segítségünk mértéke kizárólag attól függ, teljesítik-e vállalásaikat” – mondja. „Barzani hajlandó csapatait Szaddám ellen küldeni, de nagyon keserű tapasztalatokat szereztünk az amerikai árulásról. Washington az 1975-ös algíri megállapodásban (amely pontot tett egy iraki–iráni határvita végére – S. T.) kisemmizte a kurdokat, majd 1991-ben, az Öböl-háború után is cserbenhagyott bennünket.”
Észak-Irakban a Szaddám utáni önálló kurd állam létrehozása a legfőbb stratégiai kérdés. Barzani teljes autonómiát élvez az általa ellenőrzött területeken, míg a Dzsalal Talabani vezette rivális Kurdisztáni Hazafias Unió (KHU) Szulejmanija tartományt igazgatja. „Saját zászlónkat használjuk, és önálló járőreink cirkálnak a határon, de még mindig iraki állampolgárok vagyunk”–mondja Mirkan. „Majd egyszer az egységes Irakért is harcolunk, de valamiféle föderáció védelmében, amely megvéd bennünket a diszkriminációtól és az elnyomástól.”
Amíg Barzani KDP-jét mérsékeltnek tartják, Talabani és a KHU harcos nacionalista, nyíltan függetlenségpárti szervezet. A szomszédos Szíria, Irán és – különösen az amerikaiak számára elsőrangú fontosságú szövetséges – Törökország attól tart, hogy ha a három és fél millió iraki kurd önálló államot hozna létre, az ő kurd kisebbségeik is támogatnák a szeparatizmust. Figyelmeztető jel, hogy az érintett államokban élő kurdok máris saját akcióik hátországaként használják az észak-iraki, kurd autonóm területet.
Szalahuddin újonnan épített katonai barakkjaiban Barzani újoncai gyakorlatoznak, sokan közülük amerikai katonai felszerelést viselnek. Csak kevesen rendelkeznek nehézfegyverzettel és gépjárművekkel, de könnyűfegyverzet, géppisztoly akad bőséggel. „Hadseregünk nem áll túl jól fegyverekkel, de szakképzettek vagyunk, gerillatapasztalattal a hátunk mögött” – mondja Mirkan. „Ha segítünk az amerikaiaknak, nem csak tolmácsként és felvezetőként tesszük majd a dolgunkat. Ha kell, harcolunk, hogy felszabadítsuk az embereket Szaddám Huszein uralma alól.”
A huszonnégy éves Gilman Haja az iraki hadseregben harcolt, mielőtt a kurd titkosszolgálat kötelékébe lépett. „Az 1991-es kurd felkelés idején újonc voltam Szaddám hadseregében”– meséli. „Amikor kurd testvéreim ellen küldtek minket, az első adandó alkalommal elhajítottam az egyenruhámat, és átálltam.” Amikor azt tudakolom, hogy vajon az amerikaiak megtámadják-e Irakot, Haja meglepődik a kérdésen. „Száz százalék, hogy az amerikaiak jönnek – mégpedig márciusban.”
Irbil és az irakiak ellenőrzése alatt álló határrész között a kurdok sietve négysávosra bővítették az országutat, hogy – Haja szavait idézve – „az amerikaiak gyorsan mozoghassanak Irakban”. Bár a KDP hivatalosan tagadja az amerikai katonák jelenlétét a kurd ellenőrzésű területeken, Mirkan nem rejti véka alá a véleményét: „Én mondom magának – ha úgy tetszik, hivatalosan –, ez nem igaz.”
A közeledő háború ellenére a kurd lakosság – amely még nem feledte az 1988-as felkelésük utáni gáztámadást – nem fél az iraki megtorlástól, legfőképpen azért, mert az északi repülési tilalmi zóna oltalmában élnek. „Szaddám katonái tartanak az amerikai légierőtől, nem kockáztatnak meg egy támadást ellenünk” – véli Mirkan. „Egyedül attól félünk, hogy a sarokba szorított Szaddám a végítélet napjaiban vegyi fegyvereket vet be kurd földön.”
Az északról várható amerikai– kurd offenzíva megelőzésére az iraki elnök felsorakoztatta katonáit a frontvonalon. A harmincnyolc éves ejtőernyős, Anmar Ibrahim egy Moszul melletti álcázott bunkerben éppen a gépfegyverekkel foglalatoskodik. A barna sapkájára és a Szaddám seregében töltött huszonkét éves szolgálatra oly büszke Ibrahim széles mosolylyal magyarázza, hogy az arak nevű alkoholos italhoz fűződő szeretete miatt maradt közlegény. Megveregeti fegyverét, és így szól: „Ezek használhatatlanok az amerikai gépek ellen. De ha a kurdok a földön támadnak meg bennünket, kinyírjuk őket.”
