Miért kezdett a magyar hadtörténelemnek ezzel a szeletével foglalkozni?
– Nem érzelmi kötődés vonzott a témához, mivel egyetlen családtagom vagy hozzátartozóm sem volt kint a Donnál. Nagyanyám öccse megszálló alakulatban szolgált a brjanszki erdőség területén, de még 1943 elején sikerült visszatérnie onnan. Gimnazista voltam, amikor Nemeskürty István Rekviem egy hadseregért című esszékötete megjelent, és egyetemre jártam, amikor Sára Sándor Krónika című dokumentumfilmjét bemutatták. Ez a két mű hívta fel a figyelmemet a szomorú hadtörténelmi eseményre. Egyetemi szakdolgozatomat a 2. hadseregről készítettem; ennek köszönhetően kerültem a Hadtörténeti Intézetbe. 1991-ben a téma egyik részproblémájáról, a III. hadtest történetéről írtam kandidátusi értekezésemet, és az akadémiai doktori munkám, amelyet most adtam be, szintén a doni katasztrófa történetét dolgozza fel.
– Milyen forrásokat vett alapul?
– Elsősorban a magyar királyi honvédség, illetve a honvédelmi minisztériumi és a honvéd vezérkar főnöki osztályok Hadtörténelmi Levéltárban őrzött iratanyagában kutattam. Ezen iratok részben a Honvédelmi Minisztériumban, illetve a Magyar Országos Levéltában visszahagyott levéltári dokumentumok között maradtak fenn, részben – a 2. hadsereg eredeti, valamint utólag rekonstruált anyagát illetően – a Belügyminisztériumból kerültek át 1953 előtt. A magyar történelem sokat emlegetett hadseregének dokumentumaira egy kiszáradt kútban leltek rá Tata környékén. A Hadilevéltár Nyugat-Dunántúlra szállított okmányai viszont feltehetően a szovjet hadsereg zsákmányává váltak. A Hadtörténelmi Levéltárba persze más helyekről is kerültek be a doni katasztrófával foglalkozó vagy azt érintő iratok. Történeti értékű az egykoron Don-kanyart jártak memoár- és harctéri naplógyűjteménye is. Mivel a 2. hadsereg fennmaradt iratanyaga nem mondható teljesnek, igyekeztem korabeli német és szovjet hadiokmányok adatait is felhasználni. Don-kanyar című monográfiám elkészítése során azonban csak a freiburgi katonai levéltár 2. hadsereget érintő iratanyagát sikerült tanulmányoznom. A német hadműveleti okmányok – például a német 2. hadsereg napi jelentései, a Cramer- és Siebert-hadtest naplói – különösen akkor jelentettek hasznos támpontot, amikor a magyar hadsereg keleti hadszíntéri alkalmazásának „kereteit” s a német hadműveletek terveit és lefolyását kellett felvázolnom. A korabeli szovjet hadiokmányok tanulmányozása – szándékom ellenére – nem sikerült. Az orosz levéltárakban folytatott kutatás a kapcsolatokkal nem rendelkezők és támogatásban nem részesülők számára szinte megoldhatatlan. Ennélfogva csupán csekély könyvészeti anyag állt rendelkezésemre, amely a 2. hadsereggel szemben álló szovjet csapatok harcértékének, veszteségeinek és harci tevékenységének hiteles bemutatására nyilvánvaló módon nem adhatott kellő alapot.
– A többi szövetséges hadsereg szintén jelentős veszteségeket szenvedett. Mennyire feldolgozott például a román vagy az olasz alakulatok története?
– Az 1941 és 1943 közötti keleti hadszíntér román katonai részvételére, seregtestei veszteségeire vonatkozóan nehéz hiteles adatokhoz jutni, holott két hadsereg hét hadteste, összesen 27 hadosztály története várna feldolgozásra. Összveszteségeikre vonatkozóan, ha csak azt vesszük, hogy Odessza 1941. szeptemberi és októberi ostromakor közel 100 ezer fő volt a román 4. hadsereg véres vesztesége, a sztálingrádi harcok során pedig 16 román hadosztály morzsolódott fel, az elesett, megsebesült és hadifogságba esett román katonák száma megközelítheti a 300 ezer főt is. Legjobban az olasz 8. hadsereg történetét dolgozták fel, egyes alakulatainak külön is megírták a históriáját. Egyébként az 1942–43. évi olasz veszteségek megegyeztek a magyarokéival, csupán az elesettek aránya volt a nagyobb.
