KÖNYVESHÁZ

Frontnapló, férfinapló
Egy sebész a Don-kanyarnál
Barna T. Attila

„A második magyar hadsereg elvesztette becsületét! Az ellenség benyomhatta állásainkat, ez nem szégyen, de szégyen ennek a fejvesztett, rendezetlen csürhének a futása.” Ezekkel a szavakkal kezdődik a hadseregparancsnak titulált kirohanás, amelyet a magyar vezérkar adott ki közvetlenül azután, hogy a Donon átkelt szovjet csapatok – 1942. augusztus 6. és 9. között – áttörték a magyar arcvonalat. Miképpen reagált a fent idézettekre a borzalmas napokat átélt magyar honvéd – akit a kellő ellátás, megfelelő fegyverzet és ruházat nélkül vezényeltek aztán Tél tábornok ellen –, megtudhatjuk dr. Somorjai Lajos hadinaplójából. Az immár három évtizede elhunyt orvos kétgyerekes családapaként került a frontra. Harcolt, gyógyított – és írt. Naplója izgalmasabb, olvasmányosabb és tanulságosabb sok, mégoly kitűnő háborús regénynél. A leghitelesebben tükrözi a végtelen orosz hómezők néma, fehér poklában menetelő magyar katona lelkiállapotát. Aki joggal érezte úgy, hogy magára hagyták, s akire hazájától, családjától egyre távolabb csak a hólepte síkságok ragyogtak vissza hidegen, ellenségesen.
Dr. Somorjai könyve amellett, hogy frontnapló, férfinapló is. A felesége, gyerekei, a békés munkában telő hétköznapok után vágyódó férfi egyszerű költészete. Írója nem szégyelli bevallani, mennyire fél, mikor gránátok és bombák tombolnak körülötte, miközben sebesült bajtársait amputálja, s őszintén meggyónja botlását egy orosz asszonnyal, akitől az első jó szót kapja több hónapos kimerítő menetelések, életveszélyes helyzetek, kilátástalanság után, a téboly rövid szünetében. Mert feleségének írta naplóját, abban a reményben, ha egyszer hazatér, együtt olvassák majd el. A naplóból kiderül: a magyar nem a harcos fanatizmus, de a gondolat népe (bár az előbbiből is elkelne olykor, mikor igazán szükség van rá). A szerző már az első oldalakon levonja a következtetést: a magyarokat megint eszköznek használják idegen célok érdekében, és ezzel nemcsak ő, de valamennyi egyszerű bajtársa tisztában volt (kivéve néhány karrierista tisztet, aki a háborútól remélte anyagi felemelkedését – ezeket a naplóíró kemény szavakkal ostorozza). Imákból és káromkodásokból, gyűlöletből és megbocsátásból, félelemből és – sokszor öntudatlan – bátorságból van megírva ez a könyv. Gyengeségből és erőből.
„Nem ezt ígérték nekünk, mikor beléptünk a háborúba. Ez nem közlekedési utakra való felügyelet, hídőrzés s megszállás. Ezt ígérték pedig nekünk expressis verbis! Most pedig itt hull a nemzet színe, virága. Az idei veszteség összesen 14 ezer fő. Hát a magyarnak megint van felesleges vére a »Nyugat s civilizáció védelmében!?« Ezt csináltuk ezer éven át, s folytatjuk a német szirénhangra tovább. Nem okultunk” – állapítja meg keserűen a magyar katona, aki gyógyításra esküdött fel, s akit ölni küldtek. Véssük jól az eszünkbe szavait, ha nem akarjuk, hogy egyszer megint fejvesztett csürhének nevezzen minket egy másik hadparancs. Mert a szirénhangok újra szólnak.
(Dr. Somorjai Lajos: Megjártam a Don-kanyart. Rubicon-Ház Bt., Budapest, 2002. Ára: 1980 forint)