Az iraki tüzérség a kurd határvonaltól néhány kilométerre ásta be magát, fegyverzetük maradék harckocsikból és ütött-kopott teherautókból áll. Erőiket – beleértve a légvédelmi lövegeket is – a stratégiailag fontos Kirkuk felé vezető útra összpontosították. Az ősi város és környéke valóságos ékköve a tartománynak – itt találhatók a Baba Gurgur-i olajmezők, amelyek Észak-Irakban a legrégebbiek és a leggazdagabbak. Aki ezt a területet birtokolja, gazdasági önállóságra tehet szert. Miután a kurd részen nincsenek olajtartalékok, Barzani és Talabani szeretné megkaparintani Kirkuk olajmezőit Szaddám Huszeintől.
Mindemellett számolni kell a szíriai határ mellett élő iraki türkök ambícióival is. A régi törökök leszármazottainak mondott, közel egymilliós népcsoport a kurdok után a második legnagyobb létszámú iraki kisebbség. Ha az amerikaiak támadnak, a kurdok ellenőrizte Irbil és a Szaddám felügyelte Kirkuk között élő türkök véleményét nem lehet figyelmen kívül hagyni. „Sem a kurdok, sem a bagdadi politikusok nem biztosítják a türkök jogait” – panaszolja Mazen Zija, a keményvonalas nacionalista Türk Front tagja. Zija az 1991-es kurd felkelés után Kirkukból menekült Irbilbe. „Akkor azt hittem, a kurdok alatt majd jobbra fordulnak a dolgok. De semmi sem változott.” A Türk Front Barzani KDP-jétől függetlenül segíti az amerikaiakat. Eddig közel négyszáz fegyverest küldtek a CIA felügyelte iraki ellenzéki hadseregbe, kiképzésüket egy magyarországi NATO-bázison hajtják végre. „Én is szerettem volna önkéntes lenni, de ezt megelőzően nem szolgáltam hadseregben” – mondja Zija. „Ha segítjük az amerikaiakat Szaddám legyőzésében, cserébe az autonómiát és Kirkuk gazdag olajmezőit kérjük.”
A tervezett hadjárat fontos tényezője lehet a majdnem egymilliós jazidi közösség is, akik a korai keresztény hagyományokat követve évszázadok óta az észak-iraki hegyekben élnek. Az irakiak szerint egytől egytől sátánisták. Ha szóba hozzuk „ördögimádatukat”, a jazidik tiltakoznak, és elmondják, hogy mozlim és keresztény szomszédaik hitük lejáratására használják ezt a fogalmat. „Egy istent, egy teremtőt imádunk” – magyarázza Kalid, a Bakija faluban található jazidi templom mindenese. Ennek az ősi, remeteéletet folytató szektának a tagjai mindeddig hűségesek voltak Szaddám Huszeinhez. A jazidik büszkén szolgáltak a hadseregben az iraki–iráni és az Öböl-háború idején. Amikor az amerikaiak megbénították az érintkezés szinte minden formáját, az irakiak jazidi rádiósokat használtak a titkos információk továbbítására. „1991-ben itt, Bakijában harcoltunk a kurd felkelők ellen” – emlékszik vissza V’Dai Dzsalal Hasszán huszonnégy éves orvostanhallgató, aki jelenleg a Szaddám vezette Báász párt helyi vezetője. „Amikor az iraki hadsereg meghátrált Barzani csapatai elől, a jazidik maradtak, és megvédelmezték házaikat.” Szaddám meg is hálálta a hűségüket. „Büszkék vagyunk arra, hogy a jazidik fontos posztok birtokosai a hadseregben, még egy tábornok is kikerült közülünk. Népünk fiai a Báász pártban is sokra vitték. Szaddám Huszein uralma alatt szabadon gyakorolhatjuk hitünket, szokásainkat, egyszóval félelem nélkül élünk.”
Az amerikaiak úgy vélik, hogy Bakija tőszomszédságában, a kurdok ellenőrizte északon a jazidik keményen ellenállnak majd. „Nem félünk” – szögezi le Haszszán. „Tudjuk, hogy az amerikai katonák el akarják foglalni otthonainkat. Megtanulják majd, amit a kurdok már tudnak – a jazidik harcolnak.” Mások – különösen a bakijai keresztények és a helyi szunnita kisebbség tagjai – bíznak abban, hogy nem lesz háború. „Mindig is békében éltünk együtt a jazidikkel” – mondja Mariam Vadir harminchat éves katolikus asszony. „Most fennhangon arról beszélnek, megvédelmezik földjüket, de három gyermekem életére esküszöm, imádkozom, hogy ne legyen háború.” A két szembenálló fél elszántságát tekintve nem valószínű, hogy Mariam imái meghallgatásra találnak.