– A hazai közvéleményt élénken foglalkoztatja a doni tragédia története, viszont az eseményekről számtalan ellentétes információ látott napvilágot. Kutatásai során nyilván a magyar 2. hadsereg történetét érintő több közkeletű tévedésre bukkant.
– Az egyik leggyakrabban ismételgetett téves adat a veszteség nagyságával kapcsolatos. Forrása a magyar 2. hadsereg iratanyagát meglehetősen célzatosan bemutató, 1958-ban megjelent dokumentumkötet. Eszerint a véres veszteség 147 921 főre tehető. Nem lehet tudni, hogy ez a végeredmény milyen forrás és kalkuláció alapján született. Véres veszteségen nemcsak az elesetteket kell értenünk, hanem a sebesült és a fogságba került katonákat is. A kötet, amelyet a Hadtörténeti Intézet és Múzeum parancsnoka szerkesztett, és amelyhez Münnich Ferenc írt előszót, azt akarta bizonyítani, hogy ezért a hatalmas veszteségért kizárólag az akkori magyar katonai vezetés hibáztatható.
– Mennyire tehető a tényleges veszteség?
– A rendelkezésre álló részveszteségi adatokat figyelembe véve az eredetileg 207 ezer fős, ám az 1942 novemberében pótlásként, illetve felváltásként kikerült 45–50 ezer honvéddel és munkaszolgálatossal kiegészült 2. hadsereg véres vesztesége 127–128 ezer főre tehető. Ebből 49–50 ezren haltak hősi halált, hozzávetőleg ugyanennyien sebesültek meg, s a hivatalos szovjet jelentések szerint 28 ezer fő volt a hadifogságba esettek száma. A hadsereg összlétszámába beleértendő 37 ezer munkaszolgálatos is, ám hogy az ő 24 ezer fős véres veszteségükből mennyire tehető a meghaltak száma, még ma sem tudható.
– De vélhetően a hadifogságot sem élték túl nagy számban.
– Az 1943. évi szovjet lágerviszonyok ismeretében állíthatjuk, hogy csakugyan kevesen élhették túl ezt a megpróbáltatást. 1942–43 folyamán nagy német, olasz, román és magyar katonatömeg került a szovjet hadsereg fogságába, amely nem készült fel ennyi ember elhelyezésére és ellátására. A legyőzöttekkel szemben tanúsított rossz bánásmód nem csupán embertelen szemlélet, hanem a felkészületlenség és a nyomorúságos hátországi állapotok következménye is volt. Miután az 1907. évi hágai és az 1929. évi genfi nemzetközi egyezményt, amely a hadifoglyokkal való bánásmódot is szabályozta, sem Oroszország, sem a Szovjetunió nem írta alá, mondhatni, még csak szerződésszegést sem követtek el, amikor sok tízezer embert hagytak éhen halni és megfagyni.
– Mi lehetett az oka annak, hogy a civil lakosság hozzáállása sokszor lényegesen emberibb volt, és rengeteg hadifogoly, visszavonuló magyar katona és munkaszolgálatos köszönhette az életét az ott lakó emberek segítségnyújtásának?
