Segélykiáltás Máramarosszigetről

A státustörvényről, ami a Kárpát-medencei – különösen a peremvidéki – szórványmagyarság utolsó mentőöve, Jürgens úr elkészítette jelentését, Verheugen biztos úr pedig levelet írt, szigorúan az európai értékek jegyében. De bármilyen messze van Budapesttől és Brüsszeltől, azért néhanapján érkeznek levelek Máramarosból is, az antidiszkriminációs frázisokon és a jogértelmezési csűrcsavarokon túli valóságról.

Brüsszel jó 1500 kilométerre van Budapesttől, Máramarosig csak 500 kilométernyi az út. Utóbbi mégis sokkal messzebb van Brüsszelnél. Kevesen vetődnek el arrafelé az anyaországból, és a híres havasokról szóló nótákat is már csak leginkább az öregek ismerik. Pedig „Szigeten” – ahogy az ottaniak nevezik a várost – és a környékbeli falvakban még mindig legalább 15 ezer magyar él. Egyre nagyobb szegénységben, napról napra fogyatkozva küszködnek nemzeti megmaradásukért.
„A máramarosszigeti és környéki magyarok megmaradásának lehetőségén töprengek. Valahogy ki kellene lépnünk a szószátyárkodás ördögi köréből. Állami, politikai és magánszinten folyik nagyban a szavak pufogtatása” – kezdi levelét Gáspár B. Árpád helytörténész, író, közgazdász, aki gyerekként megérte Erdély visszacsatolását, majd a háború után kamaszként hallotta Petru Grozát magyarul beszélni a néphez, a Korona Szálló erkélyéről. Akkor elhitte, hogy más világ lesz, hogy egy nemzetiségi szempontból toleráns Romániában fog élni. Aztán Groza megbukott, jött Ceausescu, a betelepülések, az erőszakos románosítás ideje. A sorvadást, a magyarság lassú haldoklását a rendszerváltozás sem állította meg.
A Trianonban kettészakított Máramaros megyében mindig kisebbségben voltak a magyarok, a ruszinok, románok, németek és zsidók után következtek a sorban. A Sziget azonban kimondottan magyarnak számított, ennek ellenére – vagy tán éppen ezért – 1925-ben bezárták az utolsó magyar iskolát is. Pedig még az 1934-es népszámlálás adatai szerint is a 30 ezres lakosság fele magyar volt, és a 12 ezer fős zsidó közösség is magyarul beszélt. (Mára alig maradt nyolcezer magyar, zsidó semennyi.) Csak a második bécsi döntést követően, 1940-ben indulhattak újra az oktatási intézmények. Az ’56-os magyar forradalom azonban ürügyet kínált a román politika számára, hogy ismét a román iskolába kényszerítse a máramarosi magyarokat is. Az önálló gimnázium megszüntetése körülbelül arra az időszakra esik, amikor beolvasztották a kolozsvári magyar egyetemet. Több mint negyven év után, a helyi RMDSZ szívós kitartásának köszönhetően és az anyaország gyorssegélyének hála, tavaly ősszel megkezdődhetett a tanítás a Leövey Klára líceumban, ahol elsőtől a 12. osztályig oktatják anyanyelvükön a gyerekeket. Júniusban pedig még úgy tűnt, képtelenség előteremteni az induláshoz szükséges 15 millió forintnyi román lejt. Nagy pénz az arrafelé: a frissen felújított Korona Szállót is csak 10 millió forintért árulták. Vélhetően ennél kevesebbért talált új gazdára, ha egyáltalán akadt vevő. Máramarosban nem pezseg a turizmus, bár a Kárpát-medence – és tán egész Európa – legszebb tájai közé tartozik ez a hegyvidék. De nem buzog errefelé a gazdasági élet sem – legfeljebb a nagybányai Aurul ciános iszaptározói fortyognak –, a fiatalok megélhetést keresve kénytelenek elvándorolni.
A magyar iskola évnyitóján részt vettek magas rangú romániai és magyarországi politikusok is. Nagy volt az öröm: nem érheti szó többé a ház elejét, minden igazán „eurokompatibilis”.
