Marhaságbörzés kampánynyitó

Hol van már a műpénisszé aktualizált csokimikulást lóbáló transzvesztita krampusz? Meg a Télapó tiszteletére pornósztárral ágybabújó Big Brother showman? Egyáltalán érdekel a Meo Kortárs Művészeti Gyűjtemény épületében valakit is a modern kultúra így szombat este, amikor a Szabad Demokraták Szövetsége tartja Európa-kampányának nyitányát?

Pedig a Gondolkozz Európában! jelmondattal és a háromfős madárrajjal megvadított díszlet körül még ott lógnak az épp aktuális kereszténypukkasztó tárlat maradványai, méltó keretbe foglalva az SZDSZ-es ramazurit. Aggodalomra azonban semmi ok, Bettina Rhemis I.N.R.I. című fotókiállítása – mely a prospektus szerint kronologikus rendben követi végig Jézus életét – azért a falhoz csalogat egy-két embert, főleg a Krisztus utolsó megkísértése arat nagy sikert, talán a Megváltó vállát és fenekét ékítő dögös tetkók miatt.
Komolyabb elmélyülésre azonban nincs idő, mert Horn Gábor máris a színpadra penderül, hogy bejelentse az est vendégeit, a Kertész Imre Sorstalanságából részleteket fölolvasó Darvas Ivánt, s az idős színészt követő Dés Lászlót. Darvas Iván jól, értőn tolmácsolja a Nobel-díjas művet, Dés László produkciója viszont inkább egyedi, mint élvezetes, mert a hangulatos dzsesszfutamok egy idő után malacvisításba torkollanak. Én lennék a botfülű bunkó? – pillantok körbe izgatottan, de semmi vész, a szaxofon ilyetén nyúzásától még a liberális közönség is tanácstalanul pislog.
A rendezők azonban a kőkeményre sikeredett bemelegítés után sem hagyják a kampányt nyitókat pihenni. Erre Albert Györgyi a garancia.
– Sziasztok! – lazul mindjárt a kezdésben európaivá a hétköznapokon újságíróként tevékenykedő konferanszié, majd alaphangként elmeséli, hogy a Magyar Televízióban, ahol külsősként dolgozik, felbontva adták oda neki a mai estére szóló meghívóját. – Itt tartunk – teszi hozzá széttárt karokkal, én meg azon elmélkedem, hogy akkor most tulajdonképpen az Újhelyi István nevével fémjelzett médiaterrorról hallottunk-e spontán előadást, vagy csak Albert Györgyi nem nézett televíziót, nem hallgatott rádiót, nem olvasott újságot úgy tavaly április óta.
Ellenben Mohácsi Viktória képben van, ez mindjárt az első megszólalásánál kiderül, a hátrányos helyzetű és roma gyermekek integrációjával és felzárkóztatásával foglalkozó miniszteri biztos ugyanis kijelenti, hogy azért választotta a piros széket, mert a piros egy határozott szín. Egy-null az MSZP-nek. Ez a ki melyik ülőalkalmatosságon foglal helyet egyébként egész estére kardinális kérdéssé válik, a porondra lépő Rajk László is elmagyarázza, hogy azért választotta azt a széket, amelyiket, mert magas a háttámlája. No igen, az ifjabbik Rajk nagy ember, Albert Györgyi tehát mindjárt meg is osztja a mikrofonnal azon humoros történetét, miszerint a Corvin mozi széksorai között azért van a lábaknak elegendő hely, mert a fölújításban tevékenyen részt vevő SZDSZ-es építész saját méreteit tekintette alapegységnek.
– A Nemzeti Színház nézőtere is biztosan így készült – viccelik meg kedvesen Siklós Máriát, s az idétlenül indult talkshow szorításából szabaduló közönség végre vastapssal jutalmazza a sziporkát. Csakhogy a nézők tévednek, mert az albertesen zötyögős, gyakorta makogós eszmecsere a Nemzeti Színház építészének rovására elkövetett modortalanságban éri el tetőpontját. Hiába érkeznek a liberális nagyágyúk, Jancsó Miklós, Konrád György, Kuncze Gábor, Haris György, csak nem akar alakulni a buli.