Metamorphosis Transsylvaniae
Erdélyi főnemesek a XX. században
Haklik Norbert

A magyar nemesség a bolsevizmus uralomra jutásáig köztiszteletnek örvendett, később megsemmisítendő, osztályidegen csoportnak számított. Máig sokan gondolják azt, hogy a nemesi sarjak nem tettek egyebet, mint „beleültek a készbe”, és anélkül éltek fényűző életet, hogy bármilyen erőfeszítést tettek volna érte. Tény, a magyar arisztokrácia követett el hibákat – elég, ha csupán arra gondolunk, mekkora szerepe volt az olcsó munkaerőt előnyben részesítő földbirtokosoknak Erdély elrománosodásában –, ám mindez mit sem von le az értékmegőrző szerep jelentőségéből, amellyel az arisztokrácia hozzájárult szellemi hagyatékunk továbbörökítéséhez.
Mindezért üldöztetés, kulákstátus, kitelepítés és nemegyszer fizikai megsemmisítés jutott a nemesség osztályrészéül a kommunizmus hatalomra jutása után.
1945 után történelmünk nagyjainak utódai osztályidegenségük és nemzeti hovatartozásuk miatt nemkívánatos elemeknek számítottak Romániában. Ezen családok XX. századi történetével ismerteti meg az olvasót gróf Korniss Gabriella műve. A könyv nem történelmi monográfia, hanem az erdélyi nemesek önéletrajzi írásainak gyűjteménye. A kötet igen életszerűen, eleven stílussal mutatja be a hányatott sorsú réteg történetét. A kitelepítések, az üldöztetések bemutatása mellett nem hiányoznak az írásokból a gyermekkori idill képei sem. Akár a főnemesi családok kultúramegőrző szerepének esszenciája is lehetne az a történet, amelyet Apor Klára bárónő mond el: a család a neves ősnek, a Metamorphosis Transsylvaniae szerzőjének, Apor Péternek a kéziratait a kastély tornyában őrizte, ahová egy kéménylyukba épített lépcsősoron lehetett feljutni, mivel a közel másfél méteres távolságot átlépni képtelen gyermekeknek semmi keresnivalójuk nem volt a kincset érő ősi iratok között. Olykor a családi legendárium anekdotái enyhítik a gyötretések krónikájának nyomasztó hangulatát: megtudhatjuk például, hogy a Bálintitt család egy csata során kapta rejtélyes nevét, tudniillik a szorongatott sereg vezérei „Bálint itt, meg vagyunk mentve!” kiáltásokkal fogadták Ujlaki Nagy Bálint felmentő csapatát.
A szerző a kötet bevezetőjében a nemesség társasági életének szabályait is részletesen bemutatja. Mindebből szigorúan szabályozott, szilárd értékrend szerint működő életvitel képe bontakozik ki, amely egyértelmű választ ad arra, hogyan voltak képesek e réteg tagjai minden hányattatás ellenére, az új körülményekhez alkalmazkodva talpon maradni.
Gróf Korniss Gabriella gazdagon illusztrált kötete nem csupán a történelem szerelmesei számára lehet érdekes. Olykor mosolyra fakasztó, olykor szívszorító krónika ez a könyv arról a rétegről, amelynek története egy a nemzet történelmével, s amely minden üldöztetés és tehertétel dacára is képes volt arra, hogy az ősök szellemi örökségéhez és tartásához méltóan állja a történelem viharait.
(Gróf Korniss Gabriella: Elődök és utódok. Erdélyi főnemesek a XX. században. Unikornis Könyvkiadó, Budapest, 2002. Ára: 8000 forint)

