Czóbel Margit bárónő az angolparkban fekszik, és a Poprádot nézi. A szeszélyesen kanyargó, hűtlen vizet, amely minden magyar folyóval ellenkező irányba áramlik. Kifelé, felfelé, visszafelé. Lengyel földre, átkapaszkodva a Kárpátokon. Krúdy Gyula meg van győződve arról, hogy a Poprádot elfelejtették kiváltani a lengyel zálogból, azért folyik most is rossz irányba. Czóbel Margit nézi hát a folyót, mely jéggé fagyott országútként tart Lubló felé. Feje fölött, a domboldalon Nagyőr, az egykori kabar gyepű-őrhely februári álmát alussza; bal keze felől hófehér, kecses reneszánsz kastély magasodik: a Mednyánszkyak fészke.
Ha a bárónő nem az angolparkban pihen éppen, túlméretezett zöld lódenkabátjában a környező erdőket járja, hóna alatt jegyzetfüzetével és akvarellpapírjaival. Mögötte lépked Öreg Kutya, azaz Mednyánszky László toprongyos kísértete, és a Tátra szikláit súroló fényekről beszél. Czóbel Margit máskor korcsolyát köt lábára, s a pehelycsontú asszony jár-kel a Poprád acélkék országútján. Amikor megfárad, pendelyre vetkőzik, és megmártózik a kastély előtt vágott lékben. Minden reggel. Mindig egyedül. Makacs, sztoikus bárónő.
De most fekszik az angolparkban, le nem véve szemét a Poprádról, és csöndesen elmélkedik. Sosem lázadozott, mert a történelem átlépett rajta. Mert mindenét elvették, még családi múltját is. Őrzi állhatatosan a szenvedélyen túli élet buddhista titkát. És őrzi Mednyánszky László eltűnt képeinek titkát is. Szerető kezek voltak, amelyek a folyó mellé temették az utolsó szepességi bárónőt.
--------------------------------------------
– Nem lehet itt igazságot tenni – duzzog a fiatal szlovák muzeológusnő, figyelemre méltó diplomáciai érzékkel pöccentve vissza kérdésünket. – A lengyelek is folyton azt kérik számon, miért nincs nyelvükön kiírva a tájékoztató, hiszen ők jönnek ide a legnagyobb számban.
– De hát Mednyánszky László nem lengyel, hanem magyar művész volt. Talán valamivel indokoltabb volna magyar feliratokat is elhelyezni az egyik legjelentősebb Mednyánszky-múzeumban – vélekedünk.
Témánál vagyunk. Gyanakvó mosoly a válasz. Körbejárjuk a nagyőri kastély kiállítótermeit: az emeleti szobákat, Mednyánszky László megfeketedett szepességi tájképeivel és cselédportréival, a könyvtárszobát, ahol a rácsok mögött ott porosodnak az apa, Mednyánszky Ede magyar, német és latin nyelvű könyvei – már amelyek megúszták a második világháborút, a szlovák partizánok autodaféit és a kegyes tolvajokat. A muzeológusnő tiszteletet parancsolóan ismeri Öreg Kutya festői életművét, alkotói korszakait, életfilozófiáját. Bátran válaszolhatja hát kérdésünkre: Mednyánszky László alkotásai átlépik a szűkös nemzeti határokat, ő vérbeli közép-európai művész volt, vándorló kozmopolita. Legalábbis semmiképpen nem magyar. A hölgy elég udvarias ahhoz, hogy ne hangoztassa előttünk, ami Szlovákia-szerte magától értetődő: Mednyánszky a legnagyobb szlovák festők egyike.
Zsákutcás párbeszédek.
------------------------------------
Valamikor a XX. század elején Krúdy még találkozott Czóbel Istvánnal, a „térdnadrágos, mókusképű” öreguracskával, valamint feleségével, Mednyánszky Margittal, akik szívélyesen végigvezették az írót a nagyőri kastély folyosóin. Nem volt ott semmi érdekes, csupán néhány tátrai cirbolyafenyő, imbolygó emberóriások, kocsisarcok, kékeszöld tájképek a Poprád folyóval, havas templomtornyokkal – mindez a falra vázolva. A fiatal Mednyánszky rajzait mindörökre elfedte néhány takaros mészréteg; ahogy később rejtélyes sorsra jutott több száz másik festmény, grafika, vázlatrajz is.