– Valószínűleg őket is megrázhatta a mérhetetlen sok emberi tragédia, a nyomorúságos körülmények, amelyek közepette a szövetséges német alakulatok atrocitásainak is kitett magyar csapatok visszavonultak. Számtalan szemtanúi feljegyzés és dokumentum maradt fenn arra vonatkozóan, hogy a 2. hadsereg egyes alakulatai igyekeztek jó kapcsolatot kiépíteni a helyi lakossággal. Bizonyos helyzetekben kölcsönösen segítették egymást. Az egészségügyi ellátásban való részvétel lehetősége a helyiek számára is, illetve a mezőgazdasági munkák során tanúsított magyar segítségnyújtás bizonyos fokú rokonszenvet ébreszthetett katonáink iránt. Amikor 1991-ben egy kegyeleti út során végigjártuk a magyar 2. hadsereg tevékenységének színhelyeit, úgy találtuk, hogy a helyi lakosság nem őriz rossz emléket, véleményt a magyar katonákról. Ám azokon a településeken, amelyekről az arcvonal közelsége miatt kitelepítették a lakosságot, a még élő szemtanúknak már korántsem volt jó véleményük honvédeinkről. Számukra mindenki megszálló volt és fasiszta.
– A veszteség tagadhatatlanul jelentős. Hol helyezhetjük el a doni poklot a magyar katonai katasztrófák sorában?
– Kutatásaim alapján úgy látom, a közkeletű vélekedésekkel ellentétben nem volt olyan nagy a tragédia, mint ahogyan azt a tömegkommunikációs eszközök ma is sugallják. A magyar hadsereget a szomszédos német és olasz seregtestekkel együtt nem sikerült egy sztálingrádi méretű katlancsatába kényszeríteni. Rendkívül nagy teljesítmény, hogy a jelentős szállítóeszközökkel nem rendelkező, súlyos ellátási gondokkal küszködő hadsereg részeinek végül is másfél hétig sikerült feltartóztatniuk a minden tekintetben fölényben lévő szovjet csapatokat, számos bekerítésből kitörtek, és 1000–1200 kilométeres visszavonulásuk során 1943 márciusában eljuthattak Kijev körzetéig. Számos részletkérdést megválaszolt már a hadtörténetírás úgy, hogy nem manipulálta a dokumentált tényeket. A közvéleményt formáló médiumok számára azonban még mindig a 70-es évek szakírói munkái számítanak a legföbb forrásoknak.
– Említene néhány közkeletű tévedést?
– Több a 2. hadsereg keleti hadszíntérre küldésének körülményeivel kapcsolatos. A „doni hadsereget” fenyegetéssel is párosuló határozott német követelésre kellett bevetni az 1942 tavaszára tervezett oroszországi hadműveleteknél. Az 1941. év pótolhatatlan személyi és anyagi veszteségei, illetve a keleti arcvonalon kialakult helyzet miatt kényszerült a német hadvezetés arra, hogy a gyengébb harcerőt képviselő szövetséges hadseregek erejét is igénybe vegye. Ugyanis a 3000 kilométer széles keleti arcvonal kitöltésére nem állt rendelkezésre elegendő számú német seregtest. Az év közepére az arcvonal déli szakasza mögött 69 német és 54 szövetséges hadosztály tevékenykedett. A szövetségesi kötelezettséget a magyar politikai és katonai vezetés 1942-ben már nem tudta megtagadni. Német retorziótól, az ország függetlenségének és visszakapott területeinek elvesztésétől tartva csak e követelések mérséklésére törekedett. Mindemellett igyekezett a hadsereget a hazai technikai szinten a lehető legjobban felszerelni, s remélte, hogy hadi részvétele már 1942 őszén befejeződhet. Véleményem szerint nem igaz, hogy a 2. hadsereg katonáit cinikus módon, ágyútöltelékként, a remélt előnyökért halálra szánták. A világtörténelemben nem akadt arra példa, hogy egy állam politikai és katonai vezetése csak azért vonultasson be, és szereljen fel 200 ezer embert, hogy feláldozza.
– Mivel magyarázható, hogy a magyar politikai és katonai vezetés vonakodott a frontra küldeni a 2. hadsereget, és Ribbentrop külügyminiszter, majd Keitel vezértábornagy budapesti tárgyalásai csaknem kudarcba fulladtak?
