Vakvágányon

A vasutasok többsége úgy látja, szakszervezeti vezetőik elállították a MÁV-dolgozók fizetésváltóit. Vagyis váltóhamisítók. Míg a főnökök változatlanul a húsosfazéknál üldögélnek (esznek-isznak, bőgőbe ugranak), hozzájuk – mezei dolgozókhoz – képest olyanok, mint Csekonics báróhoz képest a hányatott sorsú mezei egér.
Az élet nem habos torta, mondotta egykor Virágh elvtárs, és föltehetőleg igaza lenne, hacsak nem gondolnánk arra, vajon a most dühöngő és félrevezetett vasúti munkásgárda miért választotta mozgalmi vezetőivé ismét a mostaniakat? Örökké maradnia kell ennek a kettősségnek? Nekik az elefánt, nekünk az egér?
Ne maradjunk a múltnál, de azt se feledjük, hatalmas disznósággal van dolgunk. Mint szakszervezeti ügyekben oly régóta. A hat-hétszázezer forintos vezéri fizetésekhez hogyan aránylik a kalauz és a váltóállító bére, akik ráadásul többet is dolgoznak, mint a fájdalmasan nyilatkozók. A dolgozók szerint a szakszervezet úgy ahogy van, lefeküdt a kormánynak. Egy az egyben. Mondhatni örömlányok lettek, megvásárolták őket.
Nevét azonban egyik dolgozó sem adja meg, és ez jól kifejezi, hogy valójában ki az úr, a dolgozó vagy az állítólag őt képviselő szakszervezet.
Vasutasok, mozdonyvezetők! Maradjatok talpon, álljatok a sarkatokra! Éppen eleget csapott meg már titeket a mozdony füstje. Kormos az arcotok, de tiszta a szívetek. A nyakkendős beszédek kora lejárt.