Nagyőrben és a közeli Késmárkon különös történetek keringenek az elveszett képekről és utolsó tulajdonosukról, a festő unokahúgáról. Mondják, Czóbel Margit bárónő a kéménybe rejtette a műalkotásokat, amikor a Vörös Hadsereg megközelítette a falut. Aztán megfeledkezett róluk. Mondják, amikor koldusbotra jutott a szocializmusban, kenyérért és szalonnáért kótyavetyélt el több olajfestményt a falusiaknak meg mindenféle szerző-mozgó vigéceknek. És azt is mondják, hogy a restaurátor, aki a háború után rendbe hozta a képeket, néhány tucat alkotást magánál felejtett. Mindenesetre cáfolhatatlan, hogy Mednyánszky életműve gyanús körülmények között szóródott szét.
Nógrádi Gergely, a Blikk újságírója 2000 telén cikksorozatot közölt arról, hogy egy pozsonyi panellakásból ismeretlen Mednyánszky-alkotások kerültek elő. Információi szerint vagy kétszáz műről van szó, amelyeket tulajdonosuk, egy ötven év körüli asszony az ágya alatt és a szekrény tetején tárolt lepedőkbe csomagolva. Hogy miképp, mikor, kitől kerültek oda? Megint felmerül az adakozó bárónő legendája: az államosítástól félve inkább elosztogatta az életmű nagy részét rokonoknak, barátoknak. Nem tudjuk, ki ez az ötvenes asszony: rokon-e vagy ismerős, mert az eset óta Svájcban bujkál. Azt mondják, retteg, hogy megölik a képekért kapott pénzért.
Különös történet.
Nógrádi Gergely elutazik Nagyőrre, és szóra bírja Jurjak Vladimirt, a helyi plébánost. A beszédes pap elújságolja: Czóbel bárónő nyugdíja gyalázatos volt, így ha néha megszorult, áruba bocsátotta Mednyánszky egy-egy képét. A kastély fiatal polgári szolgálatos alkalmazottja pedig mérget venne rá, hogy Nagyőrön több házban is találnának műtárgyakat a hagyatékból, hiszen volt olyan helybéli látogatójuk, aki azzal dicsekedett, hogy konyhájában Mednyánszky-kép függ hűtőszekrénye fölött. De ma már inkább hallgatnak a falusiak a kincsekről, mert félnek, esetleg vissza kell azokat szolgáltatniuk. Öreg Kutya itt, Öreg Kutya ott – úgy tetszik, Nagyőrön ahány ház, annyi Mednyánszky.
Figyelemre méltó történet.
Nógrádi Gergely végül szót vált a pozsonyi SOGA aukciósház munkatársával, Ján Abelovsky professzorral: neki kínálta fel a képeket a hölgy eladásra. Abelovsky úr elmondja, a műalkotások pocsék állapotban voltak, de ők rendbe hozták, majd fölajánlották őket a szlovák és a magyar államnak. Budapestről komoly ajánlat nem érkezett. „A szlovák kormány azonban elkötelezettnek mutatkozott a kollekciót illetően, és 65 millió forintnak megfelelő összeget ajánlott fel” a kétszáz Mednyánszky-képért. Abelovsky szerint ez a summa a valós érték fele.
Szerintünk még a fele se.
---------------------------------------
Menjünk sorba.
– Végső soron hány műalkotásról van szó? – kérdezem Abelovsky professzort jó két évvel a történtek után.
– Hatvannyolc olajfestményt vásárolt meg tőlünk a Szlovák Nemzeti Galéria.
– Igaz, hogy Magyarországról nem kaptak érdemi ajánlatot?