– Elsősorban nem a várható vereség miatt igyekeztek minél kisebb mértékűre szorítani a magyar katonai részvételt a keleti hadszíntéren: ennek oka a feszült román–magyar viszony volt. A magyar politikai és katonai vezetésre óriási teherként nehezedett a románok egyre nyíltabban hangoztatott törekvése Észak-Erdély és a Székelyföld visszaszerzésére. A honvédség csapataira elsősorban az országhatárok védelmében volt szükség. Magyarország 1942 elejéig kisebb mértékben vette ki részét a háborúból, mint Románia, s nem akarta gyengíteni katonai erejét a későbbiek során sem. Ugyanez a szemlélet mutatkozott meg 1942 őszén is, amikor a doni hídfőcsatákban súlyos veszteségeket szenvedett magyar alakulatok megerősítésre szorultak volna. Mivel a magyar politikai és katonai vezetés nem akarta védtelenné tenni az országot, a doni hadsereg fegyverzeti és felszerelésbeli hiányainak pótlását a felettes német parancsnokságoktól várta el. A Don mentén védelemre rendelt magyar honvédek ekkortól tapasztalhatták, hogy remélt felváltásuk elmarad, az otthoni vezetés látszólag érzéketlen sorsuk iránt, s a számukra idegennek tűnő célok érdekében feláldozta őket.
– A 2. hadsereg katonai teljesítményének megítéléséhez figyelembe kellene venni a szovjet csapatok veszteségeit is.
– Ez igaz, de a kutatás sajnos ezen a téren egyelőre leküzdhetetlen akadályokba ütközik. 1993-ban megjelent ugyan egy orosz kötet, amely részletesen ismerteti a szovjet hadsereg második világháborús személyi és anyagi veszteségeit, de adatainak hitelessége számomra kérdéses. Eszerint a 350 ezer fős Voronyezsi Front seregtesteinek, amelyek a magyar és a német 2. hadsereget és az olasz 8. hadsereg Alpini hadtestét két hadműveletben akarták megsemmisíteni, 1943. január 13-tól március elejéig 35 ezer fő hősi halott és 65 ezer fő sebesült volt a vesztesége. A Brjanszki Front szintén harcba vetett 95 ezer fős 13. hadseregnek pedig ugyanebben az időszakban 14 ezer halottja és 24 ezer sebesültje volt. Ismerve a második világháborús szovjet tömegharcászatot, ahol az emberélet kevéssé számított, ezek a veszteségre vonatkozó számok nem tekinthetők számomra reálisnak.
– Mi lehet az oka annak, hogy a doni katasztrófa mértékéről nem csak az 1958-ban megjelent dokumentumkötet nyomán alakultak ki téves elgondolások?
– A 2. hadsereg történetének hiteles, tárgyilagos s levéltári kutatásokon alapuló feldolgozása túl sokáig váratott magára. A nem tudományos jellegű munkákban közzétett, javarészt valótlan adatok, téves hipotézisek túl sokáig számítottak megingathatatlanoknak. Már a háborús évek alatt megkezdődött a doni események valóságtól eltérő bemutatása. A harci cselekményeket s a front hétköznapjait bemutató filmhíradók, amelyek javarészt itthon készültek, mindvégig az ország közvéleményének, az itthon maradt hozzátartozóknak a megnyugtatását szolgálták, s a negatív jelenségekről nem számoltak be. Mikor a megmaradt csapatok végül hazatértek, a háború tovább folytatódott, újabb nagy jelentőségű események történtek, és az érintett családokon kívül senki sem foglalkozott már a doni eseményekkel. Kezdetben az ország legkülönbözőbb pontjaira érkező sebesültek és a kikézbesített vöröskeresztes hősi halotti értesítések jelezték a 2. hadsereg váratlan tragédiájának méreteit. A tényleges veszteség mértékét sokáig eltitkolták, majd politikai megfontolásból felnagyították. Úgy érzem, ezért terjedtek el bizonyos téveszmék a Donnál történtekről, ezért sorolta a közvélemény a Muhival, Moháccsal és Doberdóval mért nemzeti tragédiáink sorába.
Egyesült Államok
Az Egyesült Államok új módszerrel küzd a jemeni húszik ellen