Reverendába kötött diárium
Végh Alpár Sándor

Bulányi páter naplóját megírta, Püski Sándor kinyomta és árulja, a közönség pedig veszi és olvassa: ha rövid hírt kéne adnom a könyvről, ennyi volna. De hát egy eseménynek a hír csupán a váza, csontozata, ezért ne tegyünk úgy, mint aki csupán a kirakatban látta a naplót. Olvastuk és kijelentjük: írója stílusosan fogalmaz, de rögtön hozzátesszük: nem a stílus okán nehéz ezt a könyvet letenni.
Ennek legfőbb oka a sokat kiállt piarista pap tanár, Bulányi György tempója. Ért ahhoz, hogyan keltsen figyelmet. Akár rögtön a címlappal, amelyen ő maga látható, csípőre tett kézzel, lobogó hajjal, már-már hetykén: az ember alig hiszi, hogy nyolcvannégy éves. A másik ok, amely a páter naplóját fogóssá teszi, az, amit már Gandhi is sokat emlegetett: „A polgárjogi harcos célja, hogy válaszokat csikarjon ki.” Vajon Bulányi György polgárjogi harcosnak tekinthető-e?
Feltétlenül. Nyolc év börtön és tizenöt év eltiltás a misézéstől már önmagában elég érv, de ha valakit ez nem győz meg, lapozza fel bárhol a könyvet. A páter a kereszténységről beszél úgy, hogy mondandóját átérezze a buddhista is; a hitről, hogy fejét csóválja közben az ateista; a szállítómunkások tisztességéről úgy, hogy a tisztességtelen politikus is értsen belőle, s közben persze, végtére is a könyv napló, mindvégig róla van szó. Róla, akit egyháza hajdan kivetett, akit az akkori prímás, Lékai meghurcoltatott – ne folytassuk, próbáljuk inkább megtalálni könyvében, milyen kérdésekre akar választ kicsikarni.
Valójában egyetlenegyre, ami nem kérdés, hanem tény: „A magyar egyházban a múlt feldolgozása még várat magára.” Bulányi szerint enélkül nem nő a keresztény egyházak iránti bizalom, s hogy ez így van, magam is tanúsíthatom, mert járom az országot. Tudom, hogy a hívők a korábbi prímást olyan személynek tartották, aki a pártállam jóváhagyásával lett főpásztor; értelmiségi körökben gyakran szóba kerül, hogy a magyar egyháztörténet első számú szerzője ugyanaz a személy, aki a Kádár-korszak kivételezettjeként már a hetvenes években kotorászhatott az egyházügyi hivatal titkos iratai között – csoda-e, hogy a hívek gyakran felteszik a kérdést: mikor fogja az egyház megújítani önmagát?
Ha a szocialistákon múlik, soha.
Bulányi még nem tudhatta naplójának írása közben, hogy a parlament 2002 végén kihúzza az átvilágítandók köréből a főpapokat, bár kétségtelen, hogy a pátert az efféle szavazások aligha rendítik meg. Derüljön fény az igazságra, hajtogatja szünet nélkül, s ha én érintett püspök volnék, fölöttébb idegesítene, hogy Bulányit nem lehet lecsendesíteni. Kérdés, vajon azért-e, mert a hosszú kitaszítottság okán szabadabb, mint paptársai? Nem. Ennek az ellenkezője igaz. A Bokor közösségek megteremtője talpig rabságban él, bár ezt a költészetben inkább hűségnek mondják: kitart amellett, amire feltette életét. Hogy ez egyháza számára néha kellemetlen volt, kiderül a naplóból, annak ellenére, hogy az csak két év: 2000 és 2001 történéseit rögzíti.
A gyanútlan hívő, mint én, úgy gondolja, oly gazdag múltú világvallás számára, amilyen a katolikus, nincs kellemetlen hűség, nincs kellemetlen kérdés, s egy ilyen ügy, mint a Bulányi-féle, könnyen rendezhető. Azóta tudjuk, hogy nem volt az, de sok mindent változatlanul nem tudunk. Ez bátorította fel a napló íróját, hogy válaszokat kezdjen fogalmazni. Rosszul tette. A polgárjogi harcos, legyen bárki és bármi, nem adhat választ saját kérdéseire. Ki kell várnia, míg megszólal a kérdezett. Ha nem felel, meglehet, a kérdés volt erőtlen, de van másik eset is: a válaszoló elvámolnivalót dugdos a reverenda alatt. Megtudjuk-e, mit?
A szerző türelmetlensége érthető: várt eleget, és nem történt semmi. De most valami mégis: új prímást kapott a katolikus egyház. Hogy ez új időket is jelent egyúttal, talán megtudjuk Bulányi páter következő naplójából.
(Bulányi György: Napló, 2000–2001. Püski Kiadó, 2002. 318 oldal. Ára: 1600 forint)