– Sokkal előnyösebbeket kaptunk, mint a szlovák államtól, de törvényeink miatt kénytelenek voltunk a galériának eladni a képeket.
– Nem érzi úgy, hogy hatalmas értéket kótyavetyéltek el?
– Nézze, mivel nagyobb mennyiséget bocsátottunk áruba, kézenfekvő, hogy a vásárló némi kedvezményt kapott.
– Igaz, hogy egy kültelki panellakásból kerültek önökhöz a Mednyánszky-művek?
– Így van. A felajánló hölgy apja vásárolta őket a Czóbel bárónőtől.
– Úgy tudom, Czóbel Margit senkinek nem adott el képeket.
– Nekünk így mondták. Nem tudunk többet.
– Hol vannak most a felfedezett képek?
– Egy részük a Szlovák Nemzeti Galéria raktárában, más részük Nagyőrön van kiállítva.
– Maguk műkincs-kereskedelemből élnek. Még egyszer megkérdezem: nem találja úgy, hogy ajándékba adták a szlovák államnak Mednyánszky László festményeit?
– Nagyon örülök, hogy itt maradtak Szlovákiában, s nem kerültek külföldre – mondja Abelovsky professzor.
-------------------------------------
De nem csak a számok hibádzanak. Sántít az eredettörténet is.
Házról házra kopogtatunk Nagyőrön, mert azt mondják a falusiak, még él a bárónő cselédje. Czóbel Margit neve még mindig tiszteletet és meghatottságot vált ki az idősebbekben. A Poprád partjához közel bukkanunk rá a gondozott kétszintes épületre. Családi ünnepségbe csöppenünk; mégis rendkívül szívélyesen fogadnak a háziak. Igen, itt lakik, bólogatnak, mindjárt szólunk Mária néninek. A fogadószobába invitálnak, kávéval, süteménnyel kínálnak; rövidesen vékonyka, szép arcú öregasszony jelenik meg. Szelíden mesélni kezd: finom mozdulataiban, könnyed iróniájában, tájékozottságában letagadhatatlanul ott él az arisztokratikus környezet minden emléke.
– Amikor közeledett az orosz front, kivágtuk a képeket a keretből – mondja Mária Milinsterferová, az egykori cselédasszony –, összegöngyöltük, majd pléh ereszcsatornába helyeztük őket, végül a lépcsődeszkák alá vájt mélyedésekbe rejtettük a hengereket. A maradék festményeket a kémény melletti mélyedésben hagytuk. De az oroszok szerencsére megelégedtek azzal, hogy csíkokra szabdalták a perzsaszőnyegeket, és felpakolták a bútorokat. A képek elrejtésében segédkezett a késmárki építészeti felügyelő, egy Makovicka nevű úr. Szolgálataiért ő valóban kért néhány Mednyánszky-alkotást, de nem tudni, végül mennyi került hozzá – gondolkodik el Mária néni.
– Mi történt ezekkel a művekkel?
– Makovicka úr rövidesen infarktusban halt meg, aztán nemsokára követte őt a felesége is mellrákban. De még férje halála után összeállt valakivel, aki később csöndben árulni kezdte a Mednyánszky-képeket Késmárkon. Senki nem tudja, mennyi festmény volt Czóbel bárónő birtokában, így az sem tudható, pontosan mennyi veszett el – ráncolja homlokát Mária Milinsterferová.
– Azt mondják, kenyérért, szalonnáért is adott el a bárónő képeket, amikor megszorult.
– Badarság. Czóbel Margit bárónő madárétkű volt. Viszolygott a szalonnától. Amolyan anorexiaféleséggel küszködött – mosolyog szomorúan az idős asszony –, sosem nyomott többet harmincöt kilónál. Pénzszűkében sem volt, mert a csehszlovák államtól kapott nyugdíjat: a kommunisták is elismerték a Czóbel–Mednyánszky család szociális érzékenységét, emberszerető magatartását, ezért a kastélyból sem tették ki a bárónőt. Kiváltságos helyzetben volt. Nem szorult rá senkire soha. No, egyszer tényleg adott három képet, de ajándékba, a plébánosnak, a szepestótfalusi templom renoválására. Többet sohasem – mondja Mária néni határozottan. – Aki mást mond, hazudik.
