Megbízható szövetséges

Védjük meg Törökországot, vagy legalábbis vegyük ki részünket a védelméből! Furcsa kunkorokat ír le a világtörténelem, hogy manapság nálunk ez katonai, politikai, nemzeti program lehet. A „Kelet Védőbástyája” cím is rangos hivatás, bár még kétséges, hogy igényt tartunk-e erre a megtisztelő titulusra. Ha sokat töprengünk és bizonytalankodunk, még az is megeshet, hogy nem erős bástya, hanem rés leszünk a béketábor falán.
Súlyos dilemma gyötri a magyar közéletet. A különböző hazai és nemzetközi fórumokon számtalanszor kinyilvánított békevágyunk szembekerült a katonai szövetségeseink által elvárt jogos – bár lehet, túlzó – követelésekkel. A rendszerváltás idején hangoztatott semlegességünket feladtuk, NATO-tagként viszont nem játszhatjuk sokáig a hűvös, tárgyilagos kívülálló szerepét. Hiába áltatjuk magunkat, hogy Irak messze van, az ellene indítandó háborúhoz nincs semmi közünk, valamilyen szinten minket is belerángatnak. Ebben a helyzetben az sem túl vigasztaló, hogy a biztos győztesnek látszó fél oldalán állunk csatasorba.
Talán a kezdet kezdetén, ha több önállóságot és határozottságot mutatunk, kimaradhattunk volna. Ám a magyar kormány amerikai kérésre – vagy azt megelőzve – sietett felajánlani a taszári bázist kiképzési célokra. Végeredményben mindegy, kiket készítenek fel Taszáron, mert ezzel a nagylelkű gesztussal a magyar vezetés elveszítette „eredendő ártatlanságát”, s többé nem hivatkozhat mindenek fölött álló békés céljaira. Azt pedig, hogy a taszári bázis átengedésével letudtuk szövetségesi kötelezettségeinket, józan ésszel bíró ember egy pillanatig sem gondolhatta. Amerika most újabb kéréssel állt elő, hazánk engedélyezze, hogy területén vasúton, közúton, illetve a légtérben áthaladhassanak a Törökország védelmét szolgáló katonai szállítmányok. Olyan baráti szívesség ez, amit aligha tagadhatunk meg. Egy NATO-tag veszélyeztetve érzi magát, a tagtársaknak szerződésben vállalt kötelességük a segítségére sietni, védelmét erősíteni. Ám felettébb valószínűtlen, hogy Irak megelőző csapást mérjen Törökországra, mely majdnem kétszer akkora területtel s közel háromszor annyi lakossal bír, mint Irak, így egyedül is jó eséllyel megvédené magát. Nem szólván arról, hogy a törökök megtámadása végképp elkerülhetetlenné tenné az Irak elleni inváziót, amit Szaddám Huszein jó okkal szeretne elkerülni. Így a törökök fenyegetettsége csak akkor válik reális veszéllyé, ha kitör az iraki háború. Más oldalról közelítve a témát: Törökország védelmi kapacitásának növelése annak a jele, hogy az USA támadni akar. A hazánkon áthaladó katonai szállítmányok elvileg nem szolgálnának támadó célt, ennyiben nem válnánk hadviselő féllé, de a támadó háború előkészületeit erősítenék, s nem biztos, hogy Irak is ilyen sokat adna a szőrszálhasogató megkülönböztetésekre. A magyar engedélyt esetleg egyértelműen barátságtalan, mi több, ellenséges lépésnek tekintenék, nem bízván abban, hogy hazánk következetes szigorral ellenőrzi majd az amerikai harci eszközök valódi rendeltetését.
A magyar parlament nincs könnyű helyzetben. A törökök megsegítésére vonatkozó kérést nem utasíthatja el. De a várható engedély előrevetíti árnyékát annak, hogy az esetleges háború idején a törökországi támaszpontok utánpótlási útvonala is hazánkon keresztül vezet majd. S ha ilyen értelmű kérelem érkezik, vajon megtagadhatjuk-e? A kormány sokat tett, hogy belerángassa hazánkat a készülő iraki háborúba, a parlament még kihúzhatja belőle. Igaz, azon az áron, hogy megbízhatatlan szövetségesnek minősülünk.
A győztesek oldalán is lehet veszíteni.