„Jelenleg a Leövey Klára líceumnak 267 diákja van. A környéken, az úgynevezett történelmi Máramaroson, tehát a Nagybányához tartozó részen kívül, Sziget mellett már csak egyetlen községben, Hosszúmezőn folyik magyar tanítás 104 tanulóval. Szigeten 280 magyar gyerek jár ma is román iskolába, Hosszúmezőn, ahol a lakosság 90 százaléka magyar, majdnem 150 gyerek román tagozaton tanul. Ha hozzáadjuk mindehhez a szórványban élő és ott román iskolába járók számát – a magyar gyerekekét –, akkor azt kapjuk, hogy 267 plusz 104 magyarul tanuló gyermek mellett legalább 500 magyar anyanyelvű (legalábbis vallása és szülei után) gyerek jár román iskolába. És az iskola tannyelve visszahat a szülőkre is, akik alkalmazkodnak a gyermekeikhez, és elbizonytalanodnak a nemzeti hovatartozásukban.” – írja Gáspár B. Árpád. Majd így folytatja:
„Vészesen fogy az első osztályba iratkozottak száma, három okból: asszimiláció, kivándorlás, és a magyar szülők gyermekvállalásának csökkenése. Ennek a három oknak egy gyökere van: nem kifizetődő magyarnak lenni. Egy több mint 80 éves pusztító folyamat végállomásához közeledünk. Ezt az állapotot, folyamatot meg lehet állítani, meg lehet fordítani, ha a magyar nyelvű iskolában taníttatás kifizetődő a szülőnek, vonzó a gyereknek, és ugyanúgy a tanítóknak, tanároknak is. Mindez egyetlen dolgon múlik: a pénzen. Méghozzá a pénz szabadságának legdemokratikusabb megnyilvánulása útján, mentesen az államok közötti megegyezésektől, a politikától és a bürokráciától. Magánszemélyek, baráti körök, civil szervezetek révén. Mint ilyenek, ők a támogatást annak juttatják, akinek akarják, kivédve az etnikai megkülönböztetés vádját” – fogalmaz Árpi bácsi, és ha az ember jobban belegondol, megborzong: egy kisebbségbe szorult, kulturális alávetettségben tengődő népnek csak úgy lehet segíteni – a humanista értékek jegyében –, hogy az ember már előre elgondolkozik, milyen vádak érhetik, s azokat hogyan tudja kivédeni. Gáspár B. Árpád – szemben az EU-büroktratákkal és a kolozsvári születésű Medgyessyvel – úgy látja: havonta néhány ezer forintot kellene juttatni a magyar iskolában, óvodában tanuló diákoknak és az ott dolgozó pedagógusoknak. Közvetlenül. Pénz kellene a bentlakásos kollégiumra is, az épületet már 5 millió forintból meg lehetne venni. Támogatni kellene a buszbérletét a környéken lakó magyar gyerekeknek, hogy be tudjanak járni Szigetre, vagy iskolabuszt venni, amivel össze lehet szedni a környékbeli falvakból a diákokat.
„Mozgósítsanak, szervezzenek meg Magyarországon egy 20-25 ezer emberből álló támogató csoportot, baráti köröket, Máramarosból elszármazottakat, civil szervezeteket az itteni magyar oktatás segítésére, akik havonta és fejenként ezer forinttal járulnának hozzá a céljainkhoz” – javasolja az író, aki mindehhez a Magyar Nemzet segítségét kéri. „Meg kell érteni mindenkinek, aki a magyarság sorsát a szívén viseli, hogy a Kárpát-medencében a magyarság csak akkor gyarapodott, és vette föl a versenyt az idők kihívásaival, ha kifizetődő volt magyarnak lennie. Nekünk ki kell használnunk azokat a kötődéseket, amik a magyarokhoz fűzik azokat is, akik már csak a nagyszüleik révén tartoznak hozzánk, és meg kell akadályoznunk, hogy a mindennapi életküzdelmükben és a nagy számok törvénye alapján magyarságát bárki is fölösleges koloncnak tekintse. A nagy és méltán szükséges magyar összefogáshoz – amit a pártpolitikusok sosem fognak és nem is tudnak megvalósítani – nem szavak, hanem tettek szükségesek. Talán az önök lapján keresztül meg lehetne értetni a magyarországiakkal, az össznemzetben gondolkodókkal, hogy ütött a máramarosi magyarok megmaradásának utolsó órája, hogy húsz-harminc év múlva ne kelljen lámpással keresni a magyarokat e tájon” – zárja sorait.
Hosszú az út Máramarosszigetig. A Medgyessy és Nastase „tervezte” autópálya is gondosan kikerüli majd, amint Románia minden magyarok lakta vidékét messze el fogja kerülni.