Nem könnyű itt kiigazodni.
---------------------------------------------------
Tegyünk kis kitérőt a Mednyánszky-kastélyban. Olyan lesz ez, mint egy Krúdy-regény vége.
Amikor Mária Milinsterferová gyerekkorában, a második világháború alatt a nagyőri kastélyba került, emlékszik, hogy a falusi kölykök csontberakásos középkori pisztolyokkal játszottak a pincében. Partizánosdit. Amikor megunták, a pisztolyokkal mérték ki a pincekút mélységét. Csak nagyon sokára csobbantak.
Emlékszik arra is, hogy Czóbel Margit bárónő anyanyelvén kívül németül, szlovákul, angolul, franciául beszélt. Az öregek mesélték, hogy édesanyja, Mednyánszky László húga egykor művészeti szalonokat szervezett képzőművészek, irodalmárok számára. Csupa parasztboldogító, tolsztojánus, darwinista magyar mágnás nyüzsgött Nagyőr boltíves fogadótermeiben, mint például Justh Zsigmond s a haza-hazalátogató Öreg Kutya… Mária néni sok nyarat töltött együtt Czóbel Minkával, az anarcsi boszorkával; a költőnővel, aki kicsi volt, kövér, és nevetséges nagy kalapjaiban döcögött föl s alá.
A világháború alatt már csak hárman éltek a pusztuló kastélyban: a bárónő, hűséges szakácsnője és annak lánya: ő, Mária Milinsterferová. Emlékszik, amikor jött az orosz front, a rokon Sztáray gróf el akarta vinni a bárónőt Nagyőrről, de Margit szelíden azt mondta: ő nem bántott senkit. Ha kell, itt fog meghalni, de nincs oka, hogy bárhová elmeneküljön. Neki lett igaza. A kommunisták megkaparintották a kastélyt, a műkincseket, a megmaradt berendezést, de vele jól bántak, mert nem volt egy fia ellensége sem. A tolsztojánus Sztáray grófot viszont a gulágra hurcolták az oroszok.
Ki tud többet a Szovjetunióról? Természetesen Czóbel Margit bárónő. Az úttörők a háború után hozzá jártak házi feladatot írni, mert a bárónőnél senki nem tudta jobban, mikor, hol, hány német ellen harcolt a Csapajevről elnevezett partizánbrigád. S járt hozzá egy késmárki professzorasszony, bizonyos Ballová is, aki gyakran kölcsönzött könyveket a régi Mednyánszky-bibliotékából. Mária úgy emlékszik, mindig többet vitt el, mint amennyit visszahozott. A bárónő szórakozottságát az is jól mutatja, hogy a kémény mellé rejtett Mednyánszky-festmények csak évtizedek múlva kerültek elő, amikor a tatarozást végző munkások átestek rajtuk a toronyszobában.
Mária Milinsterferová biztos abban, hogy a bárónő pillanatra sem csüggedett a háború után. Télen-nyáron járta a hegyeket, és rajzolt, festett, olykor Mednyánszky modorában. A falusiak nagy mulatságára lovagolt, fürdött a befagyott Poprád lékeiben: élte az életét, mit sem törődve a külvilággal. Sosem foglalkozott azzal, hogy ő egyike volna az utolsó szepesi arisztokratáknak. Hogy nyomorognia kell, megtűrve saját kastélyában. Nyugodtan élt. Rendíthetetlenül. Mária néni szerint Mednyánszkyhoz hasonlított kívülállásában is. Soha nem ment férjhez; amíg szakácsnője élt, végig hármasban laktak a kastély nekik kiutalt szobájában; majd kettesben ővele. Aztán Mária néni már családos ember volt: hívta az idős bárónőt, költözzön hozzájuk. Czóbel Margit ezt visszautasította. Öregaszszony korában is nyakas és temperamentumos maradt. Nem akart senki adósa lenni. Temetésére gondosan takarékoskodott. 1972 tavaszán fektették az angolpark platánfái alá, éppen szemben a zajló Poprád folyóval.