Leventetörténelem
Vitéz Béldy Alajos vezérezredes irataiból
Róbert Péter

Visszaemlékezésekben, beszélgetésekben sok szó esett a két háború közötti időszak jellegzetes intézményéről, a „leventéről”. Hivatalosan Levente Egyesületek volt a neve, de ezt használták a legkevésbé. Köszöntésük, a „Szebb jövőt!” voltaképpen rövidítés (Szabad, Erős, Becsületes, Boldog), amelyre „Adjon isten!” volt a válasz. Katonai kiképzésben részesültek, „pajtásság”, „tized” kifejezések jelentek meg a szolgálati szövegekben, fogadalmat tettek, hét leventetörvénynek engedelmeskedtek. Merítettek a német és az olasz ifjúsági mozgalmak tapasztalataiból, ami ellenérzést váltott ki a baloldalon és fanyalgást konzervatív körökben. A háború közeledtével más ifjúsági mozgalmakkal együtt létrehozták az IHNETOSZ (Az Ifjúság Honvédelmi Nevelése és a Testnevelés Országos Szervezete) elnevezésű irányító szervet. Ennek lett a vezetője Béldy (Bruckner) Alajos.
Sváb vendéglős fiaként szorgalma és képességei vitték előre a tiszti pályán. Műveltebb, liberálisabb volt tiszttársai zöménél, barátságban állt Hajós Alfréddal is. Amikor 1944-ben a Belügyminisztérium 2000 leventét kért a lefoglalt zsidó ingóságok elhordására, megtagadta a parancs teljesítését. Horthy bizalmasa volt, a nyilasok letartóztatták, megszökött, majd jelentkezett a debreceni kormánynál, de nem kapott feladatot, sőt februárban letartóztatták. Noha nem ő okozta a leventék háborús szenvedéseit, a közvélemény őt tartotta felelősnek a magyar fiatalság sorsáért. Halálra ítélték, aztán kegyelmet kapott, de 1946 végén meghalt. Súlyos beteg volt, gyomordaganatát helyi érzéstelenítéssel operálták. 1994-ben a Legfelsőbb Bíróság posztumusz felmentette.
Munkanaplója az 1941 augusztusa és 1943 júniusa közötti időszak minden napját megörökíti, katonás tömörséggel, száraz adatszerűséggel. Soha nem hagy el címet, rangot, saját magáról harmadik személyben mint Ihnetovról ír. Figyelme hatalmas területre kiterjed: foglalkozik az ifjúsági irodalom „zsengeségével”, a németek utánozásának veszélyeivel. Cserkészellenes, beolvasztaná a cserkészszövetséget a „leventébe”. Miután egy ülésen az „ifjúsági zsidókérdés” kerül szóba, fogadja Aschner Lipótot. Döbbenetes, mennyi mindenről kellett tudnia! Leventeleányok főzőtanfolyamáról éppúgy, mint a leventeindulóra kiírt pályázatról. A leventék foglalkoztak angóranyúl-tenyésztéssel, gyógynövénnyel, de holdrakétajátékkal és törött hanglemezek gyűjtésével is.
Jól szerkesztett, tudományossága mellett is olvasmányos monográfiát jelentetett meg a Petit Real Könyvkiadó, amelyet katonák és civilek, pedagógusok és diákok egyaránt haszonnal forgathatnak.
(Az IHNETOV munkanaplója. Vitéz Béldy Alajos Hadtörténeti Levéltárban őrzött irataiból – 1941–1943. Szerk.: Blasszauer Róbert. Petit Real Kiadó, Budapest, 2002. Ára: 2000 forint)