Mondjuk, ez érthető is, mivel Albert Györgyi csupa frappánsat kérdez. Például: Ti mit vártok az uniótól? Jancsó Miklós válasza: Hogy elmúlik a náthám.
Nehéz este lesz.
Következő kör: Európában azok is szóba állnak egymással, akik nem értenek egyet. Vitatkoznak, de aztán este be tudnak ülni egy pubba, és együtt isznak egy sört.
Rajk László: – Ez áldemokrácia. Az Európai Unióban ugyanis tolerálják, ha én nem állok szóba azzal, akivel nagyon nem értek egyet. Mert miért kellene nekem egy ilyen alak miatt még az esti sörözésemet is elrontanom?
Jancsó Miklós: – Az a kifejezés, hogy megyünk az EU-ba, egyszerűen faszság, mert gondolkodásban mindig is odatartoztunk. Aki pedig az EU ellen megy, az hülye, és a saját pecsenyéjét sütögeti.
Kuncze Gábor: – Az olasz parlamentben a képviselők aktatáskával ütik egymás fejét, tehát érthető, hogy már alig várom az uniós csatlakozást.
Az SZDSZ elnökének megszólalása az a pillanat, amikor néhány néző – érezvén a helyzet reménytelenségét – elindul a büfé felé. Hibájukat bizonyosan életük végezetéig bánni fogják. Mert Jancsó Miklós, kicsinyt visszakanyarodva a Nemzetihez, megemlíti, hogy ugyan még nem járt odabent, de így külsőre megállapította, hogy a színházból „kurva jó éjszakai lokál” lehetne. Albert Györgyi azonban nem engedi, hogy a társalgás egysíkúvá váljon, ezért megfogalmazza újabb fölvetését.
– Az iskolában azt tanultuk, hogy az osztás ellentéte a kivonás, tehát mi történne, ha mégsem lépnénk be az unióba?
A matematikai butaságra mindenki a szokásos balkáni fenyegetéssel reagál, óhatatlanul is a teljes érdektelenség irányába lökdösve az összejövetelt. A nézőtéren ennek ellenére oldott a hangulat, húsz perc múltán már boldog-boldogtalan a szomszédjával csacsog, még Magyar Bálint is inkább két partnerével vihog, mintsem miniszteri biztosának szegregációs fejtegetéseit figyelné. S ez a kötetlen, jópofa légkör lassan föllopódzkodik a színpadra is.
– Mi volt a legnagyobb hülyeség, marhaság, amit a csatlakozással kapcsolatban hallottatok? – körbekérdez a konferanszié, ám a magasra földobott labdát igazán senkinek sem sikerül leütnie: jön az elcsépelt nem lehet moslékkal etetni a malacokat, meg hogy nem lesz disznóvágás, és megszűnik a mákos tészta, és a többi, csupán Kuncze Gábor hoz némi új színt a pacalt féltők megnyugtatásával.
– És mi lesz ezzel a rohadt pollennel? – makacskodik Albert Györgyi, és nem hiába, mert a másik emberért érzett felelősségről szóló hosszas eszmefuttatás erdeményeként Jancsó Miklóstól megtudja, hogy az unióban nem lesz nátha.
Körülbelül itt van a beszélgetés vége, aki maradt, megtapsolja a hetek erőlködését, majd megcélozza a legközelebbi pincért. De van még tartalék az estében, mert a ruhatári sorban előttem ácsorgó Friderikusz Sándorról megtudom, hogy hátul a kobakján kopaszodik, a bejárati ajtót elemi erővel kivágó Csillag István gazdasági és közlekedési miniszterről pedig kiderül, hogy korántsem ő a kormány leggyengébb tagja, a Meo munkatársainak ugyanis csak hosszas küzdelem árán sikerül az ajtót eredeti helyzetébe viszszabillenteniük. Amikor pedig Csillag miniszter úr állami Audijával elegánsan nekitolat a mögötte álló autónak, végre számomra is megtelik tartalommal a jelmondat: Magyarország többet érdemel!