Makacs, sztoikus bárónő.
--------------------------------------------
Hogy végső soron honnan került a lepusztult pozsonyi panellakásba a temérdek Mednyánszky-kép, ha egyáltalán odakerült, sosem fogjuk megtudni. Talán Makovicka úr feleségének szeretőjétől? Vagy adományokból? Államosító tolvajoktól? Kötve hihető. Egyedül Czóbel Margit bárónő lehetne a megmondhatója. De ha élne, sem valószínű, hogy felelne kérdéseinkre.
Bornemisza István mindenesetre ma perben áll a szlovák állammal. Ha kell, tetemre hívja Benes Eduárdót. A szepességi arisztokrácia kárpótlási ügyeit képviseli; így a kilencvenes években nagy pereket folytatott a Mednyánszky-hagyatékért is. Czóbel bárónő egyetlen örököse, az akkor kilencvenéves Sztáray grófnő bízta meg az ingóságok visszaszerzésével. Bornemisza István szerint ezt a pert még a szlovák törvények szerint se lehetett volna elveszíteni, mert napnál világosabb volt a helyzet. Nem ez történt. Az idős grófnő elfáradt, s megbízta Bornemiszát, hogy egyezzen meg az állammal. Az ügyvéd fájó szívvel vitte keresztül az örökös akaratát: hat Mednyánszky-képet, hat kismesterek festette portrét az ősökről, egyszobányi bútort és néhány jelentéktelen személyes tárgyat ítélt meg végül a bíróság kárpótlásként. Cserébe az örökös lemondott minden másról.
De Bornemisza nem mond le a benesi dekrétumok hatálytalanításáról. Nemrégiben levelet írt a brüsszeli Közép-európai Emberjogvédő Bizottságnak, amelyben kifejti, hogy a szlovák törvényekben és a kárpótlásban miként él és virul Benes doktor szelleme.
– A kárpótlás során a szlovák állam a törvénytelen kisajátítás időszakát 1948 és 1990 között állapította meg. Tudni való, hogy a magyar és német vagyon konfiskálása 1945-ben történt, így a kárpótlás ezekre az esetekre nem vonatkozik.
– Nem vonatkozik azokra az emberekre sem, akik éppen az állampolgárságtól megfosztó dekrétum miatt voltak kénytelenek új állampolgárságot szerezni, emigrálni. Aki tehát ebben az időszakban külföldre távozott (mert kitelepítették, kitoloncolták, kigyűlölték), elvett vagyonát vissza nem kérheti.
– Máig orvosolatlan igazságtalanság, ami 1945-ben, a front átvonulásakor sújtotta a magyar és német kisebbséget. A népbíróságokon elítéltek, állampolgárságuktól megfosztottak 60 százaléka volt magyar, 10,5 százaléka német; de mivel a fasiszta közigazgatásban részt vett alkalmazottak, a háborús bűnösök a visszavonuló német hadsereggel távoztak, ezek az ítéletek csaknem kizárólag a nem exponált, békés polgárokat érintették. Azzal az eltitkolt céllal, hogy a „kozmopolita” világból nemzetállamot csináljanak, illetve hogy a vagyonos magyar és német polgárokat kisemmizzék.
Végül Bornemisza felhívja Brüsszel figyelmét arra is, hogy a szlovák törvényekben a mai napig nincs lehetőség a kommunista nemzetbíróságok által elítéltek rehabilitációjára. Így a tisói szlovák parlamentben a zsidótörvények ellen egyedül szavazó, majd a kommunisták börtönében elpusztult Esterházy Jánoséra sem.
Bornemisza István rendületlenül bízik az új Európában, ahol végre rendezik a temetetlen benesi dekrétumok ügyét. S akkor talán kevesebb Mednyánszky-alkotás kering majd a vakvilágban.
