Zsanettek kora

Divat lett manapság az újságírószakma: a gombamód szaporodó médiaiskolák lerohanásától még a több százezres tandíj sem riasztja el az okulni vágyó ifjúságot, s a valóságshow résztvevőinek zöme is azt válaszolja a „mi leszel, ha nagy leszel” típusú kérdésekre, hogy a médiában szeretne dolgozni. Az még önmagában nem volna baj, ha csak a szakma presztízsének emelkedéséről volna szó. Az új világban a vágyak sem a régiek, ezért a tűzoltó és hajóskapitány jellegű álmokat is megreformálta a korszellem. Az újságíró valamiért a csillogás és a gondtalan élet szinonimája lett, a média világa vonzza a bódulni vágyókat csakúgy, mint a lepkét a fény. A tragédia az, hogy emögött nincs tartalom. A nagyreményű ifjoncok szemében a mindenható képernyő az álmok netovábbja, ám a cél eléréséhez nem a tanulás és az állandó képzés a leghatékonyabb út, hanem némi szerencse, ismeretség és a jó duma. Sokan úgy vélik, hogy ha beválogatják őket valamelyik nagy nézettségű kukkolóműsorba, akkor már nyert ügyük van a boldoguláshoz.
A legszomorúbb az egészben, hogy igazuk van: az első két valóságshow szereplőinek jelentős része már az elektronikus és a nyomtatott sajtóban dolgozik. A butuska, ám rendkívül számító szörpgyári munkás az egyik bulvárnapilap „sztárújságírói” állására váltotta a népszerűségét, és a múlt héten százezer forintot kasszírozott egy frissen induló női magazintól a húszsoros (!) írásáért – a főszerkesztő ugyanis nem hitte el, hogy magától meg tud írni egy nyúlfarknyi cikket szabadon választott témában. Jó, lehet, hogy az egész csak egy médiaesemény, de én akkor is kikérem magamnak a szakma nevében.
A Való Világ szereplőiből is jó néhány már a csatornánál dolgozik: a vidéki tahó a második sorozat esti interaktív kiadásának állandó műsorvezetője, páran a Találkozásokat konferálják, és a kétfejű borjúk és romalakodalmak szakértő műsorában, a Fókuszban is dolgozik egyikük. Ha jól tudom, egyiküknek sincs szakirányú képzettsége – a tisztelt magyar társadalom manapság úgy szocializálódik, hogy az újságíró csak úgy lesz, mint nyáron a gomba, tapsoljuk hát meg, ha ki tud mondani egy kerek mondatot.
Kedves kollégák, jobbról és balról: nem gondoljátok, hogy ideje volna az asztalra csapni? Ma, amikor egy – bármilyen bravúrosan megírt – flekkért (ez Zsanett produkciójának másfélszerese – a szerk.) kétezertől ötezer forintig fizetnek, mosolyogva asszisztálunk a százezres honoráriumhoz? Nem sérti az önbecsülésünket, ha műsorvezető lehet abból, aki botrányosan harsány és öntelt, ám fogalma sincs a magyar nyelvről? Nem vagyunk cinkosak abban, hogy sztárok lesznek a bunkókból, miközben a tanulást és a munka presztízsét mosolyognivaló maradiságnak gondolják? Jó az nekünk, hogy milliós fizetéseket kaphatnak azok, akik több-kevesebb bakival felolvasnak napi fél órát a közszolgálati híradóban?
Félreértés ne essék, nem tőlük irigylem a pénzt – piac van, mindenki úgy boldogul, ahogyan tud. De most a szakma becsülete a tét – műteni sem az műt, akinek a legszimpatikusabb az arca és szép ívben vágja belénk a szikét, hanem az, aki tudja, hogy hova kell szúrnia. És nincs kire mutogatnunk: az újságírószakma lejáratásához bizony mi is hozzájárultunk. Vagy azért, mert adtuk a lovat alájuk, vagy azért, mert mindezt eltűrtük. Szégyen.