----------------------------------------------
Janovszky Andrásnak, a késmárki orosz–zene szakos tanárnak, amatőr helytörténésznek és képeslapgyűjtőnek számtalan kifogása van a magyarokkal kapcsolatban.
– Maguk Mednyánszky Lászlót csak nacionalista szemmel tudják nézni. Képtelenek felfogni, hogy Szlovákia a középkortól kozmopolita világ volt, itt mindig a szlovákok voltak túlsúlyban – állítja a hajdani elnyomók nyelvén. Janovszky úr ugyanis magyar volna, vármegyei hivatalnokok leszármazottja Sárosból és a Szepességből. Kér is bennünket, szólítsuk csak „Bándi”-nak. Természetesen szlováknak vallotta magát legutóbb a népszámláláson, hiszen itt nőtt fel. Azt is mondja, szlovák létére nem tudja kikergetni szívéből a magyar múltat. Meg hogy Fradi-drukker.
– Az emberek a hagyományok hordozói – elmélkedik Janovszky Bándi. – Amikor az őslakosok elmentek innen a Szepességből, magukkal vitték hagyományaikat, múltukat is. Űrt hagytak maguk után. De meg kell mondjam, nehezményezem például, hogy a múlt századfordulón, a millennium évében a magyarok elvitték Budapestre kiállítani az egyházművészeti alkotásokat, szobrokat, szárnyas oltárokat – és a mai napig nem adták vissza őket. Ez felháborító. Ma is Pesten van többek között az oly sokszor idézett toporci Madonna.
– Gyanítom, hogy a Pesten lévő toporci Madonna valamivel jobb állapotban van, mint a Szlovákiában maradt toporci Görgey-kastély – vetem föl.
Bándi elkedvetlenedik. Nem felel.
-----------------------------------------
Bizonygathatnánk a végtelenségig, hogy legalább akkora képtelenség történelmi igazságtalanságokat orvosolni, mint megingathatatlan történelmi igazságokat deklarálni. Beszélhetnénk arról is, hogy egy csavargó, a kicsinyes politikára fittyet hányó festő miképp válik egy komplexusokkal terhelt, magyarázkodó nemzeti önlegitimáció és elődkeresés emblémájává. A buddhista Mednyánszky László mint fegyver. Hm!
Beszélhetnénk még az n betű ellen viselt véres hadjáratról, amikor a késmárki Jordán József bábáskodásával magyarországi tiszteletadók plakettet kívántak elhelyezni a nagyőri kastély falán. Az emlékművön egy fia magyar szó nem emlékezhetett meg Öreg Kutyáról; sőt sokáig az fenyegetett, hogy keresztet vethetnek a plakettra, ha a magyarok nem fogadják el a festő nevének szlovák írásmódját (Ladislav Mednansky: új név – új hőstörténet). A szlovák törvények szerint ugyanis nem élő személyek nevét kizárólag szlovákul lehet leírni. Jó, törvény, hatásos törvény. Végül lett emlékmű, amelyen csupán egyetlen szó áll: a festő szignójának lenyomata.
Még sok bujkáló szepességi magyarról, németről emlékezhetnénk meg, sorolhatnánk pusztuló kastélyokat, a mindhalálig tartó arisztokratikus tartás példameséit. De inkább Miroslav Kusyt idézzük:
„Kik is voltaképpen a mi magyarjaink?
Olyan etnikum, amely kettős vagy inkább hármas identitással rendelkezik: nemzetivel, kisebbségivel és állampolgárival. Olyan etnikum, amely szívósan védekezik az új szlovák állam asszimilációs törekvései ellen. Olyan etnikum, amely anyanemzetének európai és anyaországának Európa-ellenes fejlődési iránya közé került. Olyan etnikum, amely két világ határán áll.”
Mondhatnánk azt is: egy tapintható és egy láthatatlan világ határán. Akár Czóbel Margit bárónő, szemben a Poprád folyóval.
VÉGE
origo.hu
Üzentek Magyar Péternek: A gyermeknevelés és a gyermekvédelem nem politikai show-műsor
